Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. július 16., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Az utolsó néptanító 1955-ben biológia-földrajz szakos tanári diplomát szerzett, de megmaradt néptanító­nak. Példaképe az egykori karádi segédta­nító, „Az én falum” Gárdonyi Gézája volt. Ha fiú lesz és kék szemű, mondta a családi legenda szerint édesanyja, tanítónak nevel­jük. Ez a megjegyzés a Balaton-felvidék egyik apró, de csodaszép falujában, a Káli­medence északi sarkában meghúzódó Bala- tonhenyén hangzott el (ha valóban elhang­zott). Az újszülött 1910. május 30-án látta meg a napvilágot. Fiú volt és kék szemű. — Apámnak egy kis vízimalma volt a Séden, öreg alkotmány, a talpgerendájába az 1812-es évszám volt belevésve, de a csa­ládnak biztos kenyeret adott — mondja Piller Dezső nyugalmazott zamárdi tanár, ismert néprajzkutató, helytörténész. — Ba- latonhenye népe egyáltalán nem henyélt. Sőt! Mindenki igen keményen dolgozott a megélhetésért, köztük apám is, akinek öt gyerekről kellett gondoskodnia. Bajor szár­mazású ősei Mária Terézia uralkodása ide­jén jöttek Magyarországra, ő maga vándor­molnárként járta be a Dunántúlt legény­IRTA: Mer Dezső Zamárdi 1986 korában, volt is mesélnivalója haláláig.- Jó beszélgető, anekdotázó ember volt, a ma­lomba járó gazdákkal hosszú, vidám esz­mecseréket folytatott. Én, az érdeklődő gye­rek nagyon szerettem a felnőttek beszélge­tését hallgatni. Feledhetetlen emlék az „esz- mélés” tája; a falusi környezet, a források, sziklák, hegyek világa; a porfelhőben haza­térő nyáj a szürkület kolomphangjával, a fáradt, vállán karikás ostort lógató pásztor­ral, a tavaszi mandulavirágzás, a must-édes szüretek . .. Nyolcéves voltam, amikor a közeli Monostorapátiban apám egy nagyobb malmot vásárolt az Eger vizén. Egy nagy rét közepén laktunk, innét jártunk jó mesz- szire, az iskolába. De gyors csikólábainkon gyakran elszaladtunk a közeli Hegyesd vá­ra alá, ahol kellő áhítattal bámultuk a le­gelő gyepes gödreiben a «„török csontokat”. Feledhetetlen karácsonyokra emlékszem. Szentestén apám megengedte, hogy a va­dászpuskáját egyszer-kétszer elsüthessük ; az emeleti szoba nyitott ablakából lőttünk az előttünk komorló Bakony-erdő felé, mi­re a közelben kószáló vaddisznók gyorsan eltűntek a sűrűben. Apáti után Tapolca, a bájos kisváros következett. Itt, a híres bar­lang évezredes titkai izgattak. Költözködé­seink irányát a mi iskoláztatásunk határoz­ta meg. 1922-ben apánk egy grófi malmot bérelt ki egy vagon búza áráért Gyöngyös- apátin, Szombathely környékén. A bért elő­re kérte a gróf, majd egy idő után ismét kérte. Apám kétségbeesetten perelt, de mi­vel nyugtát nem tudott felmutatni, még egyszer meg kellett fizetnie a bért. Eszébe sem jutott, hogy nyugtát kérjen a kegyel­mes úrtól, aki az általa is nagyon tisztelt Széchenyi nevet viselte. Tönkrementünk. Szerencsétlenségünkben az sem vigasztalt bennünket, hogy hamarosan a grófra is rá­járt a rúd. Maradók birtokait elárverezték. A molnárságnak egyelőre vége volt. Apám más kereseti lehetőség után nézett: Kis- sunyomban egy urasági vendéglőt bérelt ki. Innen jártunk Szombathelyre iskolába. 1925 szeptemberében a pécsi püspöki ta­nítóképző intézetbe került. — Jó iskola volt. Becsületre, a gyerme­kek, az iskolai munka, a nép és a haza szeretetére nevelt bennünket. No, meg ter­mészetesen vallásosságra. Annak az évfo- lyomak voltam a tagja, amelyről Sára Sán­dor A néptanítók című filmjét forgatta. Hogy milyen diák voltam? Társaim vissza­emlékezései szerint, szerény, egy kissé ma- gánakvaló, de sokoldalú. Afféle példás ma­gaviseletű, jó rajzoló, mintázó, fúró-faragó fiúnak ismertek. Emlékszem: növény- és rovargyűjteményem mintaszerű volt. Raj­zaimmal és Petőfi Sándorról írt dolgoza­tommal nagy sikert arattam. A gazdasági válság apámat is sújtotta. Egyre-másra ké­sett a tandíj befizetésével, elkeseredésében már-már ki akart venni az iskolából. Ne­gyedéves voltam. Egy év választott el az áhított oklevéltől. Bementem az igazgató­hoz, egy kanonok úrhoz. Szíveskedjék, kér­tem, pár napot várni. Édesapám egészen biztos, hogy elküldi a pénzt. Szeretnék ta­nító lenni... Az igazgató úr várt még né­hány napot, apám pedig kinyögte valahogy a tandíjat. 1930-ban végeztem. Kevés remé­nyem lehetett ahhoz, hogy állást kapjak, de ez egyszer szeréncsém volt. Miközben a kér­vényeket írogattam, egyhónapi helyettesí­tésre hívtak Jákra. Október volt. Szinte mindennap . esett. Biciklin jártam át Jákra erdőn-mezőn át, sáros dűlőutakon. Hatvan negyedikes várt a tanteremben. Köztük, akik Nagymándzsáról, Sötétmajorból és Csillagmajorból jöttek be gyalog. A gyer­mekek ragaszkodó szeretetét, az iskolai munka sok-sok örömét itt ismerem meg. Ezután osztálytanítónak választottak meg egy Rába-parti, Őrség széli faluban, Gasz- tonyban. A lakosság, mely híven őrizte ősi szavait, hagyományait, szokásait, szegény volt, de roppant munkabíró, és emberbe­csülő. Tizennyolc évet töltöttem köztük. Az iskolai munka mellett ismeretterjesztő elő­adásokat tartottam, legényegyletet leány­kört szerveztem, színdarabokat tanítottam be a fiatalságnak, s közben szüntelen azon töprengtem, mit tudnék még adni a falu ragaszkodó, becsületes népének. — A Rába és az országhatár között csodálatos volt a táj. Megpróbálkoztam valamivel, amit ma falusi turizmusnak neveznek. Nyaraltatást szerveztem, mégpedig eredményesen. Az üdülők Budapestről, Szegedről, Debrecen­ből, de Angliából és Monte Cáriéból is ér­keztek. A parasztházak úgynevezett tiszta­szobáit vették ki, helyben vásárolhattak baromfit, tojást, vajat, fürdöhettek, csóna­kázhattak a Rábán, vagy a patakban, sétál­hattak a fenyvesekben és az ősi bükkerdők- ben. Pedagógiai kísérletet is végeztem. Kí­váncsi voltam, lehet-e egy falusi iskolában, az első osztályban, mindjárt az év elején tollal-tintával füzetbe íratni. A következő tanítógyűlésen félezer kolléga győződhetett meg róla, hogy lehet. Ekkor ment nyug­díjba a palatábla. Felesége szintén Balaton-parti születésű. Noha Gasztonyban virággal borították a kedves tanító úrék esküvői hintóját, s lép- ten-nyomon érezték a falubeliek szeretetét, megbecsülését, visszavágytak a szülőföld­re.. . A következő állomáshely Balaton- endréd, ahova 1947 karácsonyán érkezeti meg a Piller család. Innét később Zamár- diba költöztek, ahol házat vásároltak. So­mogyi éveiben a tanítás mellett egyre szenvedélyesebben és szakszerűbben foglal­kozott helytörténettel, néprajzzal, régészet­tel. Endréden az őskori-emlékek, és a török világ tárgyi hagyatéka, mondái, Zamárdi- ban pedig a sűrűn fellelhető hajdani telep­helyek érdekelték és sarkallták a mentő- gyűjtő munkára. Segítőivel — az iskolás gyerekekkel — a kőkortól a jelenkorig minden fontos tárgyat, dokumentumot ősz szegyűjtött. A római kori sírok leletanyagá­nak megmentésével a megyei múzeum bíz­ta meg. A jelentősebb régészeti anyagól mindig a múzeum számára gyűjtötte, a ke­vésbé érékes leletekből, s a néprajzi tár­gyakból pedig iskolai múzeumot, illetve helytörténeti gyűjteményt szeretett volna berendezni a tanítványainak, a falunak. A helyi illetékesek azonban a vállukat vono- gatták. Addig ígérgettek, húzták-halasztot- ták az érdemi intézkedést, míg helyhiányra hivatkozva az egész anyagot bekérte a mú­zeum. 22 évi munka gyümölcsét. . . Pillér Dezső sehogy sem akart ebbe belenyugod­ni. Leveleket írt, türelmesen várva a (rend­szerint elutasító) válaszokat, ha egyáltalán érkeztek válaszok. Most akkurátusán be­kötve itt van előttem a harmincoldalnyi levelezés. Érdemes megőrizni az utókornak, talán tanulnak belőle az utánunk jövők. — A gyűjtőmunka eredménye: 1350 ré­gészeti és néprajzi tárgy, pénzgyűjtemény, kéziratos anyag. Leírtuk határunk száz le­lőhelyét és a leletek előkerülési körülmé­nyeit. ötven tollrajzot is mellékeltünk hoz­zá. A Pusztai dűlőben, a török által fel- égetet házak nyomán tértképet rajzoltunk a hajdani Egyházas-Zamárdról. Felfedeztük a Kapcsolóház környéki réz-, bronzkori és ? Sáfrény kerti Árpád-kori temetőt. A Kút­völgyi dűlő nyugati oldalán vaskori telep­helyet találtunk. Csákovics József 80 éves zamárdi lakos visszaemlékezései alapján bukkantunk rá a több mint ezer sírt tar­talmazó avar temetőre. Folytathatnám ... (Így mondja: Rajzoltunk, találtunk, fel­fedeztünk ... Vajon rajta kívül még ki? Kik?) — Tájházunk megnyílt. De néhány érté­kes néprajzi, helytörténeti szempontból fon­tos darab még mindig nem került haza. Pedig annak idején az öregek csakis azéri váltak meg kedves tárgyaiktól, mert azt mondtuk nekik: itt, helyben lesz kiállítva. A Zamárdi nagy monográfiájához össze­gyűjtött anyag nyolc tárolóban pihen az íróasztalomban. 1982-ben ünnepelhette vol­na a falu fennállásának 900. évfordulóját az 1082-ben kiadott Szent László oklevél alapján. (Nem ünnepelte.) Akkor már ese­dékes lett volna egy szerény terjedelmű falutörténet kiadása ... önéletrajzában írja: „Nem alkottam vi­lágrengető dolgokat. De szép magyar nyel­ven leírtam mindent, ami érdekelt, és ami a jövő szempontjából fontos lehet. 22 régé­szeti és néprajzi dolgozatot írtam Zamárdi- val kapcsolatban. A Somogyi Néplapban 25 írásom jelent meg. Egyes dolgozataim a Somogyi honismereti híradóban láttak nap­világot. 100 hosszabb, rövidebb cikkben, történeti, régészeti, néprajzi, irodalmi, nyel­vészeti, nevelésügyi, egészségügyi, földrajzi és méhészeti témákat dolgoztam fel. Dűlő­név-gyűjtésemet — amely első volt So­mogybán — a Veszprém Megyei Múzeu­mok Igazgatósága jelentette meg az 1976-os évkönyvben. Ennek anyagát később a „So­mogy megye földrajzi nevei” című kiad­vány is átvette. (1978.) Szántódpuszita cí­mű dolgozatom a néprajzi pályázaton me­gyei első és országos harmadik díjat nyert. Könyv alakban a Rippl-Rónai Múzeum ad­ta ki. (1978.) Költeményeimből (mert hébe- hóba verseket is írtam) most állítottam ösz- sze egy „házi válogatást”. És egyszer majd — miért ne higgyünk benne? — a falu is kíváncsi lesz arra, hogy mit rejt az a bizonyos íróasztal az idős mester dolgozószobájában. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom