Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

1988., június 4., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK közvéleményben talán erősebb a pedagó­guspályák hierarchikus felfogása. Pedig egy gimnáziumi tanár nem attól rangosabb, hogy magasabb az iskolai végzettsége, ha­nem attól, ha jobban tanít és eredménye- nyesebben nevel. Ha ez így van, alighanem tudja, hogy egy gyermeket jól megtanítani írni, olvasni, nem kis dolog. Az ember egész életét, esélyeit meghatározza, hogyan indították el az általános iskolában. — Vannak, akik számára ez a pálya in­kább csak kenyérkereset. Mintha kevesebb volna az olyan pedagógusegyéniség, ami­lyeneket például Szabó Magda regényeiből megismerhetünk. — A tanítás régebben — kivált az egy­házi iskolákban — életforma volt, olyan hivatás, amelynek minden mást alárendel­tek. Nem szabad ezt a megszállottságot számonkérni a mai tanítónőtől, aki család­anya, s akire ezen kívül is számos teher hárul. Nem az a baj, hogy most nem „Abi­gélek" tanítanak, az viszont igen, hogy a pályára kerülhetnek felkészületlen, vagy Egy tanító kincsei Kísértenek a sémák, a/, olykor megszo­kásból is használt szavak hivatásról, gyer­mekszeretetről. Hogyan lehetne mindezt megkerülni? Bemutatni egy pedagógusegyé­niséget túlzott jelzők nélkül, olyan egysze­rűen, amilyen ő maga, de úgv, hogy mégis tükröződjék egyéniségének sugárzása. — Miért éppen rólam? Hiszen semmi kü­lönleges nem volt az életemben. Mindvégig csak tanítottam. Vannak, akik életük apró hétköznapi mozzanatait is jelentős ese­ményként élik meg. Ök természetesnek tartanák, hogy bemutatják őket, hiszen annyi mindent vágynak elmondani. Nekem is sok örömet adott a munkám, ezt azon­ban nehéz szavakban kifejezni. Lóczi Istvánná 33 éve tanítónő. Elismert pedagógusként több lehetősége is lett volna az előrelépésre. Hívták például — akkor még ez volt az elnevezés — szakfelügyelő­nek. Nemet mondott. — Kötődtem a közösséghez,' amelyben dolgoztam, s a gyerekek között is jól érez­tem magam. Hogyan is pótolhatná ezt a jobban hangzó titulus? Az embernek kell tartoznia valahová, márpedig a szakfel­ügyelőé magányos foglalkozás. Járja a tan­testületeket, de egyik sem az övé, ott van az órán, de nem tanít. Ha elszakadnék a gyakorlattól, önmagam előtt sem lenne hi­tele a tanácsaimnak. Ami a rangot illeti: a vettek föl a tanítóképzőbe. A kollégium igazgatója Juhász Magdolna volt. Sokat, ta­nultam tőle. hamarosan barátnők lettünk: ő, a „fényes szelek’' fiatalja és én, az „egyéb származású ". A kollégiumban érez­tem először a valódi közösség élményét. Részt vettem az ugratásokban és csínyek­ben is. Egyszer április 1-jén arra vállal­koztam. hogy a katedra alá bújva ráijesz- tek a tanárnőre, akivel egyébként igen köz­vetlen volt a viszonyunk. Csakhogy ki­derült: óracserc történt, s egy fiatal férfi tanár jött be. Mikor a nadrágos lábakat megláttam, már visított az osztály. Végül a tanár is megértette, miről van szó. Ö lett a férjem. Az esküvőm napján is tanítottam, sőt arra a napra bejelentette magát a szak- felügyelő. Olyan gyerekeket tanítottam, akiknek nagy része azelőtt tegezett, s akik nehezen szoktak hozzá az új szereposztás­hoz. .Jött a szakfelügyelő, s mindent rossz­nak tartott, amit csináltam. Hazafelé vé­gigsírtam az utat ... Évekkel később ugyanez a szakfelügyelő iskolaigazgatóként hívta, hogy menjen hoz­önmagukkal szemben igénytelen emberek. Ebben a munkában különösen nagy ve­szély a beszűkülés. Aki nem törekszik a folyamatos önművelésre, azon kapja magát, hogy szellemi szintje tanítványaiéhoz kö­zelít. — Ez szakmai követelmény, a pályán azonban legalább ennyire fontosak az em­beriek is. — A tanítóképzőben azt a hitet ültették el bennünk, hogy a pedagógusé kivételes feladat. Olyan, amelyben az iskolai és a magánélet nem választható ketté. Mindig annak tudatában kell élnie, viselkednie, hogy amit tesz, az példa lehet. A hasonló szellemiség hiányát érzem a mai pedagó­gusképzés legnagyobb adósságának. A fő­iskolák esetenként túlságosan ismeretköz- pontúak, s miközben az oktatók saját tu­dományos presztízsüket igyekeznek meg­teremteni, elvész a személyiségformáló ne­velőerő. A pálya vonzása olykor már a gyermek­kori élményekben is tettenérhető. Legalább utólag úgy látszik. Lóczi Istvánné életútja valószínű, más lett volna, ha mint „egyéb származásúnak" 1951-ben nem sikerül be­kerülnie a kaposvári középfokú tanítókép­zőbe. Apja Mezőcsokonyán volt borbély, s az itt gyűjtött pénzből bérelt később kocs­mát Homokszentgyörgyön. — Akkor voltam első osztályos, s csak azt láttam, hogy továbbra is szerényen élünk. Az új faluban sem volt például sa­ját házunk. Később nekem is segítenem kellett türölgetni az asztalokat, sőt kiszol­gálni js. Mégis szép gyermekkorom volt. Sokat csatangoltam a faluban, bármelyik háznál otthon érezhettem magam. A falusi emberek akkoriban felelősséget éreztek egymás gyerekeiért. Rászóltak például az utcán rendetlenkedőkre, s a szülők emiatt soha nem sértődtek meg. Jó tanuló voltam, mégis kijutott a pofonokból, kivált, ha ta­nítóm a pohár fenekére nézett. Sokszor ret­tegve mentem az iskolába, bár az itt ta­pasztalt negatív példákban is rejlett neve­lőerő. Meggyőzött e „módszer" értelmetlen­ségéről. Többet tanultam s református paptól, aki lakásán tartotta a bibliaórákat. Megcsodáltam a polcain sorakozó könyve­ket, s neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy rendszeresen kölcsönözzön olvasnivalót. Fal­tam a betűket, főként Jókait és a korabeli ponyvákat. Azóta vallom, hogy bármit is olvas a gyerek, nem okoz kárt, ha az oh vasásra szoktat. A válogatásban később is lehet segíteni. Nem tanulmányi eredmé­nyem, hanem anyám könyörgése alapján zájuk tanítani. Akkor már. jelenlegi mun­kahelyén, a Kisfaludy utcában dolgozott. Igazgatója mondta róla: Irma kitűnő peda­gógus, de sajnos egyre nehezebb rávennem, hogy bemutató órákat tartson ... — Több évben is voltak nálam főiskolás kistanítók, s igaz, bemutató órát is többet tartottam. S minél többet, annál inkább úgy láttam: a bemutatóval az tanul a leg­többet, aki tartja. Akik nézik, azok úgv érezhetik, hogy rájuk akarom erőltetni módszereimet. Egy eserelátogatáá során nemrég a pesti iskolában láttam egy cso­dálatos környezetórát. Itthon megpróbál­tam „lemásolni", de 15 perc után kudarcot vallottam. Ez is arról győzött meg, hogy mindenkinek önmagának kell kikínlódnia az egyéniségének és az osztály szintjének megfelelő módszert. Mindez nem azt jelen­ti, hogy a bemutató órák haszontalanok. Ma is izgulok cgy-egy ilyen óra sikeréért, mert úgy érzem, hogy személyes kudarcom által az. iskolánkat érné szégyen. Többen is elmondták róla: mivel soha­sem törekedett mások „lepipálására", s mert eredményei önmagukért beszélnek fölötte áll mindenfajta féltékenykedésnek. Kollégái viszont irigylik kiegyensúlyozott­ságát, korát is cáfoló kislánvos derűjét. — Valóban vannak nálam fiatalabb ps- degógusok, akik félnek az elíásulástól, at­tól, hogy a következő osztály nem ad majd annyi örömet. Engem izgat, amit a gyere­kekkel közösen létre tudok hozni. Érdekel a sorsuk, s mindig nagy öröm, ha valame­lyikükben fölfedezem a tehetség legapróbb csíráját is. A hamisságot hamar észreve­szi a gyerek. Valahogy úgy, mint ahogy a színházban is megérezzük. ha a színész nem igazán él a szerepében. A gyerekek mos­tanában — a korábbiaknál jobban — rá­szorulnak a felnőttek segítségére, barátsá­gára. Túlterheltek a szülök, időzavarral küzdenek a pedagógusok, s a gyerekeket egy­re több olyan hatás éri, amelyre magyará­zatot várnak. Nem igaz, hogy sokszor rosz- szul nevelt, elkényeztetett gyerekek nem tudnak lelkesedni az apró dolgokért. Első­sorban közös élményeken keresztül lehet formálni őket. — A bukás csakugyan a pedagógus kud­arca? — Részben igen. Az is igaz viszont, hogy ahol nem lehet buktatni, ott következetes mérce és színvonal sincs. Lelkiismereti ön­vizsgálat után félévkor három tanulót buk­tattam meg — figyelmeztetésül. A követel­ményeknek van egv minimuma, ami alatt, ha átengedem is a gyereket, a következő évben nem tud továbbhaladni. Alighanem a „jószívűség" az oka, hogy a szakmunkás- képzők arról panaszkodnak: a tanulók egy része elemi írási és olvasási készséggel sem rendelkezik. Néha elkerülhetetlen a bukta­tás, más kérdés, hogy ez nem lehet bélyeg. Félévkor az osztályom szembeszállt velem a bukottak érdekében, s ennek örültem. El­értem hehát, hogy a kiközösítéssel szem­ben a segítőkészség kerekedett fölül ben­nük. Hallgattam szavait, s hiszem, hogy ez­zel a három tanulóval nem lesz gond a szakmunkásképzőben. Otthon mindig elmesélem az iskolai dolgaimat, a családom név szerint ismerte az osztályaimat. E beszélgetősek is ludasak lehetnek abban, hogy mindkét gyermekem pedagógusnak tanult. Fiam Szolnokon ta­nít, lányom — aki nehezen viselte a pálya­kezdés gondjait — idegenforgalmi területre ment, nyelvtudását hasznosítva. Amikor a munkáját elismerő vélemé­nyeket idéztem, kitüntetéseiről kérdeztem, mindig másra terelte a szót. Szívesebben beszélt azokról a „kitüntetésekről", amelye­ket volt tanítványaitól kapott. Az üdvözlő­lapról például, amely hetekig járt címről címre, hogy az osztály valamennyi tagja aláírhassa. — Egyszer — már felnőttként — talál­koztam régi tanítványommal, s az egykori dolgokról beszélgettünk. „Tetszik tudni — mondta —. mi akkor csak azért fogadtunk szót, mert úgy éreztük, hogy Irma néni annyira odavan értünk. És ez így is volt." Áradnak az emlékek, melyek kinccsé összegeződnek majd, mire Lóczi Istvánné három év múlva nyugdíjba vonul ... Bíró Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom