Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

1988. április 2., szombat 5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Kérdések a reménybeli jövőnek Az idősebb nemzedékhez tartozók tapasztalhatták már, de még: a középkorúak is, hogy közelről a mai nap sohasem látszik történelem­nek. Közelről, belülről az idei év sem; voltaképp az az egész korszak sem, ame­lyet tudatunk, közérzetünk a jelen képzetével fog ösz- sze. A mindennapokat a pillanatyi szándékok, szük­ségletek, kényszerűségek uraljak; tele vagyunk ve­lük, fontos meg kevésbé fontos eseményekkel, cse­lekvésekkel a magánéletben is, hát még azon kívül! Gondoljuk el, mi minden történik percről-perore az országban, hát- még a nagy­világban ! És ebből a fel­mérhetetlenül .sok esemény­ből annyi válik történelem­mé, amennyit megőriz be­lőle — írásban, képben, szóban — a közösségi em­lékezet. A népek, a nemze­tek, az emberiség emléke­zete. Semmiképp sem szeret­ném ezekkel a gondolatok­kal azt sugalmazni, hogy tehát napi gondjainlk-baja- ink-tennivalóink közepette függesszük szemünket a jö­vőre, a messzi célra, ahová törekszünk ; akkor is a tá­voli torony gombjára, ami­kor oda kellene'néznünk a lálbunk elé. Hiába i,s sugal­maznám, a közgondolkodást aligha fertőzném • meg vele. Az effajta betegségekkel szemben ma védettek va­gyunk. Ne bolygassuk most a .másik végletet sem, amikor az ember csakis közeire néz, távolra nem tekint. Annyi „történelmi jelentő­ségű” eseményben, van ré­szünk, hogy .szinte betöltik .napjainkat, kitöltik a rádió, a tévé napi híreknek szánt perceit, a napilapok első ol­dalát. De hát hogyan fogja mindazt megőrizni az em­A támadó is védtelen beriség emlékezete évtize- dekre-évszázadokra, amit mi — tanúk és kortársak — is csak hetekre-hónapokra tartunk számon ? Vajon ezelőtt is így volt? Saját korukat élődeink is — merő fontoskodásból vagy elfogultságból — olyan vi­lágtörténelmi fordulópont­nak tartották, amelybeh minden nagy, jelentős soha- nem-volt esemény ott sűrű­södik annyira, hogy még a köznapjait is történelemmé avatja majdan az Idő? Örök emberi illúzió ez? Csak azok váltják egymást, akik a mindenkori „nagy idők, nagy emberek” dicsőségét zengik — kobzosok, igricek, p réd iké t o rok, vezér cikkírók, szóvivők, tévé-bemondók? Mint érdekelt 'fél, aki szintén olyan koirba szüle­tett bele, amely igényt tart a nagy időt, a korszakvál­tást, a történelmi forduló­pontot megillető jelzőikre, nem vagyak ezeknek a kér­déseknek az eldöntésére sem alkalmas, sem illetékes. Marad tehát számomra is a leginkább kínálkozó — mondhatnám : történelmi — alapállás: az esendő elfo­gultság saját korom iránt. Akármerről nézem, meg­van az alapom az elfogult­sághoz. Vegyük csak a vi­lágpolitika legutóbbi eny­hülési szakaszát, s ebiben az enyhülésben a felpislanó .reményt egy világtörténel­mi fordulatról, amely min­den előző korokhoz képest az emberi együttélés nor­máiban valami merőben újat — hitünk szerint job­bat, ésszerűbbet, humánu­sabb at — ígér. Nem értékelni vagy mér­legelni akarom ezt a re­ménybeli ígéretet. Megtet­ték azt mások szerte a vi­lágon. Inkább azon tűnő­döm: mi minden rejlik eb­ben a lehetséges történelmi fordulatban. Mi minden, amit csak ezután gondolha­tunk tovább. Néhány százezer év óta az emberi nem létezéséhez és fennmaradásáért folyta­tott egymás elleni öldöklő harc is hozzátartozott. A gyilkos, pusztító, kegyetlen háborúk a mindenkori sze­relésükkel: a hajdani bun­kótól a mai korszerű hidro­génbombáig, vegyi és bio­lógiai fegyverekig. Mostanában érünk el ah­hoz a történelmi pillanat­hoz, amikor és amelytől kezdve a fennmaradásért nem lehetséges tovább a legkorszerűbb fegyverekkel harcba szállni. Csakis a fennmaradás ellen lehet. A hajdani bunkó mai vál­tozata kinőtt az -ember ke­zéből, mióta sikerült akko­rára növelni a hatásfokát, hogy vele szemben .immár, aki ütésre lendíti: a táma­dó is védtelen. Ha valami, hát ez fordulatot követel a világtörténelemben. Akár így fogalmazhatom: a világ­történelem nem iis folyta­tódhat másként, csak fordu­lattal. Bizonyosra vehető, hogy ez a felismerés — s nem holmi ölelkező ellágyulás — ülteti tárgyalóasztalhoz a különböző világrendszerek képviselőit. A mindennél előbb való közös érdek föl­ismerése. Gondoljuk el, mióta émber él, soha nem volt még közös érdek a Földön a végleges fegyver- nyugvás. S éppen a legerő­sebb hadakkal, a legkorsze­rűbb haditechnikával ren­delkező hatalmaknak nem volt érdekük. Ma pedig lét­érdek, s éppen a legkorsze­rűbb fegyverek nyugvása: mindennél előbbre való. Tehát „diplomáciai úton” rendezik majd a konfliktu­sokat? Meglehet, diplomá­ciai úton, de a diplomácia nem erőforrás. A diploma­ta csak korszerű erőténye­zőkkel ülhet jó eséllyel a tárgyalóasztalhoz. De vajon mik lesznek az áhított jövő korszerű erőtényezői ? A gazdasági sikerek? Az egy főre jutó nemzeti jövede­lem? A termelékenységi mutatók? A minél nagyobb arányú foglalkoztatás, a ki­sebb arányú munkanélküli­ség? A népességpolitika? Avagy a gondolat veszi át a főszerepet a nemzetközi po­rondon? A tábornokok he­lyét a tüdősök, filozófusok, biológusok, közgazdászok? A haditechnika helyét a hírköz­lés, a saj tó, a rádió, a televí­zió? Vagy ezeknél a sémáknál 'Sökfcai nagyobb áttételekkel alakulnak majd ki a hábo­rúktól végleg szabadulni akaró világ leghatalmasabb erőtényezői? Hadseregek he­lyett a vonzóbb eszmények hódítanak, amelyek próbá­ra tesznek, megedzenek, hi­tet, erőt, életkedvet adnak? Vajon a fejlettebb demok­ratizmus lesz a legbővebben buzogó erőforrás? A jó ál­lampolgári közérzet? A szo­ciális igazságok kimeríthe­tetlen arzenálja ? Előrelátó politika, amelyet az emberi haladás újra meg újra iga­zol? Korai volna ezekre a kér­désekre választ erőltetni. De, hogy komolyan elgon­dolkozzunk efféle kérdése­ken és a lehetséges válaszo­kon, azt hiszem, annak már itt az ideje. Fekete Gyula Ejnye! Ejnye! Egy ideje megszaporodtak azok a rádióműsorok, ame­lyekben szakemberek igye­keznek tanácsot adni a hall­gatóknak. Nem szabad azon sem csodálkoznunk, hogy a fiataloknak is van már ilyen műsoruk Segíthetünk cím­mel. Sőt, a Magyar Rádió Segíthetünk stábja minden pénteken a fővárosban, a Jó­zsef Nádor téren klubnapot is tart, ahol személyesen fogadják a panaszosokat. A keddi, Petőfi-adón sugárzott adás után mindannyiunk szá­mára világossá vált: a fia­taloknak sincsenek külön, fiatalokra szabott gondjaik, nekik is a felnőttekéhez ha­sonlóak a problémáik. Illet­ve, kedden csupa olyan ri­portot hallhattunk, amelyek­ben a fiatalok által megfo­galmazott gondolatok közér­dekűek. Hallhattuk — Kovácsi Pé­ter mikrofonja előtt — meg­szólalni egy falu lakóit, akik arról panaszkodtak, hogy a köztiszteletben álló tanárnő öt fiúval — talán a tanít­ványai lehettek —, több ház tatarozását, felújítását vál­lalta el. Természetesen fe­ketén, amiért nem kevés pénzt kasszírozott be — per­sze előre — a jóhiszemű fa­lusiaktól. A munkát nem fe­jezték be, a pénzt pedig nem adták vissza. A tanárnő ta­gad1, állítja: a fiúknak nevét sem isimeri, a helybéliek is csak keresztnevüket tudják: János, Zoli, Imre, Tibor és egy Pizsama becenévre el­keresztelt ifjú kőművesmes­ter. Nincs tanú, aki tudja a nevüket, a tanárnő pedig nem köteles nyilatkozni sem a rádiónak, sem a bíróság­nak. A stúdióban helyet fog­lalt szakember sem tudott mit ajánlani a panaszosok­nak, talán indítsanak pert az adatok kiszolgáltatása vé­gett, bár nem érti, miért nem csinált semmit a ható­ság. Egy másik riport is hason­ló, megválaszolatlan kérdés­sel zárult. Történt, hogy egy 13 éves kislány kereste föl a Segíthetünk stúdióját. Szü­leinél él, mint mondta, na­gyon rosszul, mert az édes­apja sokat iszik, ilyenkor verekszik is. A szülők válni akarnak, de amíg ez nem történik meg, kéri, segítse­nek, mert- nagyon rosszul él­nek. „Mióta érzed úgy, hogy nagyon rossz?” — kérdezte a riporter. „Már régóta — fe­leli a kislány, — ahogy egy­re nagyobb leszek, mindig jobban érzem, hogy nem le­het így élni” — mondta, öccse, akit nagyon szeret, intézetben van. Azért kellett oda vinni, mert nincsen ön­álló lakásuk, ahova mehet­nének. — Az öcsém idegileg kikeszijlt a „sok balhétól” ... Otthon, ha nagy a veszeke­dés, néha kihívjuk a rendőr­séget. — És ők mit csinálnak? — faggatta tovább a riporter. — Hát látják, hogy anya vérzik, és akkor azt mond­ják apunak: többet ilyenne forduljon elő, és elmennek. Én nem bírom ezt, nem tu­dom, mi legyen. Döbbenetes hatású riport volt. A szakértők sem tud­tak mit mondani, csak re­ménykedtek, hogy a lány apja nem hallgat kedden rá­diót .. . Ungváry Judit egy Presszer Gábor-számot for­gatott le a riport után, mely­ben az LGT énekese azt énekelte: Gondolj rám, ha elpattant egy húr a zongo­rán ... Mi ott ültünk a rádlió mel­lett és azon gondolkodtunk, vajon hány húr van egy zon­gorán? Balogh P. Ferenc Kaposvártól Kaposvárig Leszámolás az illúziókkal Kilencven évesen is vidá­man. Korona János Palkó József hetvenévesen is hasznosítja magát. A reggeli után metszeni indult a mesztegnyői szőlőbe. Test­vérénél, Györgynél szorgos­kodott, így öccsét is hiába kerestük otthon. Szürküle­tig nem is kerültek elő. A mesztegnyői idősek napközi otthonában Józsi bácsinál is idősebb emberre találtunk, Korona János kezdett me­sélni arról a nagyon ked­ves hagyományról, amit még ápolnak a faluban. A koma­ság életre szóló kötelék — tartják Mesztegnyőn. A kilencven esztendős Ko­rona János friss emlékezet­tel idézte föl a hagyományt. — A kereszteléssel pecsé­telődik meg a komaság. A komának becsületbeli köte­lessége, hogy szükség esetén a keresztfiáról gondoskod­jon. Nekem négy komám volt, hármat kísértem ki a temetőbe. Kilőne éve párja is itt hagyta Józsi bácsit. Nem maradt egyedül. Háro-m gyereke is a faluban él. Öt hónapja, hogy rászánta ma­Mesztegnyői komák gát, elfogadta fia ajánlatát, költözzön hozzájuk. Most üres az egykori ház. — Mertz komámmal teg­nap találkoztam az utcán. Nemcsak komám, hanem unokatestvérem is. Ö az egyedüli, aki nem szólított sohasem komának, mindig János bátyámat mondott. A komaságot a bérmálás­sal erősítették meg — mond­ják az idősek. Nyakas Lászlóné is szíve­sen kapcsolódott a beszélge­tésbe. — A kislányok is kinéz­ték maguknak a barátnőt. Húsvétkor komatálat vittek egymásnak, ezzel komaságot fogadtak. A komatálban to­jás, sütemény, narancs volt. A tojásokra mindig írtunk valamit. Ilyesmit: kellemes ünnepeket. — Meddig őrizték meg a lányok a komatálban kapott hímes tojásokat? — Még tíz évig is. — Lánykori komájával tartja még a kapcsolatot?' — Hogyne. Kaposváron lakik. Most a. hét végére is várom őket Meg eljönnek majd húsvétra is — írták. — Mi kerül az asztalra húsvétkor? — Reggelire sonka, .főtt tojás. Délben húsleves, pör­költ, rántott hús, sütemény. A férfiak bort isznak. A gyerekek ajándékot kapnak. — Tavaly a kislányom a komaasszonytól egy arany fülbevalót kapott. A koma­ság — fűzte hozzá — mély­A hímzés az unokának ké­szül séges szeretet, és egész élet­re szóló kapcsolat. Nyakas Lászlóné szerint a gyerekek most is válasz­tanak maguknak komát, Ko­rona János bácsi azonban hozzáfűzte; a fiatalok ma­napság -inkább barátkoznak. — Szent igaz — felelt ne­ki az asszony, a komaság erősebb a barátságnál. Rumi Mihályné közben hímzésén tartotta a szemét és fürgén futott a kezében a tű a színes fonallal. — Az unokámnak készí­tem — nézett föl egyszer- csak, jelezve, hogy ő is mondana valamit a koma- ságról. — Közöttünk, az otthon lakói között nincsenek ko­mák. Mégis nagyon, fontosak vagyunk egymásnak. Talán már nem is élnék, nélkü­lük ... Húsvétra ő .is a gyerekeit várja, meg az unokákat. Az ünnepre elkészül a díszes terítő is, amit a nagymama szánt ajándékba. Horányi Barna A Patika, Szép Ernő szín­művének kaposvári bemu­tatója — a korabeli eltérő vélemények ellenére — fontos színháztörténeti ese­ménynek számít. A megúj- hodott társulat élén Komor István igazgató és Zsámbéki Gábor főrendező állt. Ba- barczi László, a hetvenes évek elején a színművésze­ti főiskolán tanított; javas­latára Ascher Tamás Ka­posváron rendezte meg a vizsgaelőadást, a Patikát. Hónapokkal előtte vitte si­kerre a társulat a Sirályt. Csehov' színművével — mondhatni — bontott zász­lót .a Kaposvári Csiky Ger­gely Színház, majd követ­kezett Weöres Sándor Szent György és a sárkány című darabja. Ascher Tamás, a Patika című darab rende­zője folytatta' az új szelle­mű bemutatók sorát. Szín­házunk főrendezője tegnap magas elismerésben része­sült. Munkássága elismeré­seként Érdemes művész lett. — 1972-ben ismerkedtem meg a kaposvári társulattal. Itt rendeztem meg a vizs- gaelőadásomat. Ezután hat évig folyamatosan dolgoz­tam itt, míg Zsámbéki Gá­borral nem szerződtünk le a budapesti Nemzeti Szín­házhoz. Megállapodtam Ko­mor Istvánnal, hogy to­vábbra is rendezek Kapos­váron. Az itteni bemutatók közül ebből az időiből aSze- csuáni jólélek, a Chicago és a Gyöngyélet című darabok emlékét idézhetem föl. 1981- ben fölismertem, hogy a Nemzeti Színházban nincs jövőnk, visszaszerződtem Kaposvárra, Zsámfoékit . a Katona József Színház élé­re nevezték ki. Azóta ott is rendezek. — A budapesti Katona József Színház és a Kapos­vári Csiky Gergely Színház szellemisége rokon. Művé­szi hitvallásukban mi a kö­zös? — A darabok megválasz­tásában azt tartjuk szem előtt, akár klasszikus, akár mai a szerző —, hogy mit mond a mának. Az is közös a két színház előadásaiban, hogy igényesek vagyunk a művészi munkában, mond­hatnám, maximalistáik:. Éppen ezért ott munkál bennünk folyton az elégedetlenség is. — Tizenöt éve Babarc zi Lászlónak, a kaposvári Csi-. ky Gergely Színház igazga­tójának a munkatársa, fő­rendező. Ez .idő alatt a szín­ház nemcsak a hazai közön­ség elismerésének örvend, hanem számon tartják elő­adásaikat Európa-szerte is. Legutóbbi rendezései közül Csehov A. három nővér cí­mű színműbe már világhí­rű. Ezt a Katona József Színházban mutatták be. Mi a siker titka? — Elsőként a szereplőket említhetem. Básti Julit, Szir­tes Ágit és Bodnár Erikát, valamint Udvaros Doroty- tyát. A darabot bemutattuk Stutgartban, Ausztriában, Andrzej Wajdával közösen osztoztunk a belgrádi szín­házi fesztivál ''nagydíjában, voltunk, Nyugat-Berlinben, Párizsban, most készülünk Bécsibe, Pármába. Mi a si­ker titka? Azt hiszem az, hogy újat tudtunk mondani. A nézők ma nem azt vár­ják tőlünk, hogy valami poétikusat játsszunk. Ez az időszak, az évtized második fele, megköveteli tőlünk is, hogy leszámoljunk az illú­ziókkal. Ezért érdekli az embereket ez az előadás. Ascher Tamásról közis­mert, hogy rövid időt sízán a beszélgetésre, mindig siet. Most is húsz percet enge­dett meg magának arra, hogy a próba előtt nyilat­kozzon. — Melyik bemutatóra ké­szül? — Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabját először játszhatjuk Magyar- országon. A Szovjetunióban is csak ezután mutatják be az 1928-ban írott művet. Külföldön több helyütt is játszották már. Magyaror­szágon a Csiiky Gergely Színház kapta meg az en­gedélyt a bemutatóra a szovjet jogvédő hivataltól. A darab a szovjethatalomról, a szocializmus kezdeti idő­szakáról szól. Ennek a da­rabnak a bemutatójára ké­szülünk. H. B.

Next

/
Oldalképek
Tartalom