Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-12 / 61. szám

8 Somogyi Néplap 1988. március 12., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szabó Zoltán két műve. Pál oldali képűnkön: Velence fest­ménye. Jobbról: Kubikosok Dutka Ákos Rippl-Rónairól A korabeli híradások és a későbbi emlékek egyaránt arról győznék meg, hogy Nagyváradon a századfordu­ló után pezsgő művészeti élet volt. Az irodalom iránt ér­deklődő diákok már gimna­zistaként lapot alapítottak. Közben élénk figyelemmel voltak a hazai és a külhoni literatúra jelenségeire. Vi­szonylag könnyű helyzetben voltak, mert egyik társuk, Haraszthy Lajos a Körös ut­cában egy házban lakott Adyval. Megfigyelhette Ady minden lépését, s beszámolt róluk Hegedűs Nándornak, Dutka Ákosnak, Antal Sán­dornak, Zsirkay Jánosnak. Mámdez magyarázza, hogy A Holnap városa című köteté­nek egyik fejezetében miért emlékezett meg róla szere­tettel Dutka' Ákos. Azt írta, Haraszthy Alfred de Mus- set-val keresztezett Himfy (azaz Kisfaludy Sándor) nyo­mán születő prózákat szer­zett. Ami fontosabb: feltűnő jelenség volt, szinte kínálta magát a festő ecsetjére. „Rippl-Rónai kitűnő portrét festett róla Kaposvárott” — olvashatjuk Dutkánál. Az arckép később készült, s így a jellemzés visszavetitésnek minősül, de ekként is jelzi, hogy volt a nagyváradi fia­talokban érdeklődés a képző­művészetek iránt. A kölcsönösség jegyében született Haraszthy Lajos: Piacsek bácsi című verse, aminek soraiban a koloristá­ról szólt: Elernyedt, tikkadt nyári délután; árnyékos, zöld lombsátor hátterében a bíbor szinte lég — gyújt is talán — a festett kerti asztalon s a széken. Színben szikrázó üveggömbök és dús szirmú, nagy, színnemes fajú rózsák; száz színben szét fosztó sugártörés: valónak álom, álomnak való ... A megértés belső körei miatt a nagyváradi fiatalok, amikor már A Holnap anto­lógia megjelenése után, Bö- löni György tárlatot rende­zett Nagyváradon a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) tömörü­lésnek, nagy örömmel fogad­ták. Dutka Ákos is megírta, hogy a kiállításon Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai, Kerstok Károly, Tihanyi Lajos és Márffy Ödön szerepelt ké­peivel. „Ez a kiállítás két­ségkívül forradalmi vakme­rőség volt akkor — olvashat­juk. — De történelmi jelen­tőségűvé nőtt, mert alkal­mat adott két Biharhoz nőtt földszagú tehetségnek talál­kozni a bihari Vármegyehá­za leikével. Ady Endre és Gulácsy Lajos.” Nyilván elő volt készítve egy másik, nem kevésbé fontos megismerke­dés is; a költővezéré és Rippl-Rónaié. Képekből, írá­sokból már ízlelgették egy­mást. A Somogyi Hírlap 1909. június 15-én arról tudósított, hogy Váradon bankettet ren­deztek Rippl-Rónainak. A megjelent hír a következő: 1909. június 13-án nyílt meg Nagyváradon a Fekete Sas­ban a MIÉNK tárlata. A ki­állítás keretében a Holnap irodalmi társaság matinét rendezett, s arra meghívást kapott Rippl-Rónai. A talál­kozón Dutka Ákos méltatta a festő művészetét és piktú- rájának jelentőségét. Este a Fekete Sasban bankettet ren­deztek, ahol a Holnap köré­nek néhány tagja is megje. lent. Akkor találkozott Rippl-Rónai Juhász Gyulá­val. Feltárhatatlan, honnan származott az információ. Időpontot, helyszínt és ne­veket pontosan közölt. A részigazságok ellenére az egész helytelen. Ugyanis a másik lap, a Somogyvárme• gye június 18-án közölte a festő sürgönyét, amiben el­nézést kér Bölöni Györgytől, hogy nem lehet ott az ün­nepélyen ... A tárlat többszöri látoga­tója, volt Dutka Ákos, s bi­zonyos, hogy az ott látható Rippl-iképek nagy hatással voltaik rá. Különösen színvi­lágukkal. Miért bizonyos ez? Azért, mert amikor T&béry Gézával Szeghalomra utaz­tak Rozsnyai Kálmán láto­gatására, az élmények hatá­sára szinte önkéntelenül bukkant elő a festő neve. A szeghalmi kúriában sok-sok kisehb-nagyobb szoba volt. Legfontosabbnak az ebédlőt érezték akkor. A húsz em­ber számára elegendő, mű­vészettel megterített asztalt. Figyeljük csak: „a hófehér abroszon vörös levelű vad- szőlőindák futották, és g fa. gyöngy sárga, meg az ördög- szekér veres bogyói csillan­tak meg a gyertyák fényé­ben”. A szecessziós díszítő- művészet hatásának ezzel még nem volt vége. Fokozó­dó elragadtatással írt Dutka: „Az asztal közepén pedig egy mindenkit megragadó színpampás' meglepetés. Olyan, mint egy Rippl-kép a kaposvári időkből, mint egy régi matyókendő piros, sárga, zöld harsogó szimfó­niája.” Számunkra itt csak a hasonlítás érdekes, de ta­lán nem vétség, ha eláru­lom, a vendégeket malacko- csonya váirta. Dutka nem sokkal később Fülep Lajos invitálására olasz tájakra indult, s a há­borús években tért vissza Váradra. Nem maradhatott ki a vendégek sorából, ami­kor 1916 februárjának köze­pén a vármegyeházán Rippl- Rónainak és két társának rendeztek tárlatot. Február 15-én a háború áldozataira emlékezve jótékony célú tár­lat nyílt, Rimler Károly pol­gármester szavaival. Ezekre a somogyi festő válaszolt. Idézem az Üj Nagyvárad cí­mű lapot: „Elmondta, hogy piktúránk már Európát meg­járt, elismert művészeti ér. tékek. S amikor a jótékony­ság oltárán is áldozni kíván­nak és a háború elesettjei­nek, szenvedő nyomorékjai­nak családjain is segíteni,, kívánnak e kiállítás jövedel. mével, egyszersmind a ma­gyar kultúrának is szolgála­tot kívánnak tenni. A mo­dem magyar piktúra legne­mesebb, legőszintébb törek. véseivel ismertetik meg a minden szépségre, kultúrára rezonáló nagyváradi közön­séget.” Ezt követően ült a felol­vasóasztalhoz Dutka Ákos, hogy értékelje az eseményt, szóljon a kiállító művészek­ről. Alapgondolata az volt: a vérözönös és lángoló vi­lágban (ne feledjük, az első világháború éveiben va­gyunk) van létjogosultsága az életöröm, a derű, a bé­kesség és a harmónia meg­mutatásának ... Hiszen em­berek, korszakok, ideálok, hitek, harcok véget érhet­nek, de a művészet örök. Hivatkozott arra, hogy Ti- ziano és Michelangelo korá­nak vívódásai, dogéi, politi­kusai, kalmárai névtelenül porladnak, de minden idők­ben élnek és hatnak a ve­lencei festő madonnái. „Így fognak élni az itt kiállított képek is — hangsúlyozta Dutka. — A mi korunkból ezek az üzenetek, ezek a színes álmok őrzik meg a jö­vendő új hitű s álmú embe­rei számára, hogy milyenek voltunk, miről álmodtunk, mit láttunk szépnek.” Dutka Ákos szavai után még Feléky Géza, a kor ne­ves művészeti írója beszélt. Majd Rippl-Rónai kalauzol, ta Széchenyi Miklós váradi püspököt a képek között. Az 1916-os megnyitó után A Holnap városa kötet meg­jelenéséig nincs nyoma an­nak, hogy a költő újra fog­lalkozott volna Rippl-Rónai művészetével. Ami kimaradt a „Holnap városá”-ból cí­mű hírlapi cikkében még- egyszer visszarévedt Nagy­váradra, de abban már nem említette a festőt. Laozkó András Kiss Attila rajza GYŐRI LÁSZLÓ KÉSEI HÓ Nézzétek hangyák kiált a kisfiú hópihék jönnek özönölnek nyüzsögve seregelve szakaszokban a hajba a prémbe a fűbe csillagos lábacskák kapaszkodnak lerágják őket szálanként letarolják fehér fehér fehér Nincsenek üstökök hajfonatok válltömés festik bújik a fehér ablaküvegen csikorog autó üvegén söpri a fémkar inyikorog recseg prém szétesik )szétmászik feketén fehér fehér fehér Lábakat ütögetnek a küszöbön szétmállott fehér dögcsomók a lépcsőházban mint a végső horda a Földön szétbomolva Tavaszodik fű nő s dúródik ki a hó nézzétek hangyák kiált a kisfiú szavára azok özönölnek a szó eget érint jaz elme ily iszonyú kisfiú vigyázz a Földön mit ibeszélsz Megered esik özönöl fehéren a tudatot érinti ujjúval a lét s a lét nyüzsögve árad fehér fehér fehér Mert nem a iszó nem az elme hozza a tolongó tülekvő hóesést hanem a szörnyű gyönyörű árdeli lét Nézzétek élet kiáltom kisfiú bábjait hozza új magokat életre-halálra. „KULTURÁLIS SEREGSZEMLE” Gyermekkoromból, mely az ötvenes évekre esett, nem túl sok kellemes iskolai él­ményre emlékszem, s meg kell vallanom, tanári mű­ködésem során, majd gyer­mekeimmel végigélve az el­múlt évtizedek iskolai válto­zásait, sem pillanthatok visz. sza nagyon derűs élmények­re. Félreértés ne essék: aki ezért az iskolát mint intéz­ményt vagy a pedagóguso­kat kívánná felelőssé tenni, ostobaságot követne el; az Iskola a mindenkori társa­dalom lenyomata, híven tűk. rözi erkölcsi bizonytalansá­gát, tudatlan nagyképűségét, bürokráciáját és szegénysé­gét. Részt vettem egy iskolai „kulturális seregszemlén”, s erről jutott eszembe, hogy erről is kellene írni. A rosz- szul fizetett, elgyötört peda­gógusokról, a napköziben el­fáradt, agyonidomított kis neveletlenekről, az eldado­gott versikékről, a hallás nélküli énekeseikről, akiket nyilván fahangú tanító néni­jük választott ki a nyilvános produkcióra, melynek he­lyezettjei továbbmehetnek a kerületi versenyre. Én is azt a halvány, jóindulatú felnőttmosolyt erőltettem az arcomra, amit a kimerült, ideges pedagógusok, akik alig győzték fegyelmezni a napköziből beterelt gyerek­tömeget, akik egyszerre vol­tak nézők és kritikusok. Az együtt töltött két óra olyan volt, mint közös életünk legtöbb epizódja: alapjában véve jószándékú, de formá­lis és felesleges. Klpipálha- tóvá vált egy tétel az isko­la éves programjából; akik előkészítették, megszervez­ték, lebonyolították vagy egyszerűen jelen voltak, „pontot szereztek” a társa, dalmi hasznosság és együtt­működés láthatatlan ranglis­táján. De vajon hány ilyen tisz­teletkört teszünk naponta, hetente, évente? Ki tudná összeszámolni? Hányán té­vesztik össze a formális je. lenlétet a tartalmas együtt­működéssel? Hány értekez­let után állhatunk föl elége­detten, hogy most aztán meg­beszéltünk, megvitattunk, eldöntöttünk, elintéztünk valami fontosat? Lüktető fejfájásunk, emberevő rossz­kedvűnk okai ugyanis nem mindig keresendők egyéni gondokban, gazdasági bajok­ban. Egy televíziós „kultu­rális seregszemle”, melyet végigbosszankodunk vagy félidőben fáradtan kikap­csolunk, ugyanilyen hatást kelthet. A szakszerűtlenség­gel, fölöslegességgel és al­kalmatlansággal küzdő je­lenlét megpróbáltatásai. Csakhogy a televíziót leg­alább ki lehet kapcsolni. De az élőben zajló seregszem­lék, értekezletek, gyűlések résztvevői nem védekezhet­nek. Időnként mosolyt erői. tétnek az arcukra, fáradtan összeverik tenyerüket, s igyekeznek elhitetni maguk­kal, hogy jelenlétük egyút­tal részvétel is, nem csupán részvét a rendezvény kitalá­lói és közreműködői iránt. Én mégis olyan jövőt kép­zelek .el magamnak és gyer­mekeimnek, amikor keve­sebb „kulturális seregszem­le” lesz. S persze több kul­túra. Amikor a gyerekek ma- gyamórán szavalnak, ének­órán énekelnek (lehetőleg jól), s a pedagógusok a ta­nítással kamatoztatják rej­tett ambícióikat. És — is­métlem — nem az iskoláról van itt szó! Hanem politikai és tömegszervezetekről, köz­intézményekről, gyárakról, vállalatokról, szövetkeze­tekről. Az ő seregszemléjü­ket sem szavalatok alapján szeretném elbírálni, hanem csökkenő árak, jobb minő­ségű munka és szolgáltatás alapján. Mert szavalni, lám, én is tudok; de az a kérdés, hogy Te, Olvasóm, mihez kezdesz ezután? Kihúzod-e az előjegyzési naptáradból a fölösleges kulturális sereg­szemléket? Hajlandó leszel-e dolgozni egy értekezlet ösz- szehívása helyett? Lemon­dasz-e egy szónoklatról, amelynek nincsen mondani­valója? Szentmlhályi Szabó Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom