Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
1988. március 12., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK azt nézegeti. Ez itt csöndes hely — mutat körül1 —, kevesen vagyunk, ha nincs karbantartás, akikor akár fehér köpenyben is dolgozhatnánk, mint az urak. Mégis ha itt, az erőtelepen történik valami, ha kimarad az áraim, az összes főnök ideszalad. El tudnám mondani a menetrendet: hány perc múlva érkezik a főmérnök, azután az igazgató és így tovább. Ez nagyon fontos hely. Ha itt baj van, akkor cukor sincsen'. — Amúgy édesszájú az elektrikus? — Én az vagyok. A kávét is három cukorral iszom. De lehet elektrikus az is, aki nem szereti a cukrot. Nem hiszem, hogy az édesség benne van a munkaiköri leírásomban. Nesze neked újságíró! Bárgyú kérdésre megfelelő a válasz. Akkor talán el is térhetünk az édességektől. — Hogyan került az áramütések közelébe? t , — Szüleim napszámosok voltak. Tolna megyébe jártak dolgozni egy uradalomba, de itt laktunk Kaposváron. Itt születtem 1928-ban. Hatéves koromban disznót őriztem meg birkát, húsz fillér napszámért. Ma is szeretem a mezőt, a szabad levegőt. De a paraszti munka mégsem tetszett. Apám látta, hogy se kapálni, se kaszálni nem szeretek, elengedett inasnak a cukorgyárba. Negyvenhatban kezdtem, negyvenkilencben villanyszerelőként szabadultam, ötvenben mentem katonának, ötvenháromban jöttem AZ ERŐTELEP URA — Ne mondja! Ami lényeges, azt már elmondta. Inkább a „kupacról” valamit. — Furcsa ugye? Az a divat manapság, hogy az öregék meg a fiatalok nem tudnak megférni egymással. Mi meg együtt vagyunk, és soha nem veszekszünk. Hát erről nemigen tudok magyarázkodni. Így van, és kész. Valamivel többet értettem meg ezekből a dolgokból1, amikor betoppantunk a Vörös Hadsereg úti házba. Épp vendégeket váltottunk, s a ház asszonya magyarázta: — Hozzánk nemigen tudtak volna máskor jönni, csak akkor, amikor van nálunk Valaki a barátok közül. Itt naponta van vendég. Sokakat szeretünk, sokakat látunk szívesen. Jönnek is. Került nekünk is hely, néhány ízletes falat; szabadkozni nem hagytak, de valahogy nem is akartunk, mert éreztük: szükségtelen, hiszen nem az illem, a műkedvesség vezérli a ház gazdáit, hanem az őszinte vendégszeretet. Itt azután- láttam: Búzás Ferenc a fánkot is jó vastagon megcukrozza, s közben rám sandít, hátha újra megviccelhet. Föladtam neki ezért a Labdát: — Hetente madártejet eszik, elárulta a felesége. Ennyi cukor a fánkon... És egy cseppet sem kövér. A válasz váratlanul komoly volt: — Lefogytam a kampány alatt, és még nem szedtem föl' azóta semmit. Egyszer lemértem: éjszaka Dombóvárig sétáltam el az erőtelep gumiszőnyegén és még vissza is jöttem Kaposvárra. Nem lehet leülni, mert rögtön elalszik az ember. Ezért hát sétáltam. Nem mintha bajt okozna egy kis bó- biskolás. De csak egyszer szunyókáljon át az ember valami fontosat... És különben is: ha valaki dolgozik, az adjon magára; csinálja tisztességgel, amit csinál. Abba pedig nem fér bele a munkahelyi alvás. Elszundítani itthon lehet, a tévé előtt. Meg is teszem. Mert olyan a műsor . . . Most karbantartás van az erőtelepen. Ilyenkor kissé rendetlen. Dolgoznak az energiabázis emberei, de belefér a munkába egy kis szünet, egy kis ugratás. Búzás Ferenc — ott Feri bá’ — ha belép, az egy pillanatnyi csöndet is parancsol. Az öregnek járó tisztelet másodpercét. A többi azután a régi jó kollégáé, akinek ezúttal kijut a csipkelődésből, merthogy fényképezik. Tűri, és érti a tréfát. Megmutat mindent. Az utolsó csavart is azon a helyen, ahol nem csinál többé párhuzamos kapcsolást. Ahol nem vágja meg többé néhányszáz volt. Ahol majdnem két évtizedig ő volt az úr, a legelső munkás. Luthár Péter Búzás Ferenc nem tudja milyen az, ami. kor akkora áramütés éri az embert, hogy bele is hallhat. Csak azt tudja: milyen fölébredni az áramütés után, milyen azon gondolkodni visszatérve, hogy ez most az igazi világ, vagy mégiscsak létezik egy másik ... — Kétszer vágott meg úgy istenigazából. De akkor nem éreztem. Mondják: rögtön elféküdtem, minit a halott. Csak a kisebb áramütést érzi az ember. Azt aztán érzi! Megszámolni sem tudnám, hogy mennyi volt. De nagy csak kétszer ért. Megmaradtam. Ez épp elég volt ahhoz, hogy szerencsésnek mondhassam magam. A veszély elmúlik, megyek nyugdíjba. Ezen — ha mondja — mindenki csodálkozik. Vissza is kérdeznek: mit viccelődik, hol van az még.. . ötvennél többnek nem látszik. Lehet, hogy különösen kemény fából faragták? Lehet, hogy azért nem fogott rajta a néhányszáz volt sem? Vénséges épületben volt a birodalma még néhány napja is. A cukorgyári erőtelepen, aihol az elektrikus a legfontosabb ember. Utódját mór megtalálták, nyugodtan adta át a hatalmas kapcsolótáblát, a teremnyi generátort. (Nem is tudta volna másképpen átadni, hiszen végtelenül nyugodt természetű. Majdhogynem halvérű. Talán ezért is horgászik újabban.) — A cukorgyárban mindig mindenki az édes por körül sürgölődik. Minden vendég vissza. Soha má* munkahelyem nem volt. Először még inas koromban jártam az erőtelepen. Minden inas vágya volt, hogy ide bejöhessen. Patikatisztaság fogadta az embert, akkor még minden csillogott, villogott. Ez a mai kapcsolótábla már nem olyan szép. Igaz, fele akkora, mint a régi, de az szebb volt. Az ajtót zárták, csak engedéllyel lehetett bejönni. Még nem voltak ilyen kopottak a falak. . . Rangja volt az erőtelepnek, az elektrikusnak. Most is van, de nem akkora, hogy mindenki ide igyekezne dolgozni. — Az áramütésékét feledjük el. Mi a legemlékezetesebb azokon kívül? — Az első párhuzamos kapcsolás. A városból érkező és a cukorgyári generátor által termelt áram mozgatja az egész gyárat. A két energiarendszert össze kell kapcsolni. De azt nem lehet akárhogyan; abban a pillanatban mindennek hajszálpontosan stimmelnie kell, különben kész a katasztrófa. Hát, amikor először kapcsoltam, az valami nagy dolog volt. De most is hasonló, pedig már kapcsoltam ezerszer ... Hiába. amikor össze kell hozni a két rendszert, akkor még most is megáll bennem a lélegzet. — Soha nem unta a gyárat ennyi év alatt ' — Soha. Nem volt más munkahelyem, de ez az egy igazán változatos maradt, ötvenhattól hatvanig például kijártunk a gyári gazdaságokhoz villannyal csépelni. Az igen szép munka volt. Mezei munka. Jó levegő; ben. És mégis igazi iparosmunka. Visszatért a gyerekkori szabadság és megvalósultak a gyerekkori vágyak. Volt mesterségem ... Azután hatvantól még az erőtelepre is kerültem, arra a helyre, amit inaskoromban bámultam. Kell-e több? Egyet nem tudtam igazán megszökni, az éjszakázást. Akárhány kávéval, akárhány óra nappali alvás után .. . Az éjszaka nehezen múlik, nagyon nehezen. Ezt az egyet nem sajnálom most, a nyugdíj szélén. Különben meg szépen fejezem be a dolgokat. A legutóbbi kampány volt a legsimább, a legkevesebb üzemzavarral járó, amire emlékszem. Szépen búcsúzom. — Nem maradna? Hiszen bírná. — Nem én! Jobb lesz most már nyugdíjasán. Az ember ne ragaszkodjék görcsösen a munkához, ha már letelt az ideje. Jó erőben vagyok igaz, de dolgoztam eleget, hadd pihenjek most már. Jár az nekem. Nem szeretem, ha az öregek csak sóhajtoznak az idő múlása miatt és vissza szeretnék forgatni az elmúlt éveket. Annyi mindenben telik majd örömöm. Van kertünk, van egy kis balatoni házikónk, egy öreg Zsigulink, egy-két éve elkezdtem horgászni, várnáik a halak. Szeretek otthon is lenni. Szóltak ugyan, hogy maradjak dolgozni, de köszön, tem, nem kértem belőle. Ma még nagyon szeretem a munkám. Nem akarom megutálni... Nyugalmat sugároz minden szava. Már- már túlzott nyugalmat. — Semmi sem tudja bosszantani? — Dehogynem. Például az, hogy hosszú évek alatt fölépítettük a házat, ami nekünk szép nagyon. Ott lakunk a Vörös Hadsereg útján. Egy kupacban, nagy szeretetben a feleségemmel, a lányunkkal, a már anyányi unókáttkkal. Egész életünk munkája van abban a házban. De a város legelhanyagol, tabb része az. Mostohagyerekeknek érezzük magunkat. Mintha az egyik kaposvárinak, aki Iksz helyen lakik, több járna, mint a másiknak. Néha úgy érezzük, mintha mi nem is lennénk kaposváriak. Ez bosszant. Meg az, hogy villanyszerelőnek meg elektrikusnak lasszóval kell fogni a gyerekeket. A'káTki más többet keres. De hát hiába bosszant. Meg az is, hogy néha úgy érzem: semmi beleszólásom sincs a dolgok menetébe. Mondjam még?