Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
8 Somogyi Néplap 1988. március 5., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Abakanowicz v ^ y*, » V* \* A lengyel Magdaléna Abakanowicz élete legnagyobb önálló kiállításával végre Magyarországon, a budapesti Műcsarnokban is bemutatkozott. Híre megelőzte, kiállítása pedig bizonyítja nagyságát. Rendkívüli alkotó. Olyan, akinek egyáltalán nem mindegy mivel, hogyan, hol és mit mond el. Igaz, ezeket a kérdéseket mindenki felteszi magának, de a feleletül szolgáló művek ritkán hatnak szemlélőikre ilyen elementáris erővel. Abaka- nowicz világának feltérképezését kezdjük először anyagának, anyagainak vizsgálatával. Abakanowicz 1954-ben fejezte be tanulmányait Varsóban, nagyméretű festményeiből a kiállításon is láthattunk néhányat. 1962-ben jelentkezik először textilképpel a svájci Lausanne- ban rendezett nemzetközi textilbiennálén. A textil, mint anyag, számára mégsem színes képecskék megszövésére alkalmas rost. A formálhatóság izgatja a hajókötélből belbontott szizál- ban (afrikai kender), az a gyúródó, organikus, szabálytalan hajlékonyság, amelynek segítségével az emberi erek, zsigerek burjánzását, a természeti lények bőr alatti világát, rejtett, véres-vörös, árnyékos titokzatosságát ábrázolhatja. Ez az az időszak, amikor a textilművészet nemcsak nálunk, de a világban mindenütt robbanásszerűen újítja meg a képzőművészetek — festmény, szobor, grafika — hagyományos sorát. A gobelin a festészetben „robban", Abakanowicz pedig az első azok között, akik tértextileket kezdenek készíteni. Textilszobrok ezek, óriási méretű, titokzatos, sötét, erős leplek, kitárulkozva, magukba burkolózva, sejtelmes, misztikus létükbe takarózva... A textil szövése durva, kemény, nyílások, kitüremkedések, kibukó fonalak teszik emberivé a felületet. Monumentálissá nagyított mikroszkopikus látvány; utazás az emberi test belsejében. Ez’ az Abakár-sorozat — mint az összes többi mű — folyamatosan kiállítási tárgyként szerepel, megszületése, az 1960-as évek közepe óta. A lágy anyagok érzékenysége, íormálhatósága ezekben az években bizonyította be, hogy sajátos kifejezőeszköz az elvont, de mindenképpen a létezéshez kötődő gondolatok ábrázolására. Abakanowicz az Abakánokban még csak az élő anyag egy-egy sejtelmesen valós szeletét mutatta be, következő sorozatai azonban már konkrét emberábrázolások: ülő figurái, álló alakjai ugyancsak a szemlélő felőli bőrréteget mutatják — merevített zsákvászon anyagokból, spárgaszín fonal kötegekből —, mégis megelevenítő erővel hatnak. Embriológia címmel kisebb és nagyobb tojáskrumpli formának mutatja be előtüremkedő vagy kócos, sima vagy fájdalmasan ösz- szevarrt felületét. A művész így vall erről: „A szál: bolygónk szerves felépítésének alapeleme. Ebből épül fel minden élő szervezet, a növények, és saját szöveteink is.” A nyolcvanas években Abakanowicz új anyagokat keres. 33 bronzalakot készít Katarzis címmel, majd 87- ben óriási malomkövek sorozatát rózsaszínes csillogásé jeruzsálemi kövekből. Közben azonban dolgozik fával, agyaggal is. A domboldalon álló hosszúkás bronzalakok rendje, a kőkerekek elmozdulással fenyegető monumentalitása már- már félelmetes, hiszen ott és akkor kaptak helyet, ahol és amikor a legtökéletesebben ki tudják fejezni a mindnyájunkat érintő fenyegetettséget. Abakanowicz azonban nemcsak él a kiválasztott anyagok adta lehetőséggel, hanem ő maga határozza meg azt is, hol legyenek ezek a művek. Amikor kiállításra hívják meg. csak akkor vállalja, ha tudja előre, hol, hány köbméter áll majd rendelkezésére. Es oda, csakis oda viszi el a művet, és ott a helyszínen rendezi, véglegesíti a térben. Mint ahogyan itt Budapesten is maga rendezte kiállítását (társrendezője, Jerger Krisztina segítségével). Zsákvászon ülő alakjai azért ülnek a sarok felé fordulva a földön, mert így képviselik a lehajtott fejű megaláztatást. Álló alakjai ezért fordulnak teljes testükkel a terembe lépő felé. Abakanowicz belakja a kiállítási teret megsokszorozott formáival. Nemcsak anyag, megmunkálási mód, a tér, amelyben elhelyezésre kerül, nemcsak ezek jelentik a műalkotást. Ismét Abakanowiczé a szó: „Minden alkotói folyamat kezdetén, akár tudományról, akár művészetről van szó, ott rejlik a megmagyarázhatatlan titok. Bizonyos dolgokat egész egyszerűen meg kell hagyni titoknak az alkotófolyamatban is. Megmagyarázva ugyanis megnyomorítjuk vagy megsemmisítjük őket. A mindent megmagyarázás korunk katasztrófája. Műveivel elmélyülésre biztat a művész. A magyarázat kifelé szól, a gondolkodás befelé mozgatja meg az embert. Torday Aliz Konczek József Héjakútmácsonya ( Káré Magdolna fűveskönyvéből) Én azt mondom, hogy nem nagyon csúnya fickó e gaz héjakútmácsonya, a zord szellővitéz, szikár szabadlegény, mint ágas buzogány itt leng az országút felén. Bár szűk gallérja épp olyan szoros, mint régen fönn. a széllel mámoros, bokázó kedvű cimborák nyakán a vármegyék kanderkötélhurokja volt talán. Azért ő rá se ránt, hogy itt a tikkadt csordakút körül héják keringenek, s a bőgő barmok porba fúlt sorsát, lelkét csak szelek zengetik, éjente gyertyát gyújt magából, s énekel nekik. Nemcsak a széna miatt... Csacsi-mechanizmus Ismerős kép: baktat a csacsi az úton, s egy hosz- szú póznára kötve ott lóg előtte a szénacsomó. Gubbaszt a hátán a juhász, kezében egy célszerű kampós- bottal. A csacsi persze sza- porázza a lépést, mert a kívánatos , széna ott hintázik előtte, elérhetőnek tetsző távolságban. És az igazság az — noha a képen ennek talán nincs is nyoma —, hogy a csacsi ilyen-olyan időközökben el is nyeri a szénát; bizonyosra vehetjük, hogy elnyeri, máskülönben előbb- utóbb összecsuklana a gazdája alatt. Hiszen éppen azért csiklandozza olyan ellenállhatatlanul az orrát a szénaillat, mert benne érzi a sokszor élvezett, jó ízeket. Szaporázza tehát, s minden alapja megvan rá, hogy bizakodjék: nem iparkodik hiába. Nemcsak ezért szaporázza, persze, nemcsak a széna miatt. Tapasztalta már, hogy ha nem szaporázza eléggé, vagy megcsökönyösödik, akkor a gazdája hátulról biztatja, a kampósbottal. a tomporán. Egyszóval szaporáznia kell, ez a törvény. Elölről a kellemességek, hátulról a kellemetlenségek egyaránt erre késztetik. Elölről a pozitív ösztönző: a finom illatú széna. Hátulról a negatív ösztönző: a kampósbot. Csacsija válogatja, melyik ösztönzőnek jut fontosabb szerep a szaporázásban. Jóllehet a csacsik gazdái sem egyformák: ki az elülső, ki a hátulsó ösztönzőre bízza a főszerepet. A világért sem akarom sérteni a dolgozót e primitív példázattal. Dehogyis arról van szó, amire gondol. Természetesen őskori dolog ez így; hol van már az útszélen szaporázó csacsi — motorbiciklin járnak a juhászok! Az öreg példázat elvesztette érvényességét, nem állíthatnám, hogy a motorbicikli miatt (amely persze érzéketlen az ösztönzésre elölről is meg hátulról is). Tény, hogy a csacsis példázat jelentését — ha úgy tetszik: eszmei mondanivalóját — csak a múltakra vonatkoztatva hasznosíthatjuk. Visszamenőleg akármeddig. Emlékezhetnek rá az idősebbek iskolai tanulmányaikból, hogyan jutalmazta például a bibliai úr az olyan igyekvő szolgát, aki — az ő távollétében is szorgoskodva — jól sáfárkodott a rábízott tálentumokkal. Pozitív ösztönző. Ászén Bozsanov Művészet és önfeláldozás — Anyu, adj gyorsan egy kis pénzt reggelire; elkések! — Tegnap kaptál két levât! — Egy húszat be kellett fizetni az operára. Te nem is tudod, \hogy egy ’kamara- együttes vendégszerepei nálunk? — Te és (az opera ... Eddig még sohasem akartál operába menni! — Most sem akarok. — Hát akkor mire kell a pénz? — Az osztályfőnök 31 db jegyet kapott, és mind ki kellett fizetnünk. — Rendben. Még igy is maradt 80 sztotinkád. — Nincs egy árva fityin- gem sem! Gyűjtenünk kellett Mihaela lés Velizár részére is. — Talán árvák és nincsenek szüleik, akiktől kérhetnének? — Mihaela- kórházban van. Vakbéllel operálták; Velizár- nak meg kivették a manduláját. Egyelőre nem járnak iskolába. A tanárnéni azt mondta, hogy az ö jegyüket is ki kell fizetni1... — Egy filléred sem maradt? — Mindössze 14 sztotin- kám, alig futja egy üdítőre, ezért inkább odaadtam Lju- bomirának. El is felejtettem mondani, hogy neki is gyűjtünk... — Hát nem utazott el a szüleivel Kairóba? — De igen, csak még nem húzták ki az osztálykönyvből, ezért az ő jegyét is ne-' künk kellett kifizetni. — Aztán mondd csak, mit fog előadni az a híres kamaraegyüttes? — Domenico Cimarosa müvét, A titkos házasságot. Ez áll a kerítésre ragasztott plakáton. — Legalább tetszett? — Micsoda? — Hogyhogy micsoda? Hát az előadás! — De hiszen ott sem voltam. Senki sem ment el az osztályból... Az osztályfőnök azt mondta, hogy nem kötelező, csak a jegy árát kell odaadni. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Emlékezhetünk rá, hogyan foglalt viszont állást a „gonosz és rest” szolga ügyében ugyanaz a bibliai úr —_az- az: milyen határozattal zárult egy korabeli fegyelmi. „A haszontalan szolgát" — aki, mint tudjuk, gazdája távollétében nemigen törte magát szorgoskodásokon — „ .. .vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” Működött tehát a negatív- ösztönző is% A kampósbot. S végigpásztázhatnánk a történelmet, minden korban és minden sarkán a világnak valami hasonló következtetésekhez jutnánk el;.soha el nem avuló törvénye volt a társadalomban élő embernek a szorgoskodás. Ki elölről — vágyai, kívánságai felől — kapta hozzá az erősebb ösztönzést, ki pedig hátulról inkább, érzékenyebb részein. Igaz, sőt nagyon is igaz: elődeink között sem szorgoskodott mindenki. S leginkább épp azok nem szakították az istrángot, akiket a korabeli negatív ösztönzők nem érhettek utol: a korbács, a deres, az éhség, a munkanélkülség. S egyáltalán: az a példázatbeli kampósbot, melytől lészen „sírás és fogaknak csikorgatása.” Vagy elég hatalmasok voltak, vagy elég gazdagok, ha meglehettek szorgoskodások nélkül, éspedig egyben fog- csikorga.tás nélkül is. De nem lehet vitás, hogy a köznép vastörvénye a szorgoskodás volt; mindkét irányból erre kapta a — hol vonzó, hol taszító — ösztönzéseket. De hogy vagyunk ezzel a vastörvénnyel — ma? És hogyan leszünk vele holnap? Érthető, és csakis helyeselhető, ha szocializmus nem kívánja továbbfűzni a korbács—deres—éhség—munkanélküliség történelmi láncsorát, az embertelen kényszerösztönzéseket. Jó volna mostmár a kampósbotot végleg a történeti szertár- nak-múzeumnak hagyományozni. Egyszóval jó volna élni most már félelmek, sírások, fogcsikorgatások nélkül. Egyelőre nem megy. Innen is, onnan is hallom a fog- csikorgatást. Mintha olykor épp a szor- goskodók felől hallanám. Ügy tetszik, a fogcsikorgatások társadalmi összege mit sem csökken, azzal, ha restek, a hanyagok, a lazsálok, a korruptak mentesülhetnek a „negatív ' ösztönzőktől” — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedi'g ha már semmiképp sem lehetünk meg fogcsikorgatások nélkül, akkor igazán az volna az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanyagok, ne a vevők, hanem a „súlycsonkítók”, ne a közösségért munkálkodók, hanem az élősdiek csikorgassák a fogukat. Könnyű ezt kimondani. Mint ahogy könnyű volna eljutni arra a következtetésre is: vissza a csacsi-mechanizmushoz! Kimunkálni, ' kikísérletezni az ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikusabb, emberségesebb a réginél, független jó vagy rossz főnökök jó-, vagy rosszindulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és rossz munka között —. ez bizony nehéz történelmi lecke. Fekete Gyula
