Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. március 5., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS TARDI GÁBOR Egy romantikus álom Záborszky Gábor kiállításáról Akkoriban egyebet sem csinált, mint naphosszat olvasott, a történetek világában élt, ezért álmai könnyűek és szépek voltak, mint a színes léggömbök, ha elszakad a cérnaszál, s messzire röpíti őket a szél. Talán a Csendes-óceán volt, talán csak a Balaton, mindenesetre a hidroplán ott lebegett a víz felett, kosarában Viktorral, meg a sárga hajú lánnyal, akit a fiú abban az időben elképzelt magának. A férfi alakját már oda- fentről megpillantotta: félterpeszben állt az öbölben,- s a víz felett lebegő párán át egy bizonytalan eredetű zöld fényt fürkészett, mely hol felvillant, máskor homályba veszett. Mögötte hatalmas kert húzódott, ami ápolt parkra emlékeztetett, a körbehuzalozott fákon lampionok lebegtek bizonytalanul, akár a magányos hinták, piros-sárga-kék világuk alig észrevehetően hunyorgott a holdfény éles sugarában. A hidroplán leereszkedett, és Viktor partra segítette a lányt. — Valami Gatsbyt keresünk! — fordult aztán a férfi felé. — Én vagyok, öreg bajtárs — mozdult Gatsby. Viktor egyáltalán nem lepődött meg a megszólításon: tisztában volt vele, hogy az egykori katonatiszt — bár ez is csak sejthető — így nevezi társaságának férfitagjait. Gatsby szórakozottan végignézett rajtuk. A hajviseletükön, és a ruházatukon hosszasan elidőzött a pillantása — lány mellére omló bő pólón felirat: „Gatsby”. — Esküvő volt itt, vagy házibuli? — nézett körül Viktor. — Nem, esküvő még nem volt. — Gatsby hangja egy pillanatra mintha megcsuk- lott volna. — Csak a szokásos szombat éjszakai estély, öreg bajtárs. Fáradjatok be a házamba, meghívlak benneteket egy italra. Miközben átvágtak a frissen nyírt gyepen, s megkerülték az úszómedencét — Gatsby természetesen nem sejtette, hogy egy késő nyári napon, ott, a falevelektől tarkálló, szellő kavarta vízen éri a végzetes lövés —, a lány kezében megjelent a kazettás magnetofon, és felharsant a jazz. Gatsby megtorpant, szeme villant. — Ez az! — kiáltotta. — A zeném, a korszakom ... A fák közül hirtelen előbukkant a ház: hatalmas, hófehér építmény, baseball- pálya méretű terasszal, világos ablakokkal. A hall is fényárban pompázott, akár egy indulásra kész hajó. A falon a naptár az ezerki- lencszázhuszonötös esztendőt mutatta. Gatsby kitárta a bárszekrényt. — Még a szesztilalom idejéből valók — kacsintott az üvegekre. — Magam csempésztem. — Na, akkor jó vének leFODOR ANDRÁS Á tánc... A tánc az alkonyi hegyek hüvöslő égi sátrai előtt... Szoknyád bokrába kavarodva kerengtem veled a réten. Szomjaztató és lángverő kehelyként forogtak mind a rokolyaharangok. S egyszeresek vége. Ott állt az igazi legény. Meredek pántok ikszei közül hetnek — jegyezte meg a lány. — Ugyan! — intette le Viktor pironkodva. Gatsby pillantást váltott a fiúval. Majd leemelt a polcról egy üveg whiskyt, s kristálypoharakba töltött. Ittak — a házigazda csupán az illendőség kedvéért nyalt az italba. — Scott küldött benneteket? — érdeklődött később. — Kicsoda? — húzta föl a szemöldökét a lány. — Mr. Fitzgerald — mondta gyorsan Vitkor. — Nem ismerek ilyen nevű embert — így a lány. Gatsby szemrehányóan nézett rá. — Mondd csak, te nem olvasol, baby? — Dehogynem! A divatlapokat, és a heti slágerlistát. Viktor ismét nyitotta a száját, ám mint az álmokban oly sokszor, képtelen volt megszólalni. — Tudom, kissé elfogult vagyok vele szemben... — kezdte Gatsby mélán, aztán erőt merítvén felhajtotta az italát. — Azt is tisztán látom, hogy rosszul áll a szénája manapság. Nyakig van az adósságban, és az új regényével sem halad. Esténként felönt a garatra, rendszerint a taxik tetején utazik a feleségével meg a barátaival, ha kedve szottyan, bankjegyeket tépked a fogával, aztán szerteszórja, mint a tehetségét; a taxisofőr, amikor nem tudja tovább nézni, lefékez, kiugrik a pénz után; Scott akkor maga ül a volán mögé, s tova- száguld... — Érdekes ember lehet — vélte a lány. — Valóban az ... Éppen ezért, a „Nagy Gatsby”-t igazán elolvashattad volna tőle, baby. Gatsby elfordult, a nyitott ablakon nézte a vizet, amely most egy dézsa szurokra hasonlított — csupán a zöld fény motozott a távolban. — Látjátok?! — fakadt ki csillogó szemmel. — Csónakkikötő lámpása lehet — mondta Viktor. — Hazugság! — kiáltotta Gatsby. Rögtön azután kézfejével megtörölte a homlokát, elmosolyodott. — Az nem lehet, öreg baj társ. Rosszul tudod. Egy ideig csönd volt. Szél indult, a függöny sejtelmesen meglebbent, mint teniszező lányok szoknyája szervánál. — Ugye, maga nagyon gazdag? — kérdezte a lány. — Igen, én nagyon gazdag vagyok — felelte Gatsby őszintén. — És hogyan szerezte a vagyonát? Gatsby válasza helyett dúdolni kezdett: Én vagyok az arab sejk, Szeretsz engem, tudom, hej! Hogyha alszol éjszaka, Bebújok a sátradba ... — Ne mondja, hogy olajkutatással foglalkozott, vagy részvényekkel spekulált... — folytatta a lány. — Azt azért mégsem! — kacagott föl Gatsby. magasodott elém a válla.- Szabad lesz? - mondta udvariasan. És most, negyedszáz év után, pavilonok, autók között, a forgó idő letarlott színpadán hol az a tánc és hol az a legény? Csak a szemek meleg zománca régi, de már nekik se szólhatok a nagy kifosztatásról, hogy mig köröttünk csupa veszteség, szemérmes tolvaj módra én még mindig mindent őrizek. — Akkor tán aranyásó volt? — Az sem. Viszont ne feledd, baby, hogy egy kevés ésszel minden időben előre lehetett — lehet — jutni. Viktor álomporral hintett szeme előtt pergőn követték egymást a képek — mennyi mindent megpróbált, mégsem jutott kellőképpen előre, annak ellenére, hogy nem tartotta magát teljesen ostobának. A lány sokat ígérőén pis- lantott Gatsbyra. — Ha akarja, elvehet feleségül — mondta egész halkan. Gatsby a mutatóujját szelíden végighúzta a lány arcán. — Valahol, az öböl túlsó partján áll egy ház — kezdte ismét a távolba révedve. — Éppen olyan nagy, és éppen olyan gazdag, mint az enyém. — Maga pedig egyszerűen kirabolta! — csapott a homlokára a lány. Viktor lesütötte a szemét, de Gatsby mintha nem is hallotta volna a szavakat, zavartalanul folytatta: — Egy hölgy is él abban a házban, a legszebb, és talán a legelkényeztetettebb, akit valaha ismertem. A háború előtt, amikor én még nagyon szegény voltam, igencsak jóban voltunk. De az idők során elszakadtunk egymástól, s most hiába keresem. Egyszer azonban hírét veszi az estélyeimnek, így majd ő talál meg engem i.. — Megtalálja, feljelenti, Gatsby urat meg jól bezárják! — kiáltotta a lány. — Megtalál, ismét belém szeret, és egymáséi leszünk. — Ahogy azt Gatsby úr elképzeli! Okosabban teszi, ha eltűnik a környékről.. . Viktor ettől már ébredezni kezdett — emelkedik a hidroplán, tűnőben az álom, de Gatsby képzelt alakja még biztosan ott van az öbölben, tekintete nyugtalanul kutatja a messzeséget, és nem gondolhat a fékcsikorgásra, a tompa puffanásra, meg a vérre az autó vészhá- rítóján, a fegyverre, s az erősek törvényszerű diadalára, a gyengék tavirózsa- szerű lengése felett, amely már akkoriban sem számított árulásnak. Hólabda-álmai mégis állják az időt. Hiszen még manapság is kiárusítható belőlük póz, gesztus, és divatos ruhadarabok. Az 1985-ös „Üj szenzibili- tás III.” kiállításon szerepeltek először Záborszky hatalmas állatfigurái, egyszerűen a boltozatos pince falának támasztva. Színezésük az ősi barlangfestészet földszíneit idézte, enyhén homorú és domború, plasztikusan kialakított felületük a barlang természetes falának egyenetlen felületét imitálta. Ugyanakkor maguk a figurák önálló, önmagukban megálló, egynézetű „szobrokként” jelentek meg. Sötétvörössel, feketével, rozsdaszínű tónusokkal festett részleteik tárgyias utalásaikkal — fejre, szemekre, lábakra, szarvra utaló formákkal — értelmezték a tömegeket. Záborszky állatfigurái " mindig egynézetűek, „kép- szerűek”. Nézhetjük őket „barlangfestményként”, s ek- kir a kivágott, körülhatárolt forma visszaminősül felületté; de többé nem csupán a kép felülete, hanem a barlang természetes falának érdes, rücskös, „eredeti” felülete, melyet beborít egy ősi, természeti kultúra lepusztult ábrázolásának sorozata. Az állatfejek, lábak, szárnyak stilizált, primitív realizmusa ekkor a mágikusrituális ábrázolás eredeti tartalmát idézi fel, egy lírai hangvételű esztétikai archai- zálás jegyében. Ebben a vonatkozásban Záborszky művészete az individuális mitológiák gondolatköréhez kapcsolódik. Állatalakzatai egy esztétikai „különvilágot” teremtve vesznek körül bennünket, s e világot alkotó tárgyak egyként lehetnek élőlények, állatok, vagy a természet formái, vagy akár a barlangok sziklafelületei, telerajzolva mágikus tartalmú ábrákkal, ismeretlen jelentésű képekkel. JnBÓ° A betörő Kulcscsörgés ébresztette a házigazdát az ebéd utáni szunyóká- lásból, de továbbra is fekve maradt, mivel azt gondolta, bizonyára a felesége jött haza a piacról. Kis idő múlva azonban valósággal kővé meredt, amikor egy fekete álarcot viselő férfi lépett a szobába. Igaz, ő is meglehetősen csodálkozó szemeket meresztett. — Maga itthon van? — Ledőltem egy kicsit ebéd után. Kihez van szerencsém? — Engedje meg, hogy bemutatkozzam ... — udvariasan meghajolt, aztán hirtelen éles hangra váltott. — Még mit nem? Csak semmi bizalmaskodás! Elvégre én betörni jöttem ide! — Betörni? Nem értem... — Hát nem látod, te fajankó? Elég a szóiból, kezeket tarkóra! — Miért rögtön tarkóra, nem lehetne inkább ... — Pofa be! Várj csak, mindjárt móresre tanítalak... Az ördögbe' is, hol a pisztolyom?... Megvan! — Ismerem ezt a típust, a fiamnak is ilyen van. —. Kuss! Azt hitted, igazi pisztollyal mászkálok? Hátra a mancsokkal! Biztos, ami biztos, összekötözöm a kezedet. A házigazda kénytelenkelletlen engedett az erőszaknak, mi mást tehetett volna. A betörő kutatni kezdett a lakásban. — Hová dugtad? — keresgélt tanácstalanul összevissza. — Semmit sem dugtam el. — Hogyhogy semmit? Hol tartja az asszony az ékszereit? — Nincs neki. — Eladtátok mi, gazfickók? Akkor ide a lóvét! — Nem értem ... — A pénzt, te ökör! De főleg a valutát! Hová dugtad? — Őszintén bevallom, nem sok maradt belőle, és azt a pár fillért is magával vitte a feleségem a piacra. — Te jó ég, megőrülök magától! Mindegy, elviszek mindent, ami mozgatható. Nini, itt egy magnó... — Nem működik ... — Hát persze ... — Tényleg nem működik. Próbálja ki! — Ember, ne hozzon ki a sodromból. Hol tartja a szőrmét, a bundákat? — A szekrényben, hol máshol. De már mind régi, molyrágta.. A betörő magába roskadt. Lerogyott a házigazda mellé a kanapéra. Reszketett a keze, és szaggatottan vette a levegőt. — Sehogyan sem tudok zöldágra vergődni magával. — Iszik egy kortyot? — kérdezte együttérzően a házigazda. — Köszönöm, nem. Rögtön elmúlik. Egy kicsit felidegesítettem magam. — Ne vegye annyira a lelkére! Nem mindig sikerülnek a dolgok... — Uram, nekem még soha sem volt szerencsém. Pedig már mit meg nem próbáltam! — Régóta űzi a hivatását? — Ez az első próbálkozásom. — Akkor maga valóban peches ember — mondta részvevőén a házigazda. — Peches? Ezt inkább átkozott balszerencsének nevezném! Ilyen szerencsétlen vagyok születésem óta. — Nagyon szeretnék magán segíteni, de higgye el... — Nincs szükségem kö- ny őrületre! — Pedig a nyolcadikon lakik egy felfuvalkodott pojáca ... Reggel elutazott, a saját szememmel láttam. — Én is láttam. Azt hittem, hogy maga volt. — Ugyan, én a hetediken lakom. — Látja, milyen mamlasz vagyok? — Megesik az ilyesmi, egyszerű tévedés az egész. — Köszönöm, hálásan köszönöm. Alkalomadtán viszonozni fogom. — A betörő megszorította a házigazda kezét, és szökdécselve fölrohant a nyolcadikra. A házigazda örült, hogy ismét segített egy embertársán, és megnyugodva újból álomba merült. Jó cselekedetekkel igyekszik ugyanis megőrizni, erkölcsi tartását — és az iménti tette immár sorban az ötödik volt. Adamecz Kálmán fordítása
