Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
1988. március 26., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TAJAK, EMBEREK Az atyafiság karnagya — A szerencse fia vagyok — mondja a siófoki ,.nagy atyafiság" karnagya, Tímár Imre. Vajon miért tartja magát Szerencsei inak? Talán korán megmutatkozó muzikalitására bőkezű mecénások figyeltek föl, s elröpítették a világ kültúrcentrumaiba, hogy gyerekkorától a leghíresebb mesterek tanítsák? Talán a siker kényeztette el, a koncerttermek tapsorkánja Európa metropolisaiban? S a bőven ömlő márka, dollár? Tímár Imre mosolyog. — Természetesen nem erről van szó ... Én ilyen szerencséről sosem álmodtam, mert amit én szerencsémnek tartottam, az eszmélésemkor már mellém szegődött, és nem hagyott el, soha. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt, s a gyerekkor helyszínét, szereplőit sosem kényszerültem végleg elhagyni. Sokan mondhatják el ezt manapság magukról, különösen a népből jött értelmiségiek közül? Én is végigjártam minden utat. .. Amikor a Zeneakadémia lépcsőjéig elértem, a Pócza-puszta dűlőútjai jutottak eszembe... (Gyerekkorom egyik sokszor látogatott színhelye volt ez a puszta Kötcse és Pusztaszemes között. Nagyné- némék laktak ott.) Harmadikos tanítóképzős korom óta a fővárosban élek, de minden hétvégén átléphettem a szülői ház küszöbét a siófoki Klapka utcában... Az 59. évében járó főiskolai tanár az egykori nyurga diák izgalmával, örömével... Ez nem szerencse? Édesanyám 87 éves koráig, haláláig a kapuban várt. Hallatlan szerencse! Amikor megpillantottam, mindig ügy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Pénteken délelőtt érkezem a 10 órás vonattal. Harminc éve mindig. Mióta édesanyám elment, egy kicsit fázom, amikor a házunkhoz érek. Aztán kinyitom az ablakokat, szellőztetek, majd bekapcsolom a gázfűtést. Most még szükség van rá. Ma délután a gyerekekkel próbálok, azután az asszonyokkal, majd a férfiakkal. Holnap utánam jön a család. Délután kimegyek a meccsre, vasárnap pedig, valószínű, horgászom egy kicsit. A házat a 20-as években építette Tímár Imre édesapja, miután az első világháború lövészárkait, fogolytáborait megjárta. Egy úgynevezett magyar hold és ez a házhely volt az öröksége. Hagyományos parasztház volt, két szobával, konyhával, s az épület végében istállóval, ólakkal. (Az egykori szérűskertben ma a szomszédék reprezentatív családi háza áll.) A házat később átalakították, kényelmesebbé, a nyaraláshoz, pihenéshez alkalmasabbá igazították. A tágas verandát elönti a reggeli napfény. A korán kelő Tímár Imre itt foglalkozik kottáival vagy éppen az egész család horgászfölszerelésével. A nyarat természetesen itt töltik. Boldogan étkeznek, s nehéz — egyre nehezebb — szívvel utaznak vissza Pestre. — Említettem: gyönyörű gyerekkorom volt. Apám gazdálkodott. Búzát, kukoricát, szőlőt művelt, takarmányt termesztett, jószágot tartott. Lovat sokáig nem tudott venni. Emiatt gyakran keseregtünk a bátyámmal, aki kilenc évvel volt nálam idősebb, és igen jó érzéke volt a gazdálkodáshoz. Tanulni nem szeretett, annál jobban kedvelte a paraszti munkát. Én meg éppen ellenkezőleg: könnyen, élvezettel tanultam, s ha apám kiküldött a szőlőbe kapálni, egy- egy sor' után elővettem a könyvet és úgy belefeledkeztem az olvasásba, hogy tőlem el is vihették volna a szőlőt. Apám a fejét csóválta, s elhatározta, hogy taníttatni fog. Kántortanítónak kellett volna lennem. (Megjegyzem: ma már élvezem a kertészkedést, a szőlőművelést.) Szóval a bátyám különösen fájlalta, hogy míg siheder társai lovakat hajtanak, ő kénytelen a tehenek mögött ballagni. 1938-ban aztán megvásároltuk Pajkost, első lovunkat. Aludni se tudtunk a boldogságtól. Most is látom, ahogy Feri bátyám kivezeti az istállóból és szekérbe fogja. Hamarosan kiscsikó is lett. Senki sem haragudott rá, amiért anyám gonddal varrt, vasalt függönyeit lelegelte. Két év múltán egy pár lovunk volt. Nyáron a 28-as őrház mellett, az úgynevezett tisztviselőtelepnél delelt a község gulyája. Ehhez az „itatási joghoz” konokul ragaszkodott a közbirtokosság. A villatulajdonosok, köztük magas rangú emberek minden követ megmozgattak, hogy ezt a jogot megsemmisítsék. Nem sikerült nekik. Ez az itatás, nekünk, gyerekeknek a nap fénypontja volt. A bátyám befogta a lovat, a szekér megtelt gyerekkel. Mentünk fürödni a jószággá! együtt. Feri bátyám szép szál. 190 centi magas, barna hajú legény volt, Voronyezsnél tűnt el. Fájó seb ma is. Anyám sohasem nyugodott bele, haláláig hazavárta. Kezdetben ezt a reményt néhány kósza hír is táplálta. Csak a lába sebesült meg. mondták. Volt, aki úgy látta, fölsegítették egy szekérre... Ketten maradtunk a húgommal. A zene különböző módon jelent meg a gyermékkori élmények között. A házunk végében kezdődött a cigánysor, ahol mindig szólt a hegedű. Ott lakott Csócsi Lendvai József cigányprímás, akinek Európát megjárt, bandája volt, és a rádióban i> gyakran szerepelt. Ugyanakkor a szomszédunkban lakott, s minden toll- és kukori- cafosztóban fáradhatatlannak bizonyult az éneklésben és a mesélésben Zics köröszt- anyálhn, maga a „tiszta forrás". Papp Julianna volt a lánykori neve, zsellércsaládból származott, a gyerekkorát a környéki pusztákon, uradalmakban töltötte. Aztán: apámnak volt egy „nevelt fia”, egy pesti szabósegéd, akit 29-ben ismert meg a cséplőgép mellett. Feltűnt neki, hogy ez a legény étkezéskor mindig félrevonul a többitől. Sejtette, miért. Kifaggatta. Elmondta, hogy pesti munkanélküli és gyalog vágott neki a vidéknek. Három napja nem evett. Ettől kezdve minden nyáron nálunk lakott, apám beszerezte az Ertlliékhez kifutónak, télen meg a Cserépfalvy könyvkiadónál dolgozott (Budapesten) ugyancsak kifutóként. Nyári estéken, ha nem volt szolgálatban, kiült a pitvarba tamburázni, énekelni. A családi legenda szerint én kétéves koromban minden dalt utánaénekeltem. Gyakran meglátogattuk anyai nagyszüleimet Pusztaszemesen, ahol népes rokonság élt. Jó fülű, jó torkú emberek, atkik a lakodalmakban végigdalolták az éjszakát. Engem az asztal tetejére állítottak és énekeltettek. Feledhetetlenek ezek a pusztaszemesi lakodalmak, akár csak a Pócza-pusztai barangolások a teljes szabadságban. Siófok nyáron már akkor is városnak számított. Esténként anyám kimosdatott bennünket a húgommal, és lesétált velünk a „telepre". A kaszinóban neves együttesek szerepeltek. Például egyszer egy néger dzsessz-zenekairt láttam, hallottam játszani, máskor meg kínai egyensúlyozóművészek műsorát csodálhattam meg. Anyám nagyon szeretett- ilyen helyeken lenni. Nyolcvanhét éves koráig minden látványosság érdekelte. Nagy szerencséjének tartja, hogy első tanítója az a Nyakas József (később főiskolai tanár) volt, aki akkoriban a Zeneakadémiát végezte, s a legkorszerűbb módszerekkel oktatta tanítványait. Gyerekkórus'a a rádióban is szerepelt, „és szebbnél szebb népdalokat tanultunk tőle”. A tanári pályára is jelentős út ravalât adott neki az egykori siófoki polgári iskola. Kitűnő pedagógusok tanítottak itt, szigorú, de emberséges tanárok. Különösen szerette osztályfőnökét, Ilkey Zoltánt, és magyartanárát, Liachovich Gabriellát. („Most is hallom a hangjukat.”) Dalló Gyuláné zeneiskolájában tanult zongorázni („apám beíratott, hogy jó kántor váljék belőlem”), s nagy hatással! volt rá Helénvi Gyula gordonkaművész és karmester, aki akkoriban a siófoki dalkört is vezette. („Akkoriban lettem a kórus tagja magam is.”) Helényiék gyakran rendeztek kamarazenei esteket érdeklődő barátók, ismerősök részére. E meghitt házi muzsikálásokra a tehetséges diákot is meghívták. 1945-ben a pápai tanítóképzőben folytatta tanulmányait; ott két évet töltött, majd átiratkozott a budai képzőbe. Mindkét intézetben kitűnő zenetanárok voltak. Érettségi után — 1949-ben — fölvették a Zeneakadémiára, s kitüntetéssel szerezte meg középiskolai énektanári és karvezetői diplomáját. Feledhetetlen mesterétől, a „lánglelkű” Vásárhelyi Zoltántól a többi között azt tanulta, hogy karvezetőként törekedjék a művészi tökélyre, de tudjon örülni a pedagógiai eredményeknek, sikereknek is. Első munkahelyén, a kispesti Kanizsay Dorottya Gimnáziumban országos hírű leánykart szervezett „a pályakezdő megszállottságával”. Egy alkalommal — kérésére — Vásárhelyi Zoltán vezényelte az általa betanított kórust, s ez különös, tanulságos élményt adott számára. 1960 óta a Budapesti Tanítóképző Főiskola tanába, s az itteni, ugyancsak országos hírű leánykar vezetője. — A siófoki, immár 112 éves dalkört 1959 óta vezetem. Hogy mit jelent számomra ez a férfikórus, nagyon nehéz pontosan megfogalmaznom. Talán akik nehéz időkben fronton, fogságban együtt voltak és segítettek egymásnak a mostoha sorsot elviselni... talán, azok értenék meg igazán ezt a sajátos érzést, amely összetart bennünket ... Itt mindenki rokonom (akár tősgyökeres siófoki az illető, akár nem), mindenkit tegezek, s csak a nálam fiatalabbak ma- gáznak, a régi falusi szokásoknak megfelelően. Néhai Tóth János dédapám — aki a kórustag Németh Jani bátyám nagyapja volt — 1876-ban aláírta az alapító iratot. Az énekkari tagok között ott vannak a gyerekkori pajtások, akikkel a szérűskertekberl játszottam, s akikkel együtt egy hideg napon, 1944 végén mint leventét útnak indítottak az ismeretlenség félé. Az egykori sze- renádozó legények is itt vannak, őszen, barázdált homlökkal, de még mindig érces torokkal, és itt énekel közöttünk Daday Kálmán bácsi, aki elődöm volt a kórus élén. Sokat énekelünk együtt, itthon is, külföldön is, forró hangulatú koncerteken, ünnepségeken ... 1974-től az úgynevezett Bányász Női Kart is én vezetem. Ezekkel az asszonyokkal ugyancsak ritka szép élmény együtt dolgozni. Nagyon szeretnek énekelni, s tőlük hallottam egyszer, hogy a szereplések-' nél sokká! kellemesebbek a próbák. Igen. A próbák hangulata, az együtténeklés öröme ... Két éve megalakult a siófoki gyermekkórus, és három fiatal, tehetséges kol- legina segítségével vezetem. Sosem foglalkoztam ilyen kicsikkel. Most ámulva tapasztalom, milyen sókra képesek! A nulláról indultunk. Most pedig egy nyugati szereplés áll előttünk. Tavaly ősszel, egy hajnalon arra az elhatározásra ébredt, hogy végképp hazatér. Szapudi András Siófokin mieskuoro
