Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
*■>. Somogyi Néplap 1988. március 26., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Thália háztáji temploma IÔÂ Szántó Kovács János Radnóti Szobrokban, képekben élő múlt Századunk fordulója táján avattunk fel annyi múltunkra emlékeztető szobrot, mint napjainkban. Sokak szemében a szobrászat egészében is egyenlő a Kossuth emlékművekkel, háborúban halt katonákéval. Izsó Miklós debreceni Csokonai- szobrával, a megcsodált kolozsvári lovas Mátyás királlyal, Fadrusz János alkotásával. Pedig, bár ne hallanánk szobrászaink tiltakozását, ha éppen az emlékműszobrászok között emlegetik őket. Hol ebben az ellentmondás? A társadalom részéről hála illeti Stróbl Alajost, hogy számunkra úgy él Arany János, ahogy ő láttatja a Nemzeti Múzeum előtt ; hogy Móricz Zsigmond az, akinek Med- gyessy Ferenc mintázta a debreceni kollégium falára, s Radnóti sem más, mint akinek Varga Imre elénk állította: megtörtén, palánknak dőlve, elgondolkodón. Gyermekkorom vasárnapjain Ligeti Miklós Anony- - mus-szobra elé vezetett édesapám, kézen fogva, s történelmi tudatom először ennek a végtelen múltba meredő bronz kámzsás barátnak köszönhetem. Az emlékműszobrászatnak igen nagy jelentősége van gondolkodásunk alakításában. A szobrászatnak, de általában a művészetnek ebben a világában nincs hetven- kedésnek, kísérletezésnek álcázott semmitmondásnak helye. Másfelől vett példa: az oslói városháza belső folyosóin megörökítették a norvég politikai múlt nagy- jai't. Szép, hűséges portrék ezek, olyan Barabás Mik- lós-félék. amiket ő még a múlt század első felében festett. De van közöttük egy Kassak Lajos kirívó, expresszíven látott arckép is, vörösekkel, zöldekkel lázasan festett, fel- kiáltóan oda nem illő. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a festő jó vagy rossz kedvében milyennek látta a modellt, hanem őrá, az emberre, a modellre, aki fölte- hetőleg embersége egészét adta volt — ebben az esetben — Norvégiáért, s ezért ez a portré legyen bár és csak festőileg remekmű, ebből a sorból kikívánkozik. Az emlékművek művészete nagy feladatot ró az alkotóra. Nem megvetendő feladatot. Tudnánk-e Zala Györgyről, ha nem kísérli meg a honfoglaló magyarokat szobrokba önteni a Hősök terei emlékművön? Bizony, úgy kell szeretni a Balatont, úgy kell ismerni Egry József festészetét, mint Marton László, hogy megörökíthesse a magányos, vízre néző t, mint ő tudta a bat nyi móló tövében álló szoörával. S bizonyosan úgy is példázható a mohácsi pusztulás, mint Kö Pál teszi sírjeleivel a mohácsi emlékparkban, s Má- nyoki Ádám Rákóczija bármilyen idealizált nyalka legény, mégis-mégis a mi fejedelmünk elfogadott képét rajzolta emlékezetünkbe. De hát Borsos Miklós Kassák Lajosról, Szabó Lőrincről faragott vörös márvány portréja, Bertnáh Aurél ugyancsak Szabó Lőrincről festett képmása s Rippl-Rónai Móricz- és Babits-portréja vajon nem parancsolóan közvetítik felénk: lám, ez volt, ilyen volt Szabó Lőrinc, Móricz, Babits, ha nem is éppen emlékműnek eredezet- tek. Társadalmi feladat és küldetés a jó emlékmű. Biztos alkotói tudást igénylő, mélyen látó szemet és bőséges ismereteket kívánó művészet ez — handaban- dázó egyénieskedést kizáró, alkotói szerénységet követelő. Napjaink gyarapodó emlékművei jó vizsgára készít- hertik föl az érdeklődőket: vajon teljesítik-e művészeink a rájuk bízottakat? Természetesen a magunk ízlését is alaposan ellenőriznünk kell, úgy ne járjunk, mint Szántó Kovács szobrával — Somogyi József munkájával — Vásárhely, hogy előbb kiátkozta, végül megszerette. A közművelődés és az amatőrművészeti mozgalom Kezdetben a színház — mondhatni -— népünnepély volt. Olyan szertartás és vigasság, amelyben egy-egy település apraja-nagyja részt vett. Aztán a munkamegosztás egyre bonyolultabb lett, fölbukkantak a hivatásos mulattatok, a közösség pedig közönséggé változott. Ma már látjuk: szerencse, hogy ez a folyamat nem volt világszerte egységes és akadálytalan. Nálunk is sokan emlékezhetnék még azokra az időkre, amikor egy-egy falusi közösség színi előadást rendezett például sportszerek, tűzoltóeszközök vásárlása érdekében, s az iskolásoktól az öregekig mindenki letette a maga obulusát a nemes cél oltárára. A televíziózás — noha nem lehetett célja a helyi társadalmak felbomlasztása — a maga „egyéni fogyasztásra’ szánt kulturális kínálatával (több más tényezővel együtt) ilyen irányban hatott. Furcsán hangzik, de tény: a föld kollektivizálásával egyidejűleg a falusi társadalom közösségi kötelékei soha nem látott mértékben fellazultak. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a közösségükből kiszakadt — újat nem lelő — ember mennyire Kiszolgáltatott lelki, erkölcsi és egyéb hatásoknak egyaránt. Ünnepeken, különösen a többnaposakon népesek a falvak. Az is szülőföld jén keres valami megnevezhető vagy megnevezhetetlen élményt, aki egyáltalán nem, meg az is, aki félig-meddig tudott gyökeret verni váró: son. Szerencsére voltak az utóbbi fél évszázadban olyan esztendők, amikor nemcsak biztatást, hanem támogatást is kapott a közművelődési jószándék. Sőt olyan művelődni és művelni vágyó emberek is akadtak, akiket a hivatalos támogatásnak sokszor bürokratikus és erőszakolt keretei sem tudtak eltéríteni szándékuktól. Tagadhatatlan, hogy azok sem voltak kevesen, akikkel éppen a kéretlen „tukmálás” ízlel- tette meg a művelődés örömeit. Mégis tudomásul kell vennünk végre: a művelődés egyéni és közösségi ügy, társadalmi szükséglet, amely majdhogynem független attól, hogy az állam filaja, tűri, vagy támogatja. Napjainkban a jelek szerint a közművelődés — s ezen belül az amatőr művészet — válik az á’lami költségvetés legmostohább gyermekévé. A mostohák mostohája pedig alighanem a színjátszás lesz. Igaz, az „édesgyermek”, a hivatásos színház sem számíthat a kó zeljövőben egyébre hamuba- sült pogácsánál, de az amatőröknek még ezt is maguknak kell meggyúrniuk és megsütniük .*. . Sütögetik is tisztességgel. Legalábbis, ahol még nem ürült ki teljesen a kamra. Maradjunk ezúttal a falusi együtteseknél! A gyerekcsoportoktól eltekintve talán belőílük van ma a legtöbb az országban. A nyolcvanas évek közepére kiderült, hogy néhány megyénkben megszámlálhatatlanul sok ilyen közösség élte túl a technikai forradalom és az anyagi fellendülés éveit vagy kelt életre néhány esztendei, esetleg két évtizednyi tetszhalotti állapotából. Bizonyára e tájakon a hi va talas támogatás is hozzájárult a mozgalom életben tartásához, de a legfőbb okot a korábbi közösségi hagyományok szívósságában és az újkeletű közösségóhajtás tudatosulásában kell látnunk. Legerősebb a színjátszómozgalom az aprófalvas Vas megyében. Itt néhány százas lélekszámú falvak országos — vagy ennek híján fél országot érintő — színjátszótalálkozók lebonyolítására vállalkoznak. Május 13—15-ig Csehmindszent fogadja a dunántúli falusi csoportokat (meg az ország távolabbi tájairól érkező vendégeket), a következő esztendőben az Alföldön terveznek hasonló jellegű regionális találkozót Lehet, hogy az egy évvel ezelőtt megteremtett pályázati rendszer Jászfényszaru- nak juttatja a dicsőséget és a rendezéssel járó fáradalmakat, áldozatokat. E nagyközség Fortuna istenasszonyról elnevezett csoportja országos példája annak, miképpen válhat az amatőrművészeti tevékenység társadalmi szervezőerővé, miként kovácsolhatnak közösséggé a föllépések ünnepnapjai és a próbák, a technikai munka hétköznapjai gyerekeket, ifjakat, megletteket, időseket, téesztagokat, alkalmazottakat, értelmiségieket. Ha kívánhatunk még valamit, az nem más. mint hogy a jó példák veszítsék el példa-voltukat; s ne is legyen szükség a példálózás- ra. Legyen természetes és hétköznapi dolog, hogy ahol érték csillan meg, ott a környezet észre is veszi és sajátjaként óvja az élet viszontagságaitól! Trencsényi Imre K. A. Iby András MA£)ÁR VOLTÁL... .Feleségemnek, aki több volt számomra Nélküled a lét rossz álom. mint az élet) Segíts Te át a halálon! Madár voltál, elrepültél, Én sem vagyok bnás, csak árnyék. egy fekete fára ültél. már -utánad szállni vágynék. Fekete fa sötét lombja Fölrepülök hívó |szódra, életemet 'gyászba vonja. ha nékem is üt az óra. Oly jó volna rólad írni, A fekete fának ágán de nem tudok mást csak sírni. találkozunk újra, Drágám, Bár meghaltál, Te vagy élőbb, s újra együtt, újra ketten a szívemben egyre fénylőbb. repülünk a végtelenben. Asperján György Segítségnyújtás lelkifurdaláshoz és vallomástételhez (A meggyilkolt miskolci ápolónő ügyében) Iszonyatos és kezdettől fogva elviselhetetlen a tudat, hogy én öltem meg. Éh, aki mindenkinél jobban szerettem. Elpusztítottam a létezés csodáját! Milyen szörnyen ostoba voltam. Megöltem, hogy csak az enyém lehessen. Megöltem, és az enyém sem lett. Az arca, a mosolya, az alakja! Ember volt, akit kívántam, akit emberként, nőként egyaránt imádtam, és akit megöltem, mert egyszer az enyém lett, utána pedig visszautasított. Átéltem vele, miközben öleltem, azt a mámort, azt a semmihez sem hasonlítható gyönyört, a birtoklásnak, a csak- enyém kizárólagosságának azt a hatalmát, amit az egyetlen együttlét pillanataiban nem éreztem végletesen meghatározónak, mert természetesnek ígérkezett a folytatás. De többé nem kellettem neki. S amikor erőltettem a találkozást, kijelentette, hogy megbánta, ami köztünk történt. Undorodik tőlem. Mit utált meg bennem; amikor együtt voltunk? Soha nem mondta meg! Nem gondoltam volna, hogy képes lennék embert ölni! Elpusztít a gondolat, hogy mégis öltem, s éppen azt öltem meg, akiért mindent, az egész életemet odaadtam volna. De hiábavaló volt fenyegetés és könyörgés. Megrázta gyönyörű fejét, megvillantotta mosolyát, és azt mondta, hát ölj meg, azzal sem törődöm. Nagyon erősnek, elpusztíthatatI’ihcno munkások. Domanovszky Endre festménye (1948) lannak és mindig-győzőnek hitte magát. Én komolyan fenyegettem, de ő tudta, nem lehet komoly a fenyegetésem, mert annyira szeretem, hogy emiatt sokkal gyengébb, kevesebb vagyok, mint ő. Ahol megjelent, azonnal ráterelődött a figyelem. Megbámulták, mint a csodát szokás. Az volt. A tiszta, csupa-fény arca. a megborzongató erővel sugárzó szeme, az ezerféleképpen mozduló, élő ajka. És a keze! Alsó karszárának telt gömböly- dedsége, hosszú kézfeje, gyönge, vékony ujjai, könyökénél a kicsiny gödröcske. Az egész teste teli volt a hajlatok táján gödröcskékkel. Többször meglestem, amint egyedül ment vagy csinált valamit. Azon az estén is. amikor megtörtént az a szörnyűség. A kivilágított, nyitott ablakú szobában egyedül volt, tett-vett, és minden mozdulatából az eltanulha- tatlan finomság, előkelőség áradt; az a fajta báj, vagy Inkább varázserő, ami akarva és öntudatlanul egyaránt ragyogást. különlégességet ajándékoz annak, aki áldva-verve van ezekkel az adottságokkal. Olyan ember volt, aki vonzotta a többieket; akikkel miatta, általa mindig történt valami. Az egész élete mozgalmas, szép és változatos lett volna (ha én elmem pusztítom). Nemcsak a férfiak, a nők is csodálták, és féltékenykedtek rá. Barátként, riválisként egyaránt. Amikor a ny megkezdődött, csodálkoztam, hog férfiak között keresik a gyilkos: reshették volna a nők között is. mindegyiknek, aki ott élt körül munkahelyén vagy a nővérsz; ezerszer különb volt, s így cső éppúgy ébresztett, mint fájdalma masztó kisebbrendűségi érzést, hányszor éreztem magamat hozzá kevésnek, silánynak, kiszolgáltat Aki olyan tökéletes, mint ő volt, jen mindennapi embertársai aji sától, és bármikor fellángoló gyi tői . . . Mert nagyon tudott bántál nevetéssel, egy ajakrándulással, e, val vagy éppen a közömbösség Sokszor feküdtem otthon az ágyi hunytam a szememet, és visszaic hogyan öleltem; elképzeltem, hogy éppen abban a pillanatban ug öleli, s ő halkan sikolt, mint vei érzés volt képzelegni. hogy véresi szeesik előttem. És jó volt kinv szememet, s tudni, hogy él. Nem hordott melltartót (minek te volna?), s mellbimbója a feh peny vékony anyagán át sejtelme rajzolódott. Hányszor gondoltán- hogy egyszer a tenyeremben vol mell, és csókolgathattam. Akkor még elviselhetetlen volt dolat. hogy egy olyan ember (jól tem), akiben nem akadt semmi 1 sebb, sőt, véleményem szerint vi szító volt, élvezhette, s magáévá te őt. akit a létezésem értelménél tem. Az a férfi ellopta és meggj összemocskolta egyetlen kincsemi
