Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
« WMM ffjjiW '-'y WjjÉM y^í ^ S síí-í~ ', *AÍ, >^=Tl | - " -• A/-.- V ' | | g| ||| M | * H'}/ ' %' IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ■ 8_________________________________________________________Somogyi Néplap_________________________ 1988. január 23., szombat A város peremén Helytörténeti gyűjtemények kiállítása Húsz, harminc éve kezdték gyűjteni lelkes amatőrök és tudós történészek, népművelők, a főváros különböző kerületeinek írásos és tárgyi emlékeit, a várossá válás dokumentumait, az életmódra utaló tárgyakat, a munkásmozgalom kialakulásának helyi tényeit. Iskolákban. pártbizottságokon, művelődési házakban, őrizték, raktározták a helytörténeti anyagot, míg előbb- utóbb önálló termeket szereztek, s megszülettek a budapesti kerületi kisgyűj- temények, az angyalföldi, a kispesti, a kőbányai és más helytörténeti múzeumok. (A legnagyobb anyaggal rendelkező rákospalotai anyag viszont most vált hontalanná.) E helytörténeti múzeumok válogatott anyagából A város peremén címmel nyílt most — áprilisig nyitva tartó — • kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. LegKonyha az Aréna út 140 alatti házból Óbudai sáros utca utóbb tizenhat évvel ezelőtt láthatta a közönség így egybegyűjtve a külső kerületi múzeumok gyűjteményét. Azóta nőtt a helytörténeti gyűjtemények száma, s gazdagodott, sokszínűbbé vált anyaguk is. A századelőn, a századfordulón városiasodó települések közelségük révén szorosan kapcsolódtak a fővároshoz. Kötődésük olyan szoros volt, hogy ez egyértelműen vezetett el a Budapesttel történő egyesülésükhöz. Történeti, néprajzi, ipar- történeti, viseleti, kulturális szempontból sok a hasonlóság e települések kialakulása és így tárgyi emlékei között is. Ezért is választották a kiállítás rendezői azt a megoldást, hogy a sokféle anyagból egységes, minden „Elemi Népiskola” — tanterem jjiv&bc.húfHfk * : **>((>.M-tx-ó ’ ^ •5»SSii I *>itat. ) .U!t:i«.IW <1 ■ i v • marne» 0 t>;ütpy(Vs«, ! 4 \* y ( (***» m ünützr A Dreher Sörgyár — Kőbányán településre jellemző enteriőröket rendezzenek be. így alakították ki a történelmi fejlődést jelző paraszti hangulatú udvart és parasztszobát. Angyalföldi, kispesti, pest- erzsébeti, csepeli, rákospalotai és óbudai gyűjteményekből származnak a kismesterségek jellegzetes szerszámai, mesterremekei. Kovács-, cipész-, borbély-, fodrász-, szabó-, asztalos-, kádár-, tí- márműhélyek felszereléseivel ismerkedhet a látogató. S a kisiparosok lakáskultúrájából is ízelítőt ad a századelő, a két háború közti iparlakások berendezése. Közös anyagból rendezték be a peremváro9i népiskolát és egy gyógyszertárat. De önállóan szerepelnek az egyes helytörténeti gyűjtemények legjellegzetesebb, legérdekesebb anyagukkal: a rákospalotai néprajzi, a kőbányai tégla-, az angyalföldi rádió-, az óbudai gyerekjáték-kollekció. Figyelemreméltók e kis gyűjtemények munkásmozgalmi, munkásművelődési dokumentumai is. A Vármúzeum földszintjén rendezett kiállításon a tárgyak, a látványos kortörténeti dokumentumok, a hely- történeti gyűjtemények anyagának alig néhány százalékát teszi ki. De alkalmasaik arra, hogy az egyes gyűjtemények alaposabb tanulmányozására, megtekintésére késztessék a téma irápt érdeklődőt. K.M. Költészetünk alakváltozásai Ki gondolná, hogy fiatal költő — mint Payer Imre — ógörög versmértékben írott, klasszikus ritmusú költeményekkel mutatkozik be? Hiszen a szabadvers egyeduralma látszik, amióta — az ötvenes—hatvanas évek fordulóján — a különféle „formabontó" törekvések, kései „izmusok" zöld fényt kaptak. Pedig legújabban mégiscsak van valamiféle klasszicizálódás, formai- gondolati lehiggadás a kor- társ magyar költészetben. S nem pusztán az élemedet- tebbek — a „Horatius hangján" gyakorta zengő Jánosy István, a görögtanárának emlékét antik mértékben idéző Képes Géza — szólnak ilyenformán, hanem a „középnemzedékhez" tartozó Rózsa Endre is. döccenő hexametereiben. vagy a sapphói szenvedélyt gyönyörű sapphói strófában utánzó Imre- Flóra, és a még mindig igencsak fiatalnak számító, hosszú szünet után (Napforduló című) második kötetével jelentkező Fábri Péter is kedveli az ókori líra versformáit. De a jellegzetes indulás mégiscsak inkább olyan, mint a Szarvason élő Kántor Zsolté (Világültetés), aki vegyíti a kötöttebb s a szabadabb formákat, a már említett lehiggadás jegyében: nem véletlenül kapta kötetének egyik versfüzére a Lehiggadt forró páfrányok — találékony, leleményes — címet. Mai líránk — egészében véve — nemigen lep meg sodró szenvedélyű, lázas, lo- gobó költeményekkel, talán mert a társadalmi hangulat sem 'ilyen. Higgadt és józan számvetések korát éljük — s élik a költők is. Előtérbe került a szakmai megformálás, a műgond szempontja. Érdemes figyelni — például — az idén megjelent Szép versek kötet szonettjeit: Somlyó György, Ta- káts Gyula, Imre Flóra, Csoóri Sándor, Csordás Gábor a gondos tökélytől a szándékoltan „elrontott”, sőt: felboncolt szonettformáig tágítja a feladat megoldásának lehetséges körét. „A versírás: merő gyakorlat, megannyi részlet” — mondja Tandori Dezső, mesteri fokra s korba lépett poétánk, általános érvénnyel. Jellemző az is, hogy a vers sokszor egyszersmind dokumentum. Pontos, tárgyszerű tájékoztatás a költő Mihail Vesim Veszélyes hivatás Kinek van a leges-legveszélyesebb foglalkozása? Az űrhajósnak, a berepülőpilótának, a bányásznak, esetleg a hegymászónak? Ha engem kérdeznek, én csak annyit mondhatok, hogy nekem, azaz Zehtinszki elv- társ gépkocsivezetőjének. Gondolom, mindnyájan ismerik őt. Sokszor láthatták öles termetét az elnökségi asztalnál ülve, körbevéve megannyi aszparágusszal. Meg vagyok győződve, hogy Önök is elérzékenyül- tek már attól, hogy arcán a nyájas mosollyal az egyszerű emberekkel beszélget. Megható az a szülői gondoskodás, ahogy az úttörőegyenruhába és népviseletbe bújtatott fiúkkal és lányokkal bánik. Minduntalan eltölt bennünket a büszkeség, ha látjuk, milyen keményen szorítja meg a szerelők és az esztergályosok olajos kezét. Egy szó mint száz, Zehtinszki elvtárs népünk egyik nagy fia! Ennek ellenére nem kis bátorságra van szüksége annak, aki mellette dolgozik. Zehtinszky elvtársat ugyanis bármelyik pillanatban leválthatják. Ha pedig ez bekövetkezik, vele együtt repülök én is, a sofőrje. Tegnap, amikor éppen gázt adtam, Zehtinszki elvtárs megszólalt a fekete Mercedesben : — Miladin, tudod-e, hogy a trákok elhunyt vezérük mellé temették a szeretőit, a szolgáit és a rabszolgáit. Oda hántolták a szakácsot, a fürdőmestert és a lovászt, azért, hogy halála után is szolgálják urukat... Ök ugyanis ismerték gazdájuk minden rejtett titkát, és elővigyázatosságból tették el őket láb alól, nehogy eljárjon .a szájuk. Markolom a volánt, és fogalmam sincs, miről van szó. Szerencsémre Zehtinszki elvtárs a segítségemre sietett. — Nos tehát, ha engem leváltanak, velem együtt repül mindenki... De elsősorban te, Miladin fiam ... Hiába, nincs mit tenni, valamennyi titkomat ismeritek. E titkokat pedig egyedül csak én vihetem magammal. Ekkor értettem meg, milyen veszélyes foglalkozást űzök. Igaza van, én valóban mindent tudok. Ismerem a lakásmanipulációit, tudok a Hondákról, a villáról... És annak a gyárnak a létezéséről, mely beszerezte Zehtinszki elvtárs összes háztartási gépét nyugatról. Mindenhová követtem a főnökömet, a vadászatokra, a bankettekre, a tivornyákra . . . Mindent tudok. Hevesen dobogni kezdett a szívem ettől a gondolattól, fölment a vérnyomásom, és kis híján infarktust kaptam. Most már csak azért izgulok, és kérlelem a jó istent, egy-két évig maradjon még Zehtinszki elvtárs a helyén. Legalább addig, amíg a fiam befejezi a tanulmányait és lakáshoz jut. Akkor aztán nem bánom, leválthatják Zehtinszki elvtársat. Bolgárból lordította : Adamecz Kálmán Villányi László A VÁNDOR tájaEgy ideig az ismeretlent kerestem. Ismeretlen kát, utcákat, szobákat, embereket. Ismeretlen színekben, vonalakban véltem megtalálni valamit. Majd az ismeretlen idegenné vált, elvesztette minden esélyét arra, hogy hozzám tartozzon. Már csak az ismerőst várom. Ismerős érintést, hallgatást. Törő István A tekintetek tisztábbak Megereszkedik köröttünk minden, az ég kútjából jönnek bolondos fények, az összetört kötáblák igazát megette a homok, elnyelte a tenger. • a kormos hó iöppedt, szennyes levét megisszák a hajnalok, a független álmot, egyhangú dicséretet, hízelgők sunyi pillantását elviszi mennydörgésszerűén a szél, csak a megbocsátások könnyű párája fészkel szivünkben, az irgalom puhasága fehérük arcukon, ahogy kitódulunk, a nyakunkba csöpög a hóié, mert minden áldozatunkért s kitartásunkért van, a tekintetek tisztábbak, akár az oltárfények, s magunk is hinni merünk a kőtáblákkal széttört betűknek. élményeiről — mint például Dobai Péternél, akinek Bódy Gáborról írott költeménye nem csupán a tragikusan fiatalon elhunyt filmrendezőnek állít emléket, hanem egy korosztály érlelö- désének hiteles ábrázolása is. Szép példája ennek az idősebbek köréből Takács Imre kötete, az Egymásra emelt kövek, mely az ötvenes években országos gondokkal küszködök, jól-rosz- szul vizsgázók kritikus hangvételű önvallomásának tekinthető. Veszélyeztetett értékeinkért emel szót a költő. Érzékelik továbbá költőink hogy az irott-kinyom- tatott betű. szó mindinkább osztozni kénytelen a más- honnét áramló kép hatásában: a televízió, a video (s egyre kevésbé a mozi) korszakában vagyunk. Ennek tudomásulvétele valójában nem is követel túl nagy áldozatot tőlünk, hiszen a költői kép mint a vers alkotóeleme szoros rokonságban van a vizuális képpel, azzal, amelyet a képzőművészet, a plasztika, a fotó- vagy a film- és videokamera készít. A mai vers nemegyszer inkább a szemnek, semmint a fülnek — a hangzásnak — szól. (Ezért is kevés a „szavalható” költemény.) Bonyolult alakzatokba rendeződik a verskép; áttekintésekor el kell mélyednünk az egész vers „látványában". Jeles költőnk, Kárpáti Kamii szinte látványverseket, versforgatókönyveket ír; egyébként is rendkívül fogékony a vizualitás — mindenekelőtt a képzőművészet — iránt. A képteremtés műgondja nála is példaszerű: némely sorai — „Bámulhattam volna, mint Rembrandt orvostanoncai a leckét, amit professzori rekedt hang majd anatómiává szed szét” (a Farkasa gyomrában lakik című új kötetében) — máris a magyar költészet örök becsű remekei közé iratkoznak. Kárpátinál is megfigyelhető — mint számos pályatársánál —, hogy az egész kötet fejez ki valamilyen tartalmat; az egyes versek sokkal kevésbé meghatározók, mint korábban bármikor. Mindez csak vázlat, a kortárs magyar költészet néhány vonása. Ma kevesebb- szer hangzik el vele kapcsolatban, hogy irodalmunk vezető ágazatáról van szó. Kevesebbet mondják, hogy versíró és -olvasó nemzet vagyunk. Tán mert az olvasó nemzet büszke képzete is megfakult kissé. Dg azért az sem állítható, hogy közömbösség, netán unalom honol körülötte. Szellemi életünk egyik — mostanában nem túl gyakori — vitája vers miatt zajdult föl: Spiró György 1984-ben írott, s ez év tavaszán publikált Jönnek című költeménye nyomán. A regény- és drámaíróként jobban ismert (ám ilyen minőségben is hazai-külföldi indulatokat támasztó) szerző a tehetségte- lenséget és az üres, felelőtlen, ezért veszélyes magyarkodást együttesen vette célba, nem a kikezdhetetlen értékek szintjén. Panaszkodjunk-e, vagy örömünknek adjunk hangot, hogy vers körül csatároznak? Nehéz erre a válasz. Az bizonyosnak látszik, hogy az irodalomban, sőt, művészetünk egész rendszerében új értékrend van kialakulóban, valamiféle kiegyenlítődés irányába haladnak a folyamatok. S ha a művészet, az irodalom nemrég még jellegzetes túlértékelésére gondolunk, amikor is szinte minden művészetben mozzanat politikai színezetet kapott, a mostani átrendeződés nem is olyan kedvezőtlen jelenség. Kőháti Zsolt
