Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. december 31., csütörtök

Somogyi Néplap

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

A hagyományőrzés bocskorosa

Orbán Géza Pécsett végzett a tanárképzőn, s hazajött tanítani. Ezért aztán Felsőmocsolád második szülőfalummá vált.

— A honismereti munkához, annak kezdetéhez azonban vissza kell forgatni az idő kerekét. Még a tanítóképzőben Honfi Aladár tanár úr kezdeményezésére állítottam ösz- sze osztálytársnőmmel Somogyasza- ló helyrajzi monográfiáját. Micsoda szívemnek tetsző munka volt! Jártuk a falut, nevek, történetek, adatok után kutattunk. Sokat persze fejből is tudtam, ám a munka meg- józanított: csak biztos adatokat közöljünk .. .

Ezzel a honismereti batyuval érkeztem Felsőmocsoládra, ahol éreztem, hogy a tanítás mellett folytatnom kell a gyűjtést, a honismereti munkát. Ez már a hatvanas évek végén volt. Egy-egy hordozható magnóhoz, ha nehezen is, de hozzá lehetett jutni. Egy öreg Sanyóval jártuk a falut. Legtöbbször a családdal együtt. A férjem és a fiam is velem jött. A KISZ kezdeményezésére ekkor gyűjtöttük össze Felsőmocsolád hiedelemmondáit. Magunk sem hittük, amikor a végére értünk, hogy 110-re bukkantunk. Az anyagot Király Lajos tanár úr nézte át, az előszót is ő irta. A pályázat második díját nyertük el, sőt a KISZ-bizottság ki is adta a gyűjteményt. Nagy meglepetésemre egyszer csak levél érkezett, amelyben televíziós szereplésre hívtak. Ez volt a munkám első igazi elismerése.

Orbánné Felsőmocsoládon nemcsak a hétéves korában eltűnt és sárga csikó képében visszatérő garabonciás történetét gyűjtötte föl. hanem maga mellé gyűjtött minden

honismerethez kedvet érző gyereket is. Volt mit tenniük, hiszen a község hiedelmekben, népszokásokban, népi játékokban gazdag tárháznak mutatkozott. A munkát azonban tragédia törte ketté. Férje hirtelen halála munkája, élete újragondolására késztette.

— Sokkolva álltunk fiammal a borzasztó tény előtt. Mindaz, amit fölépítettünk, úgy éreztük, szertefoszlott. Ezért aztán bármennyire is magához kötött bennünket a húszéves pedagógus ittlét, bármennyire is idekötöttek a falu lakói, éreztük, változtatni kell. Itt mindig a tragikus élmény hatása alatt lennénk. Eladtuk a lakást, és segítséggel Kaposváron vettünk egy kis alapterületű, kétszobásat. Milyen szűkös kuckó volt ez a hatalmas falusi pedagóguslakás után. Mennyire más itt minden, mondta a fiam az első héten.

A tanítónő, akit kiváló pedagógusimúltja hozzásegíthetett volna egy kaposvári álláshoz is, újra merészet gondolt. A városkörnyéken, Zimányban volt szabad tanítói állás, rögtön igent mondott. Falu nélkül neki már nem lenne gyökere, így hát elhatározása érthető volt.

— Azóta Zimányban is asszonyok, férfiak lettek a tanítványaiból, sőt Farkas Gabriella itt is tanít az iskolában. Amennyire kezdetben furcsa szemmel néztek a városból kijáró özvegyasszonyra az emberek, annyira befogadták később. Amikor még nem volt napközi, sokkal több gond és munka szakadt a nyakunkba, de sokkal több alkalom volt a szülőkkel való beszélgetésre kapcsolatra is. Bár Zimányban kevés a gyerek, hiszen a felsősök a

toponári általános iskolába járnák, soha nem voltak ilyen lelkes tanítványaim.

A zimánvi gyerekeknek elég volt egyszer szólni, és csaknem mind honismereti szakkörös akart lenni, így aztán érthető, hogy a kaposvári ifjúsági házba Orbán Gézádét zimányi gyerekeivel együtt hívták meg, hogy a honismereti foglalkozás is felkerüljön a művelődési ház szakköri palettájára.

— Azóta elsikkadt az egész. Üj igazgatók jöttek új elképzelésekkel, és mintha harmincéves múltam kevés lett volna ehhez a szakkörve- zetéshez, mindig bizonyítanom kellett. Nem szeretem az efféle kötélhúzást, inkább kiszálltam. Tagja vagyok a megyei honismereti szak- bizottságnak, szívesen dolgozom ott. És megmaradtak nekem a zimányi gyerekek. Nyaranta biztos meghívásunk van Zánkára, néha Csillebércre is, ez pedig egy ilyen kis iskola szakkörének igazi, szép megbecsülés. Mindig viszünk valami érdekeset; bizonyítjuk, hogy nem vagyunk méltatlanok a meghívásra. Vannak ötleteink szép számmal: hol textilfestés falevelekkel, hol to- jáspingálás üvegfejű gombostűvel, hol a szép zimányi tutyi, hol eleink öltözékének, ruhadíszeinek élethű mása kerül a gyermekváros asztalára Zimányból.

Amikor az elismerésről kérdeztem Orbánnét, a gyermekek arcára mutatott. Firtattam jobban a dolgot, sokszor elmondta: nincs mit szégyellnie. Miniszteri dicséret. Kiváló Üttörővezető elismerés. Szocialista Kultúráért kitüntetés, Or- tutai- és Trencsényi-emlékplakett bizonyítja: munkáját kiválóan végzi.

A zimányi utcán végigsétálva szinte amolyan diákos huncutsággal mondta: Zimányban a föllelhető falu- és más csúfotokat gyűjtötte föl tanítványai segítségével. Kezdetben különösen néztek rá, de később sokan még magukról, őseikről is fölidéztek egy-egy csúfnak tartott adomát.

Nem véletlenül jártuk a zimányi utcát. A gyerekekkel tartottunk Luca napi népszokásnézőben. A falu kilencven évet megért lakójához. Buni nénihez mentünk. A gyerekek vágott fára ültek a pitarban, és megkezdték a kotyolást. Van itt helyi csúfoló szépen. Buni néni a szakajtójából szép almákat csúsztatott a nebulóknak.

Látszott a gyerekeken, hogy milyen élvezettel csinálják. A lecsupaszított jelenben előtámadt a múlt egy értékes darabja. Fogják a kicsi kezükkel, nem engedik elveszni. S hogy ehhez van biztatójuk, szerény mesterük? Az csak természetes. Hogy bíróemmásan mondjuk, „tartom kötelességemnek".

Bek es József

A képzeletnek kellene segítenie ahhoz, hogy ott legyünk az ötven évvel ezelőtti somogyaszalói paraszt házban. A bölcsőben egy kicsinyke lány, s az anyja édes magyar szavakat duruzsol fölötte. ..Ejnye-bejnye. ne sírj szentem, nőj nagyra, aprókám."

Sosem nőtt nagyra Bíró Emma, csak kiteljesedett életet élt, s vele gazdagodott a gyermekek élete.

— Ahhoz, hogy magamat bemu- tassam. elengedhetetlen Aszalóról szólni. Kemény, makacs református parasztemberek lakták. Mértani szerkesztéssel zajlott az életük; földet szántottak, vetettek, arattak, betakarítottak, szőlőt kapáltak. Nyűttek. szőttek, fontak. Boldogok voltak és sírtak. Az életük azonban hiába volt a munka rendjével rendezett, mindig is áthatotta a fölserkenő múlt képzelete. A mondókák, szokások, néphagyományok akkoriban velük együtt éltek. A gyerekek a világra nyíló szemében ezek különös, megfoghatatlan dolgok voltak. Tátott szájjal hallgattak, de harmadszorra már mi is csináltuk. Olyan nemzedékké is lettünk — ezt álszerénység nélkül mondhatom —. hogy hittünk a feladatok súlyában, igazában, még ha néha szörnyű becsapások értek is bennünket.

Bíró Emmát, Orbán Gézánét pedig igazán érték. A legutolsót, amelyik szinte csak fricska volt az emberi munka lebecsülésére, azonmód most mesélte:

— Megjelent az újságban, hogy helytörténeti kiállítás nyílt Zimányban. Másnap a múzeumtól sietősen emberek jöttek. Bizonyára öreg rokkákra, sütőlapátokra, faragott tükörre, almáriumra számítottak, s helyette a gyerekek által készített egykori tárgyak aranyos mását, népszokásokat fölelevenítő tárgyak ügyes kezű utánzatát, kivarrt ruhákat, tutyit láthattak. Egy perc elég volt ahhoz, hogy fölmérjék, innen nincs mit begyűjteni. Máris mentek . . .

Nincs mit elvinni! Úgy mondta ezt Orbánné, olyan keserűséggel, hogy szinte szántam miatta. Igen. mert ismerem a történetet, amelyet a Balaton északi partjának gyermekvárosából. Zánkáról sodort a Kapós-partig az elismerő szó. Az ottani művészeti vezető kérte a tanítónőt, hogy lehetőleg ne bontsa meg a kiállítást, ugyanis látta egy japán delegáció; valószínű, ők elvinnék vendégtárlatként! Micsoda elismerés — másutt! Egy ismeretlen, érthetetlen nyelvű ország gyermekpárti művészei fantáziát látnak egy somogyi kisközség diákjainak kezemunkájában. övcsatok, fejdíszek, párták, ruhák, faragott szánok, sátrak, kultikus tárgyak élethű, kicsinyített másai magukért beszélnének a szigetországban.

Senki sem lehet próféta — bármennyire is szeretné — saját hazájában.

Akart az lenni Orbánné Bíró Emma?

— Sohasem. Mindig csendes, visz- szahúzódó. de a munkában lelkes gyerek és tanítvány voltam. Az iskolákat jó eredménnyel végeztem, a szüleimtől minden támogatást megkaptam ehhez. Kaposvárra a református nőnevelő intézetbe vettek föl, ez annak idején ott állt a mai Bajcsy-Zsilinszky és a Dimitrov utca sarkán. Okos szóval neveltek bennünket, de valahogy hite- hagyottak voltunk, más világot akartunk. Számomra meghatározó volt, hogy a városban a Klujbei családnál — szintén aszalóiak voltak valamikor — kaptam kosztot. kvártélyt, vagyis inkább baráti kedves

szót, megértést. Klujber Lacit, az amatör .színház vonzásában élő tanárt pedig, gondolom, nem kell bemutatnom; valóságos ördögfióka volt annak idején. Minden friss gondolattal meglegyezett bennünket.

Hazajártam hétvégenként, amit a mai fiataloknak nehéz elképzelni, hiszen sárban-fagyban közlekedtünk. Nem volt még meg a lellei út, így vagy azt választottuk, hogy hét kilométert gyalogolunk, vagy igazi szülői szeretetként valamelyikünk édesapja Jekocsizott — lovaskocsival jött — elénk a falutól távol eső vasútállomásra.

Megpergetjük a tanítónő életétének időkerekét. A következő állomás a kaposvári tanítóképző, ahol 1955-ben kapott oklevelet.

— Aszalóba szívesen mentem volna tanítani, de ott stabil tanítócsalád oktatott. Nem úgy volt ez, mint mostanság. A fiatalok oda- szállnak valamelyik kisközségbe, de már közük is az igazgatóval: csak addig maradok, amíg jobbat nem találok. Minél jobbat? A gyerekek nevelésénél, a velük töltött időnél? Most biztosan azt gondolják, hogy egy fanatikus mondja ezt. Nem. Csak az idő érleli a szavaimat. Édesmindegy, hogy az ember Kaposvár belvárosában, Siófokon, Barcson vagy éppen a legeldugottabb kisközség iskolájában tanít. A lényeg az, hogy alapot adjon a közösségének, s hogy milyen minőséggel tanít. Ez a fő kérdés.

Bíró Emma Felsőmocsoládon kezdett. Fontos állomás volt ez az életében. hiszen itt találta meg élete párját, s itt kezdte el igazán a honismereti munkát