Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

8 Somogyi Néplap 1987. december 31., csütörtök IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A KOVÁCS — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rá­kapta a tekintetét, azt akar­ta mondani: Hát aztán, gé­pész úr, hiszen a méhelben vagyunk. Márpedig a méhel­ben — így nevezték Rácpác- egresen a műhelyt — külön­böző gőzök és gázok keve- regnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, keserényés párákat ereget a hűtődézsában ki­hunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vas- csillagocskák is 'illatoznak, fém, égett pata, füst, rozs­da és kénszag lebeg itt min­dig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre né­zett. látómezejében megje­lent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantal­lóban és hosszú malaclopó- ban. Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bá­mult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mind­járt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. önkéntelenül köze­lebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon. — Jó napot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —; észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett fölröhintett. — Maga az a híres ko­vács? — kérdezte kényes- kedő, ibájgúnár-hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a vi­lágon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok — mond­ta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még véko­nyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húr­ja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kérdés­re várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hall­gatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennye­zeten a nagybőgőszerű fúj­tató, a tűzhely két vaspo­fája, a vízszintes lendkerekű * A Központi Sajtószolgálat pá­lyázatának I. díjas alkotása, novel­la kategóriában. fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fo­gók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind-mind súlyo­san hallgatott. így hát kérdés nélkül folytatta az idegen. — Magát vasból kalapálta, nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahogy Isten a VaShegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már ért­hető, hogy cingár ember lé­tére, hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséret­nek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán. — Na jó — böffent a báj­gúnár —, patkolja meg a lovamat! Szűcs Lajos kitárta a két- szárnyú faajtót, amely akko­rára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be le­hessen tolni rajta a műhely­be. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester na- gyob légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erős­nek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a fekete­ségből kivillanó szemefehér- je? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátra­csapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyi- tásnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlrti kez­dett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, hon­nan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelet­tudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szí­vükben . nagy bizodalommal a mester iránt, aki a jelen­létüktől rögtön nagyobb bá­torságra kapott, nem érdekel­te már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzasztotta — nyekegett a böhöm fújtató, a két vas­pofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval el­indult kifelé, hogy a ló pa­A TULIPÁN Hiszen,megeshet, hogy az éj kellős közepén betoppan hozzám Jézus Krisztus. Vagy első unokafivére. Esetleg édesanyja húga vagy édesapja. Vagy — egy bőrig ázott hegyipásztor, akire ráesteledett, Kell hát ez a tartalék fekhely otthonomban. Bérleti díját egy életre előre kifizette nékem Isten: belémültetett egy fehér tulipánt — a szeretetet. A SZÍVEM Immáron ibizonyosság számomra: a ,halál nem egykönnyen tépheti ki a mellkasomból izzó szívem. Nem szaggathatja ki belőlem anélkül, ,hogy jneg ne égetné a kezét. ESTELI SÉTA Sétára indulok megint — a föld s az ég között. Merő kétség vagyok. Fogalmam .sincs, a végítélet mérlegén melyik nyom majd többet — a föld? a fény? Papp Árpád fordításai * A görög költészet reprezentánsa. 1911. január 1-jén szüle­tett fönt a Tajgetoszon, egy apró hegyi településen, Plumi- cában, ahol jelenleg is él, Spárta közelében. József Attila- forditásait 1963-ban jelentette meg. Ezek a versek „Nap- mécses” (1985) cimű kötetéből valók. IZLESEK ES POFONOK tájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja ráverni? — kérdezte fitymálóan az ide­gen. — Ezt hát. Nem azt mond­ta, hogy patkoljam meg!? Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mes­terhez, puszta kézzel kivet­te az izzó patkót a fogó po­fái közül, és egyetlen moz­dulattal összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. ___ — Az én lovamnak ren­des patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most ér­tette meg, mitől furcsa en­nek az embernek a lába. Meg ß ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska me­redt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hü­velykujj kormos vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálvány­ként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigái, az apád nemjóját — morrant mér­gesen a mester, de azért en­gedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gyerek —, ez az ördög! — Azt hiszed, nekem nincs sziemam — súgta visz- sza Szűcs Lajos, és elkiál­totta magát: — Nyomd azt a fúj tatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egy­szerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasa­lása kitelne. Izzította, egy­bekalapálta, nyújtotta, haj­lította, bumm-bumm a se­géd nagykalapácsa, a meste­ré meg; egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllő­re. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatar­totta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse ösz- sze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mes­ter fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább. Sercegve röpködtek a szikrák, csen­gett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadi­kat, már a negyediken dol­gozott. — Még vasat! — mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — ren­delkezett Szűcs Lajos. Bizonyára látott már a nyájas olvasó fiilhallgatós, övön hordható készülékeket mindkét nembeli ifjúságunk birtokában. Ezek az úgyne­vezett walkman-ek rádiós kivitelben is készülnek, s rajtuk annyi zenét hallgat­hat a tulajdonos, amennyit akar. Ilyen készüléket hallgatott egy fiú és egy lány a vá­roska főterén. A fiú zene­dobozában éppen a Szeret­lek is meg nem is kezdetű népszerű szerzemény hal­latszott, legalábbis az ő szá­mára, mert a külvilág leg­följebb csak cincogást hall A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek • is meghall­ják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszé­ledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállókból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázs- csiptetőket, 111 néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, rö- pikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező hom­lokát. A segéd egy csurom- víz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesz­tett patkó, s az égett pata­szagba, ahogy az ördög lo­vához illik, egy kis kénkő- szag vegyült. A mester be­verte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a re­szelővei, aztán fölegyenese­dett, a ló vasalt patája le­huppant a földre. Így szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos. Az ördög ahelyett, hogy megköszönte volna, artiku- látlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről le­oldott egy bőrzacskót, és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne vala­mi. — Itt a fizetség — mond­ta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos pat­kóinak súlya nem engedte; meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselke­dett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagynehezen elmelte a földről, de vissza is zuhan- totta azonnal; a föld nagy recsegve-ropogva, beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakí­totta gödörbe, s zuhant vele kecsekelábú gazdája is. Vész­jósló hangon morgott és re­megett a föld, s mielőtt ösz- szezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött. Szűcs Lajos gyorsan fölkap­ta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hají­totta. Aznap nagy bált rendez­tek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltat­ták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves uta­zó, ha egyszer Rácpácegres- re tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füle­det a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig is küszködik a sátán Szűcs Lajos patkóival. a más fülhallgatójából. Ami­kor odáig ért a népszerű énekes, hogy Engem a sze­relem mindig bolonddá tesz, egymásra néztek a lánnyal. A fiú .szíve környékén kis bizsergés támadt. Aki már érzett ilyet, tudja, hogy ezt nem valami kóbor áram okozza. A srác fejében vi­lágosság gyúlt: „Hiszen mi ugyanazt hallgatjuk!” Mi ez, ha nem szerelem első vérig, akarom mondani, első lá­tásra? Mindezeket megerősítette, hogy amikor azt panaszolta az énekes, hogy „Ma is úgy, ma is úgy szeretem” a lány szemén szomorúság futott át. A fiú ekkor határozta el, hogy megszólítja a lányt. Majd ő elfeledteti vele azt, aki cserben hagyta. Mert biztosan cserben hagyta, kü­lönben itt ülne vele. s egy­mást néznék. így aztán amikor ismét elkezdődött a „Szeretlek is meg nem is", férfias mosolyt küldött a lány felé, aki vi­szonozta a barátságos gesz­tust. Nagyszerű, nagyszerű, uj­jongott magában a fiú, mi­közben új számot kezdett játszani a magnója. A Sze­ress gyöngéden cimű Elvis- dal hangjai áramlottak fülébe. Erre a dalra lehet igazán a másik szemébe nézni — gondolta, s a lány­hoz lépett. Megfogta a kezét. A lány szabadon ,maradt kezével oda-vissza két nagy pofont adott a fiúnak. Nem is az ütés fájdalma volt a legmegdöbbentőbb, hanem a kérdés: Miért? Miért? S éppen ezért nem a megtorlás futott át a fején, hanem a kíváncsiság kész­tette cselekvésre. Lekapta a lány fejéről a fülhallgatót és a sajátjára szorította. A kis hangszóróból Bach Ha­todik brandenburgi versenye hallatszott... Gőz József i

Next

/
Oldalképek
Tartalom