Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
1987. november 7., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK technikum igazgatója nem járult hozzá, hogy az ELTE irodalom—történelem szakára adja be felvételi kérelmét. Budapesten akkor lett végleg otthoina, amikor zűrzavaros évei után sikerült pályát módosítania. Ez 1960- ban történt. — A “konkrét esemény a vasasszakszervezet pályázata volt, melyet verseimmel, egy évre rá pedig novelláimmal megnyertem. Akkoriban jelentek meg munkáim először nyomtatásban, verseimet mondták a rádióban, és a szakszervezeti bírálók révén jutottam el Kristó Nagy Istvánhoz, a Magvető lektorához. Ö vitt el a Belvárosi Kávéházba, ahoil rendszeresen találkozott egy főleg írókból álló társaság. Nekem ez a kávéház volt a szakmai egyetemem, az irodalmi tojáshéj, itt szereztem alapvető esztétikai, irodalmi-erkölcsi indíttatásaimat. Itt ismerkedtem meg Levendel Júliával. 1962-ben házasságot kötöttünk; Csőri Sándor és Gyúr kő László volt a tanú esküvőnkön. A legtöbb szakmai fogást alighanem Tornai Józseftől tanultam ... Hernádi Gyula, Sík Csabüj Gulyás János, Szabó Sándor, Csörnyei Sándor, Orbán Ottó, Konrád György, Marsall László, Jancsó Miklós, Kristó Nagy István, Orosz János, Teliér Gyula, Somos Miklós járt oda, és most csakugyan a hirtelen nyelvemre szaladó, a világosan előttem levő arcokat, neveket mondom. Csoda-hely volt nekem a Belvárosi, és az sem' változtat rajta, hogy oly különböző pályára léptek azóta az egykori társaság tagjai, s hogy a kor nyomása miatt sajnos azokkal is alig tudunk együtt dolgozni, akikkel az erkölcsi nézetek és az irodalmi vélemény- formálások sok mindenben összekötnek. A nemzedéki szerveződést különösebben sohasem pártolta, de nem vélte jelentéktelennek, s egy-egy alkalommal maga is besodródott ilyesfélébe, öreg egyetemistaként részt vett a Tiszta szigorúság című kiadványban, így 1965-ben megjelent első kötete után az irodalmi kritika és a szerkesztés is összeterelte többek között Buda Ferenccel , Ágh Istvánnal és Bella Istvánnal. Ez nem volt összetartozás, s aztán ki is szorult az Űj írásból, pontosabban: szerkesztői kiszorították onnan. Akkor már nem volt Belvárosi sem, repedezett az összetartozás, és szellemi kapcsolódásra inkább a Valóság körül nyílt lehetőség. Érdekes, hogy patró- nusa vagy mestere nem volt; egyedül, a hatvanas évek elején kapott indíttatásokat kamatoztatva és Levendel Júliával szövetkezve nőtt fel. Sok barátjuk, ismerősük volt mindig, van ma is; a köz- és magánélet náluk szorosan összefonódik. 1968 tavaszára jutottak — Radnótival szólva — ifjúságuk csúcsára. 1978-ban jelent meg a Négykezes című közös könyvük, amelyben Levendel Júlia regénye és Horgas Béla versciklusa* valaA vasút és kövesút kereszteződésénél álló kálmáncsai és kadarkúti őrház sokat jelentett Horgas Bélának. A kezdőpont, és sokáig a világ közepe. A kálmáncsai bakterház magányos volt, messze a falutól. Ezernél is többet kellett számolnia a lépések ritmusára, míg az erdőn át az első házakig ért. Az apa a vasúton dolgozott, az anya a mezőn, s amíg az anyai nagymama velük nem lakott, gyakran csak a kutya, a verebek, a darazsak, a kavicsok, a felhők, a fák voltak otthoni társai. A szűkebb környezet idillien szép volt, természetes paradicsomként vette körül. Szegények voltak, de annyira nem, hogy első hat-hét évében ezt különösebben érzékelte volna, hiszen nem tudta, hogy milyen a gazdagság, nem ismert más gyerekeket. És a paradicsom mégsem volt egyne- műen derűs, mert az éjszakában nyüzsögtek a mesés rémek, és képzelgései színpadán nappal is ott tolongtak a legkülönfélébb szörnyek tarka seregei. Jöttek a belső ho-. mályból, de a külső világból is: a nagymama meséiből éppúgy, mint a felnőttek elcsípett mondataiból, a háború iszonyataiból. A szűkebb környezetnek ez a kettőssége alapélménye, máig egyik meghatározó érzékelési szférája írásaiban is jelen van. — Gyerekkoromban sohasem gondoltam, hogy író leszek. Mozdonyvezető és asztalos szerettem volna lenni, mint más normális gyerek, aztán építészmérnök, pap, tanító és nyolcadikos koromban festő — ez 1952-ben volt —, érettségizőként meg magyartanár, de az íróság csak később, húszéves korom után bukkant föl a láthatáron, s lehet, hogy nem is én választottam, hanem ő engem. Utólag persze sok tény kínálkozik, ami mind ide mutatja az utat. Mindenekelőtt a rengeteg olvasás. Talán azért is, mert nagyon nehezen tanultam meg olvasni. Első tanítónőm pofonjai most is a fülemben csengnek. De a dicséretei is, ahogy dolgozatomat méltatta a kidőlt nyárfáról. Lehet, hogy valahol itt kezdődött az irodalom. 1952-ben került Kadarkútról Budapestre, esetlegesen és mégis szinte törvényszerűen. Mikor elrebegte pályaválasztási tervét, hogy festő, legalábbis rajztanár szeretne lenni (pár évvel idősebb társai, Pap János és Zsobrák Ferenc hatására), az iskolaigazgató közölte, hogy Rákosi pajtás azt üzente: a jó úttörőnek technikumban kell továbbtanulnia, mert az országnak megbízható középkáderekre van szüksége. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskednie kell, de a konkrét választásban már szabadjára engedte vágyait, hogy messzire menjen, a lehető legmesz- szebbre. Lényeges volt még az is, hogy az ellőtte levő évfolyamból Török Sanyi, a csapattanács elnöke, akinek tisztét ő vette át nyolcadikban, Sopronban tanult, ahonnan csodálatos egyensapkával tért vissza a téli szünetben,. Oda jelentkezett hát, de Budapestre vitték fel, az Üteg utcai iskolába, a Lehel úti kollégiumba. Így jutott Angyalföld közepére Kadarkútról. És megszerette Angyalföldet is, de inkább a várost, Budapestet. Kiismerte magát, és akármilyen mély sérüléseket kapott is, valahogy megragadt ott, egyelőre csak belsőleg. Különösen akkor vált ez világossá, amikor érettségi után visz- szakerült Somogyba. A Dédásznál dolgozott villanyszerelőként (a faluvillamosításnál Kisbajom környékén), és minden vágya az volt, hogy újra Budapesten élhessen. Amikor fölvették a műegyetem villamosmérnöki karára, úgy érezte, hogy áttört valamit, egyenesben halad. Tévedett. Villamosmérnöknek ugyanis kényszerből jelentkezett. A HORGAS BÉLA MÓRA Út a bak tér háztól mint tipográfiailag is összekomponált „négykezes” szövegeik olvashatók; az egész gondolatilag, szemléletileg kapcsolódik eggyé. Előtte és utána is készítettek közösen könyveket, nagyon különböző „négykezes” műveket, a Pár-sor hat füzetét például (és tankönyveket középiskolásoknak). Ez számukra természetes forma. Tudják, hogy a saját karakterüket a páros föllépés nem gyengíti, hanem erősíti. — Az Eszmélet és a Pár-sor kapcsolódik egymáshoz, de nagyon távolról, hiszen az Eszmélet folyóirat volt, a Belvárosi körből felnőve akkor próbálkoztunk először közösségteremtéssel, a Pár-sor pedig műhelynapló, amelyben a megmaradt régi társak és az újaik is megjelentek mint vendégek, akik beleírtak naplónkba (Török Endre, Hanák Péter, Dávid Katalin, Mándy Iván, Békés Pál, Nemes Nagy Ágnes). A törekvés ugyanaz, a kor, a lehetőség szintén, és az a lényege, hogy ebben a közösségi társadalomban nem lehetett közösséget, az irodalomban spontán módon szerveződő csoportot, műhelyt teremteni. Sokat adott a költőnek talán nem a so- mogyiság, hanem a szülőföld, a táj és az emberek, az itt megkezdett élet. A kezdet. A füvek és a csillagok, a színek és szagok, a kadarkúti eperfák, a kálmáncsai erdők, a mozdonyfüst, a nyári ég kékje, melyet 1944 nyarán minden délelőtt telehúzkodtak ködcsíkkal a bombázók. Mindez írásaiban is megjelenik. A fölsorolás, mint valami különös litánia, végeérhetetlen, és a természeti, tárgyi momentumokkal együtt léteznek az emberiek, a történelmiek. A kezdet mindenkinek fontos. Nagyvárosban éppúgy vannak gyökerek, de a földközelség, a természetismeret talán mégis testesebbé teszi az ember kiindulópontját, a mindenképpen meghatározó alapokat, amikre életét — s ha történetesen alkotó —, művét építi. A so- mogyiság úgy hatott rá, hogy a szelíd harmónia iránti vagy inkább az emberi arányok iránti érzéke formálta. A tengerhez is ezért vonzódik, és Görögországhoz, a görög kultúrához, amely a sokrétű európaiságban is fontos tényező. 1965 óta dolgozik a Gyermekünk, a felnőtteknek szóló pedagógiai képeslap szerkesztőségében. A nevelés és a gyerekeknek szóló irodalom pedig a hetvenes évek elején olyan megélhetési forrás volt, mint sok költőnek az ötvenes években. Minden ilyen munkája igazi kíváncsiságból fakadt. Az írás belső magját illetően szerinte nincs különbség az ifjúsági és a felnőtt irodalom között. A rágós didakszist nem kedveli, de úgy gondolja, hogy a tanítómese is lehet szívbéli, és az úgynevezett gyerekverseknek sem árt, ha többrétegűek. — ötvenedik születésnapomra a kaposvári megyei könyvtár kiadja Súgja Hang című, önéletrajzi szálra fűzött versciklusom nyolcvanhét darabját. Ezt szeretném a továbbiakban százegyre növelni. Levendel Júliával harmadik éve szerkesztem a Hazafias Népfront Magyar Családi Kalendáriumát, amelyben a régi formát mai tartalommal igyekszünk megtölteni és magas színvonalú, népszerű kiadványt szerkeszteni, amelyben a családi együttélés, a lelki és. társadalmi élet higiénés gondjait, a természet- és embervédelem nagy kérdéseit tárgyaljuk. Szeretnének egy, a reform megvalósításának szükségességét mélyen átérző s benne az emberek jelentőségét hangoztató társaságot alakítani. Az írószövetség keretében a Vörösmarty Baráti Kör alakuló összejövetelét névadója születésnapjára tervezik. Az 1918-ban alapított Vörösmarty Akadémia hagyományaihoz kapcsolódnak. Az elődök „teremtő” programját folytatva szeretnének mindenekelőtt: írni, hiszen ma is érvényes, amit Ottlik Gézához hajolva mondott Mándy Iván a hatvanas évek végén: „Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írjii.” A mennyezetig érő könyvespolcok alól a Martinovics-hegy fái, bokrai látszanak, másik irányból a város, szemben a Vár és a Gellérthegy. Munkára ösztönző környék, vagy mondjuk úgy, alkotásra, ötletek, elképzelések, tervek megvalósítására. Horgas Béla családjában ez éltető, összetartó elem. Dr. Laczkó András
