Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
Somogyi Néplap 1987. november 7., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Az orosz nemzeti művészet legnagyobb gyűjteménye A Tretyakov képtár A Tretyakov Galéria főbejárata Moszkva egyik legérdekesebb és leglátogatottabb képtára az orosz művészetet a kezdetektől bemutató Tretyakov Galéria, a város szívében, a Moszkva folyó közelében. Már az épület is figyelemre méltó: piros-fehér ■ oromzatával olyan, mint egy mesebeli palota. Az orosz klasszicista építészet jegyeit viseli főhomlokzatát mai formájában a század elejének neves építésze V. Vesnetsov alakította ki 1901 és 1902 között. De akkor már húsz éve a Tretyakov Galéria anyagát, mint városi képtárt tartották nyilván. Pavel Mihalkovics Tretyakov, aki a múlt század közepén alapozta meg világhírű gyűjteményét, lelkes művészetbarát, bőkezű mecénás - volt. A képzőművészet iránti szeretetet Fedo- tovnak, az orosz kritikai realizmus mesterének olaj- festményei ébresztették fel benne. Tretyakov 1856-ban ezzel tette meg az első lépést a képtáralapításra, hogy megvásárolt egy képet, mégpedig a híres I. Sildernek a Művészeti Akadémia Tagjának Kísértés című festményét. Hamarosan egy másik festményt is vett, V. Kudja- kov Finn csempészek című alkotását. Ez a két mű jelentette a Tretyakov művészeti képtár gyűjteményének alapját. A Tretyakov-gyűjtemény gyors növekedéséhez nagyban hozzájárult a moszkvai Művészet Pártoló Társaság aktív tevékenysége. A társaság célkitűzéseit így fogalmazták meg: „ ... fokozni a művészetek propagálását... és felkarolni az Plasztov: Tavasz Kustodijev: Vásár Siskin: Rizsföld orosz szépművészet fejlesztését”, ez a gondolat teljesen megegyezett Tretyakov nézetével. Az orosz mecénás szenvedélyének híre egyre nagyobb lett. És ő egyre erősebben kötődött a kortárs festőkhöz, akikkel baráti kapcsolatokat épített ki. Feleségül vette a híres műpártoló mecénás, S. I. Mamontov unokahúgát, és gyakori vendég lett a későbbi Abramtseuo-háznál, ahol sok híres festő élt és dolgozott, mint az Abramt- sevo művészkör tagja. Itt ismerkedett meg például Ilja Repinnel. Tretyakov lelkesen üdvözölt minden művészeti kiállítást, amely alkalmat adott, hogy az egyszerű embereket megismertesse az orosz művészettel. Személyesen is rendkívül jelentős szerepet játszott értékes művek kiállításának szervezésében. Az évek során mind több képet vásárolt, és Lavrusinszkij utcai háza szűknek bizonyult ezek elhelyezésére. Ezért elhatározta, hogy hozzáépíttet egy új szárnyat, amely a mostani múzeum fő épületét képezi. 1874-ben befejezték a munkát, és Tretyakov bejelentette, hogy képtára nyitva áll a közönség előtt. 1882-ben minden képét, és bátyjától Szergej Mihalkovics Tretyakovtól örökölt gyűjteményét Moszkvának adományozta. (Az utóbbi képezte a Puskin Múzeum alapját.) A Moszkvai Városi Művészeti Képtár, a Tretyakov által adományozott háromezer. műtárggyal, az orosz “nemzeti művészet legjelentősebb múzeuma lett. A gyűjteményt azóta folyamatosan gyarapították, ma 60 ezer művészeti alkotást őriznek a nemzeti képtárban. Az orosz művészet kezdeteiről, a XI.' századtól sorakoznak a falakon a felbecsülhetetlen értékű alkotások. Ismeretlen mesterek ikonjai a régi képtár kincsei, Andrej Rubljov, Feo- fan Grek, Szimon Usakov és piás művészek képei. Gazdag anyaggal szerepel a 18—19. ' század művészete. Á szovjet „új hullám" filmjei Igazán nem a „kötelező” lelkesültség mondatja velem: parádés válogatást láthat a szovjet filmekből a hazai mozilátogató a közeljövőben. A szovjet filmművészet jelen s közelmúlt termésének azon alkotásai peregnek majd a vásznon, amelyektől napjainkban hangos az egész világsajtó, amelyeket a szovjet politikai megújulás filmes reprezentánsaiként tartanak számon a filmbarátok. A grúz Tengiz Abuladze 1984-ben foTgatott, ám a dobozból csak a közelmúltban előkerült V ezeklés című filmje az idei cannes-i film- fesztiválon a zsűri külön- díját nyerte el. A megrendítő történet hőse egy élethalál ura diktátor, aki habozás nélkül küld halálba megszámlálhatatlan tömegeket, miközben farkasmosolyával a megingathatatlan és megkérdőjelezhetetlen „igazság”, „rend” és „törvényesség” letéteményesének igyekszik festeni magát. Abuladze ezt az alakot, Variam-ot — a név grúzul Senkifiát jelent — időn és téren egyaránt fölfedezhe- tők Sztálin, Berija, Mussolini és Hitler vonásai, az egyetemessé növesztett „vezér” cselekedeteiben az időtől és kortól elvonatkoztatott mindenkori zsarnok képe jelenik meg. A jelenben játszódó film a múltba vezeti vissza a nézőjét, s a végén nincs katarzis: Variam utódai, családjának tagjai tragikus életünkkel, halálukkal sem válthatják meg a családi tisztességet, nem tehetik jóvá a zsarnok ezernyi kegyetlenkedéseit. Jóvátétel — ha késő is — az idén elhunyt Andrej Tar- kovszkij utolsó, svéd—francia koprodukcióban forgatott Áldozathozatal című filmjének műsorra tűzése. A tavaly, Cannes-ban díjazott lírai szépségű, keserű alkotás a szellem emberének ezernyi, kínzó kétenyét, szorongását, a világ kor- mányozhatóságába vetett hit elvesztése fölötti bánatát jeleníti meg. Hőse a jeles színész, Erland Josephson által játszott egyetemi tanár a háborús fenyegetettség szorításában kénytelen ráébredni: a sok ezer éves emberi — európai — civilizáció egyetlen értéke sem képes megakadályozni az őrületet a termonukleáris megsemmisülést; az emberi cselekvés előtt áthághatatlan korlátok emelkednek, az egyén szabadsága csak az önpusztítás szabadságára szűkült le. A keserű, már-már teljesen kilátástalan hangulatot Tarkovszkij lírai, szép képpel oldja fel: egy kopár, vigasztalan északi tájba álló, kizöldülő fa képével, amelyet egy gyermek — a jövő ígérete? — oltalmaz a gyilkos szelektől. Nevezetes, díjnyertes film a Juris . Podnieks-rendezte Könnyű-e fiatalnak lenni is, amelyet már — igaz hogy csupán egyetlen napig — láthattunk az idei tavaszon hazánkban is. Ez a kemény dokumentumfilm azokról a rigai — s persze: nemcsak rigai — fiatalokról, tizen- és huszonévesekről ad megrendítő arcképvázlatot, akikből elemi, romboló erejű indulatok törnek ki a rockkoncerteken, akik elvetik — és megvetik — apáik világát, akik nem látnak célokat maguk előtt, akik punk- módra festik a frizurájukat, akik helyett mindig és mindepkor mások döntöttek, s akik amikor először szembekerülnek az önálló döntésnek nemcsak a lehetőségével, hanem tragikus kötelezettségével is — például egy-egy afganisztáni bevetésen —, képtelenek felfogni a világ jelenségeit. A kábítószerhez fordulnak menedékért, vagy — mint leszerelt Afganisztán-viseltek — helyüket nem lelő, kiábrándult, cinikus emberekké lesznek. Az 1986-os nyugat-berlini KASSÁK LAJOS Emlékezés Több mint fél évszázaddal ezelőtt, tizennyolc éves koromban kapcsolódtam be a szocialista mozgalomba. Nem a tudományos meggyőződés, hanem proletár származásom, munkássorsom kényszerített arra az útra, amiről mindmáig nem tudtak letéríteni. Annak idején fiatal fejjel a jövendő ábrándjai nem szédítettek el, de éreztem és tudtam, hogy az az állapot, amiben élek, embertelenül súlyos és megalázó. Később, hogy Dosztojevszkij könyveit’ olvastam, nagyon magamra illőnek találtam az ő kiközösítettjei- nek és megbántottjainak sorsát, s átéreztem az író véleményét, hogy ezeket az embereket meg kell „váltani” érdemtelen helyzetükből. Hogy könyveket kezdtem olvasni, az orosz írók humanizmusa, közvetlen emberi hangja • vonzott magához leginkább. Már tudtam, hogy ezeknek az íróknak a filozófiája, a társadalomszemlélete nem egészen azonos az enyémmel, de jólesett, hogy hatással vannak érzékenységemre, s a tárgyi világon túl is megsejtetnek velem valamit. Nem okosítottak ki a mindennapi élet praktikájáról, de megkívántattak velem egy jobb életet, s mint aktív természetű kamaszt, önkéntelenül is cselekvésre ösztönöztek. Később, hogy tevékenyen részt yettek a mozgalomban, el-, méleti téren is tovább kellett lépnem. így találkoztam Marx, Engels, Kropotkin, Herzen, Plehanov és csak később Lenin elméleti műveivel. Már tudtam, a fennálló társadalmi rendnek olyan hibái és fogyatékosságai vannak, amelyeket, ha másképp nem megy, erőszakkal is meg lehet szüntetni.Ekkor és így ébredtem tudatára annak, hogy az út, amelyen járok, áttöri a fennálló törvények kereteit, az, amit beszélek, ahogyan viselkedem, a magam módján . valamiféle forradalmi cselekmény előkészítését jelenti. Már nemcsak a meg- bántottság és kihasználtság érzése nyugtalanított, hanem a változtatni akarás tudata is. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy az első világháború kiváltotta belőlem az antimilitarista . ellenállást, nem akartam fegyvert fogni sem a kényszerítő törvények, sem a csábítóan beszélő agitátorok hatására. Ekkor már írtam, s írásaimban visszatükröződött egy cselekvésre elszánt, tudatos ember lelkülete. Gondolom, a néhány mondat, amit eddig leírtam, máris világossá teszi, hogyan hatott rám a nagy orosz forradalom előjeleinek híre, és mit vártam tőle a továbbiakban. A szocialista elmélet és gyakorlat területén rendelkeztem már némi ismeretekkel, s magamnak is voltak bizonyos elgondolásaim, de ahogy később rájöttem, még mindig sok volt bennem a romantikus képzelgés, s még élt bennem az orosz regényhősök önfeláldozásának, pietizmusának hajlandósága. Ügy gondoltam, ha azt mondja az ember, hogy forradalom, akkor azt is mondja, hogy ez a fogalom már az új rendet, a? új ember lelkiségét is magában foglalja. Holott ma mór látom, és minden gondolkodó szocialistának látnia kell, hogy a forradalom nem azonos az új szocialista renddel, annak csupán áldozatos előkészítését, megvalósulásának gyakorlati lehetőségét jelenti. Huszonöt éves koromban szeme közé nevettem volna annak, aki így definiálja előttem a forradalmat, mohó kívánsággal máról holnapra akartam megváltoztatni a világ rendjét. Azóta azonban tudam, az elkeseredett embereket könnyebb forradalmi cselekvésre bírni, mint velük egy új társadalmi rendet felépíteni. Az elmaradt anyagi világot le lehet rombolni, meg lehet semmisíteni, de hosszú, fáradtságos, szívósan kitartó munka kell ahhoz, hogy a romok eltakarítása után megkezdődjék az ésszerű építés munkája. Hiszen ebben az időben nemcsak a külső körülményeket, hanem az emberek belsejét, érzelmi és gondolati világát is át kell nevelnünk. Mindnyájan tudunk nem egy olyan esetről, mikor igazi forradalmárok olyan szavakra és cselekedetekre ragadtatják magukat, amik elvesztették időszerűségüket, s a hasznosból a károsba csapnak át. Ilyesmiről beszélt Marx, Bakunyinnal és társaival kapcsolatban. A forradalom után is hosszú évtizedek megpróbáltatásai vártak azokra, akik az új társadalom felépítésének kérdéseit komolyan veszik. A nagy orosz forradalom előkészületeit alábbi versemmel üdvözöltem: Márciusok aranyhullámait beszéltetem magamból. Testvérek! Ö megharcolt kezek találkozása Isten előtt. Napok reménytelenséget zászlóznak. Sikoltás mindnyájunkért, akik most szörnyű reflektorok alatt állunk, összetört lámpásokkal a szemeinkben Csak állunk, s fölborzolt álmaink szétcsurognak az éjszakában. Szívünkön fesztivál díjnyertes filmje Az egy fiatal zeneszerző utazása is, Georgij Sengela- ja rendezése. A jószándék és annak visszájára fordulása e film témája, az életidegen és a realitásokkal számot nem vető értelmiségi viselkedésmód okozta tragédiáké. Ehhez egy ifjú művész grúziai népzene- gyűjtő vállalkozása s az 1905-ös esztendő felidézése szolgáltat Sengelajának kerettörténetet. S ugyancsak Grúzia a színhelye Dodo Abasidze s a hosszú ideig hallgatásra kényszerített Szergej Paradzsanov 1972- ben forgatott költői szépségű munkájának, A szurámi vár legendájának. A régi grúz legendában a magyar Kőmíves Kelemen motívumaira lelhetünk: az idegen támadók ellen emelt vár minduntalan összeomlik, mígnem egy ifjú vállalja, hogy — hazáját megmentendő — falazzák be őt a bástya kövei közé. Megren- dítően szép, allegorikus fogalmazásé alkotás. Vértessy Péter szeretettűzmóglyák szenvednek. Oroszország! Árva homlokunkon énekenek a megbolondult öklök. Oroszország! Oroszország! Durunggal, késsel, csizmasarokkal és gépfegyverrel szakított sebeink, bíbor dicséretgyertyákkal világítanak feléd. Ó, elsőszülött testvérünk. Győzelem! Győzelem! Győzelem! Moszkva lealázkodott ■tornyai fölött megáll az új csillag. Megharcolt emberek gyökeresedünk a térben. Örömujjongás. Győzelem! Győzelem! Győzelem! Az új társadalmi rend felépítésének kivívása ma is mélyen él az emberekben, de úgy érzik, ahhoz, hogy -eredményes munkát végezhessenek, nemcsak a gyakorlati tévelygésekből, hanem a dogmák hurokkötéseiből is ki kell magunkat szabadítani. (1957.)
