Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
8 Somogyi Néplap 1987. november 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy élet - helytállásban Apn,, Lajos TUL OTVEN ERDŐN Fogy az ösvény, fogy a napfény, kurjantásos fiú-kedvem, hideg árnyék hull a hegyre. férfi-sorsom mély zenéje Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. elveszett a rengetegben. Torkomig ver csorba szívem, Csudaváró esti lázban tűz a talpam, seb a térdem. fekszem itt a ritkulásban Annyi rémtől megfutottam, meglazulva, szerteesve, míg a ritkulásig értem. s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, Seb a szívem, seb az arcom, mint a Lemminkejnen anyja: vadtövistől vér az ingem. addig járna, felkutatna, Aki erdő-járni küldött, kicsi méhvel írt hozatna, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne ... avarának vért is adtam, Fekszem itt a szürkületben, ami bennem fiatal volt, túl a rétnek nagy a csendje. rohanásban elhullattam. S zúg mögöttem ötven erdő, Szívem szárnya, szemem fénye, ötven évem rengetegje. OLBIA ROMJAI Áprily Lajos emlékezete Az évfordulók ünnepi fényeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, ami nem is csoda, hiszen egész életében csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, szívesebben járta és figyelte a természetet, húzódott meg családja körében, mint ott, ahol sok ember volt. Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Paraj- don töltötte. Itt, a „titokzatos temetőkert” mellett alakult ki benne a természettel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar megmutatkozott költői tehetsége: édesanyja gyakran mondott meséket, énekelt népdalokat, s kezébe került egy Petőfi-kötet is, amely életre szóló indítását adta. Már felsős gimnazista volt Kolozsvárt, amikor családját súlyos anyagi megrázkódtatás érte, s a fiatalembernek ki kellett vennie részét a kenyérkeresés munkájából is. A bölcsészkaron idegennek érezte magát, annál szívesebben olvasta a vele rokonlelkű Turgenye- vet és mohón szívta be Reviczky Gyula költészetének „édes mérgét”, az újabbak közül pedig Adyért lelkesedett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909- ben Párizsba ment, de hamarosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát, Erdélyben. A nagy- enyedi kollégium tanári állását pályázta meg, s tizenhét esztendeig a „dúshagyományú ... kisváros” volt az otthona; ott nősült, s ott szervezte tanítványaiból azt a kis kört, amelynek tagjai a Nyugat és a Huszadik. Század modern szellemiségén nevelkedtek. Az első világháború alapjában dúlta föl életének idilli kereteit, szomorú reménytelenség kerítette hatalmába, úgy érezte, összeomlottak tervei. Akkor kezdett Áprily Lajos álnéven — családi neve ugyanis Jé- kely volt — verseket írni az Űj Erdély című lapban. Későn érő lírikus volt, költészetének kibomlásában része volt az erdélyi magyar irodalom új szereptudatának is. Hangjának elmélyültségére, verseinek finom szövésére hamar fölfigyeltek, első kötetét lelkesen köszöntötték, s ő is érezte, szükség van lírájára. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghívását, és a kolozsvári Ellenzék tárcarovatának szerkesztője lett. Nagyenyeden tanított továbbra is, de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztői feladatát ellátni. Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra. „Dalaim zendülő csíráit — Magamba fojtva hordozom” — írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928-ban megindult az Erdélyi Helikon, elvállalta a szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, menekülni akart, szerényen visszahúzódni. Ezért 1929- ben elhagyta Erdélyt. 1934- ig Budapesten, a Lónyai utcában tanított, ám 1930-tól már újra szerkesztenie kellett, ezúttal a két világháború közötti korszak tekintélyes, színvonalas folyóiratát, a Protestáns Szemlét. „... .a végzet les rám” — írta némi öniróniával, s mintha e végzet újabb próbának akarta volna alávetni: 1934-ben a nagy tekintélyű Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatói teendőivel bízták meg. Az őszi napsugár átölelte a vadgesztenyefák hulló levelű koronáit. Alattuk fehér márványkövek és fekete obeliszkek. A parcellák közt az út kavicsa ropogott a léptek alatt. Nagy habfejű krizantémok bólogattak a mahóni- ák zöldtövises ölelésében. A fordulónál a Megfeszített, szomorú arcú, töviskoronás fejére ökörnyál vont glóriát. Szegekkel átvert, töredezett lábánál virágozom A távolban avart égettek, kesernyés füstjét hozta a szél. Ézsiás megállt a kolum- bárium előtt. Tekintetét arra a márványtáblára függesztette, amelyre az volt vésve: Apám. Négy egyszerű betű, feketén szálkázott elő a vörös, nemes kő csil- lanásából. Nézte hangtalanul. Szeme szivárványfátylán a rég nem látott arc tűnt elő, és egy búcsút intő, sovány kéz... az utolsó mozdulat... — Ez lesz az? — hangzott a temetőmunkás kérdése. Ézsiás bólintott. Széles véső illeszkedett a márványlap pereméhez, és egy kéz, amelyre vörös rózsa volt tetoválva, kalapáccsal ütni kezdte. A hang ütemesén, áthatón szállt gerlepárt riasztva a közeli fa ágáról. A fugát kitöltő gipsz, a kihasadt faékkel vegyesen hullt alá az emAz ihlet leginkább a Vi- segrád környéki erdőkben köszöntött rá. Egyre több idejét töltötte ott, végül telket vásárolt Szentgyörgy- pusztán, és házat építtetett rá, hogy távol a világ zajától végre nyugalomra, alkotást elősegítő körülményekre leljen. 1942-ben visszalátogatott Erdélybe; hazatérte után nem volt hajlandó a tanügyi hatóságok megkülönböztető intézkedéseit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vigasza maradt. Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kellett, s műfordítóként térhetett csak vissza az irodalomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újrafordításá- val. Tolmácsolása igazi esemény volt: a magyar műfordítástörténet jelentős állomása. Sikerének köszönhetően saját kötetét is ösz- szeállíthatta Ábel füstje címmel. A kötet hetvenedik születésnapjára jelent meg, jés Áprily a kedvező fogadtatáson felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét. 1967. augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jellemezte. Példája is, költészete is maradandó. bér cipőjére.. A kongás mind messzebbről hallatszott ... A ligeti part moszatos betonvédelme előtt felhalmozott köveken locsogtak az aprócska hullámok. Apja mellett állt, és a távoli, párás messzeséget nézte. Micsoda fenséges, hatalmas távolság. A magasban sirályok vijjogtak, . kiterjesztett szárnyakkal vitorláztak a szélen. A víz tiszta volt. Kagylók nyomai jól látszottak a hullámos homokfenéken, és sárgás hátukon apró barna, kisebbeket cipeltek. Háború után a, partvédelem sok helyütt beszakadt, széles kiöntéseken csillant a fény. Nem mert belelépni az átlátszó vízbe. Közelinek látszott az alja, de mégis iszonytató idegen volt. — Félsz? — kérdezte mosolyogva apja, s megigazította úszónadrágja kantárját. Magas volt és erős, a kék anyag kisimult mellkasán, rajta a piros villámjel. — Gyere csak bátran — mondta apja. Megfogta kezét, és az első lépéseket együtt tették az ismeretlenbe. Lassan lábaltak befelé; a víz hűvös volt és simogató. Ujjongani szeretett volna . Távolban kürt szólt, a Badacsony felől bodor füstfelhőt pipálva közeledett egy hajó a fonyódi móló felé ... Ocsakov ukrán várostól 30 kilométerre, a Dnyeper és a Bug öblének partján, szőlőskertek között húzódik meg Parutyino. Itt folynak azok az ásatások, amelyeknek nyomán az ógörög Ol- bía városállam maradványait tárják föl. Fénykorában, az időszámításunk előtti V—III. században Olbía a Fekete-tenger északi partvidékének jelentős gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja volt. Az évekig tartó . ásatások során a tudósoknak sikerült tanulmányozniuk a Feketetenger parvidékén lakó göHavas téli estén vastag pokrócba bugyolálva ült a magas támlájú szánkóban. Fent csillagok sziporkáztak, apja lépte alatt csikorgóit a hó, s leheletük, mint megannyi kis felhő, gomolygott arcuk előtt. — Gyí te fakó, gyí! — kiáltotta vidámaw, s bár majd lefagyott a lába, nem volt elég. Csak újra trapp, előre, hajrá ... A csengő -szava, mint ezernyi aranyos hangszilánk, átütötte az ajtó hasa- dékát. Remegve várta a jelet. Az ajtó feltárult, és ott sziporkázott a csodálatos karácsonyfa. Gyűrűs angyalhajak közt pompáztak az ezüst, arany és piros gömbök, csillagszórók sziporkáztak a gyertyák fényében. Apa ott állt, s neki a gyerek áhítatos tekintete volt a karácsony. Amint rajpngva nézte a pompázatos fát, és szemében az aprócska fények tükröződtek... S jöttek a nehéz évek, meghasonlások, temetések ... Azon az éjszakán, amikor a mentőért rohant, mert apja kínokban fetrengett, még nem tudta, hogy gyomorperforáció. Csak azt érezte, nagy baj van. ' A műtő előtt virrasztotta át a hajnalt. Sebész barátjának semmi meggyőződést nem hordozó szavai most is fülébe csengenek ... Amikor reggel hazatá- molygott s elalult, nem tudta, mire ébred. Fel sem akart ébredni. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Apu megszűnjön ... rög telepesek életét, kultúráját. A város főterén állt a népgyűlések háza, a színház, iskola és a kereskedősor. A térhez kapcsolódott a „szent negyed”, ahol Zeusz, Apolló és Athéné temploma, valamint több oltár volt. A történelmi dokumentumok más objektumokat is említenek, így egy tengeri kikötőt, több piacot és lóversenyteret, ám ezeket az archeológusok nem találták meg. A létesítmények valószínűleg közvetlenül az öböl partján állottak, s a víz idővel szétrombolta őket. Megtörtént. Távolról szűrődött hozzá: a holtak kegyelme, hogy többet nem kell meghalniuk .. . Hát ilyen a gyász? Ilyen fekete, tompa? Ilyen kétségbeesett, nevetséges, lehetetlen November — puha fehér minden. Megsárgult leveleken vízcseppek . . . S a köd, elrejt. Kháron ladikja parttalan sötét vízen suhan. Hol vagytok ti, régiek? Hányán dőltek ki s pihennek mélyen a föld alatt, kikkel együtt énekelted a Gaudeámust? S most rád került a sor ... Távoli harangszó, messze- gongó. Az utolsó, a búcsúztató ... Tíz éve. Annyi múlott el már, amikor megfogadta : tíz évig nem veszi elő apja fényképét, s hagyja a távoli temetőben, ideiglenes helyén. A kalapácsütések egyenletesen zuhogtak. Élesen koppantak a véső fején. A munkás megtörölte izzadt homlokát, fújt egy nagyot. — Nem enged — mondta. — Pedig nem szeretném eltörni a márványkövet... hogy ki rakhatta így be. Azt hitték, hogy örökös ... Azt hitték biztosan . . . Ézsiás nem fogta fel a szavakat. Az öklöt nézte, amely a vésőt markolta. A kézfejen a rózsa meg-meg- rándult, és alakját vesztette: Arra gondolt, ha van túlvilág, akkor apja most ott könyököl egy bárányfelhő mögött, és nézi az ember igyekezetét, hogy el ne törje a volt íróasztalának márványlapjából készült Olbíában a házak nyerstéglából épültek; ezeket cserepekkel fedték, oszlopokkal, szobrokkal, mozaikokkal díszítették. A városban agyagcsövekből készült a vízvezeték. Oibía lakói nagyszerű fazekasok, kiváló ötvösök, fa- és csontfaragók voltak. Az archeológusokat már régóta foglalkoztatják az olbíai leletek. Az első tudományos ásatások 1801- ben kezdődtek. Különböző időben jártak itt bolgár, magyar, NDK-beli, lengyel és angol archeológusok is. Az olbíai védett területen tovább folynak a feltárási munkák. A legérdekesebb leletek Moszkva, Leningrad, Kijev, Ogyessza és Nyikolajev múzeumait gazdagítják. zárókövet. S bizonyára mosolyog, mit számít az a marék hamu ... Fiam, te mindenből nagy dolgot csinálsz .. . A kő megmozdult. Először csak egy milliméternyit, s további két ütés után, helyéből kibillent. Az ember épphogy el tudta kapni. Ä kolumbárium szürke négyszögében, ott állt a fehér urna, csipkeszélű Jcen- dővel takartam Fenségesen, tiszteletet parancsolón. A tíz év nyomtalanul múlott el felette, mint az örökkévalóság. — Vigyázzon, el ne ejtse — mondta az ember, s azzal az egyszerűséggel, miként egy kiló kenyeret szokás, a kezébe nyomta. Mint anya a halctft gyermekét, fogta, és indult vele, s kívülről látta magukat. Mennek az úton, apa s fia, A távoli város fölött gólya száll. Karcsú gyárkémények vastag füstöt pipálnak, és a szürke házakról hámlik a vakolat. Amikor magukra maradtak, fölemelte az urna porcelánfedelét és kivette belőle az acélszürke fémpalackot. Hidegen simult a kezébe, súlya szinte semmi. Amint elfordította, mintha homokot öntene, s egy fémes, karcoló hang hallatszott, az utolsó csontszilánk. A palack alján a plomba mellett egy szám, 113449... ez lettél, Apám. Ézsiás áll, és nézi a ködtől permetezett vörösmárvány zárókövet. Arca nedves. Most búcsúzik ... örökre. Rónay László Ujkéry Csaba BÚCSÚ
