Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

1987. október 3., szombat Somogyi Néplap mmmmm mumm mt IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ILLUSZTRÁCIÓK Rothman Lenke svéd művész kiállítását a Műcsarnok­ban rendezték meg. Képeinken: Virradat sötétség (balra), Félelmet hozó állat (jobbra). Veress Miklós két verse Víztükörbe Fogaim közt egy fűszál herseg véknyul a száj a szem nevet — már rég nem én írom a verset egy pontos vers ír engemet Benn-meleg-kinn-hideg üvegre így íródik a jégvirág így épül tüdőkbe szívekbe a bányapor meg fémszilánk Vízjelként ködük a papíron át egy arc mi még volt s lehet — szerelmemet már nem én írom: csak szerelmem ír engemet Elválik tőlem kezem ujjam mint hústól szakad el izom izomtól csont — hogy sose tudjam mi is a'legvégsö iszony Nem köpöm ki a füvet mégsem sem tüdőmet sem telkemet — hisz nem én írom létezésem a létem ír csak eúgemet Alkony-születés Füvek virágok megborzonganak mikor közébük hanyatlik a nap Az ember csak a napvirág fia — nem érti mért kell így elmúlnia kiért könnyeznek füvek harmatot mikor ébredni látják a napot s éled az ember — ám megérti-e: miért kell újra megszületnie és mért nem lehet csak csillagi por mit égi útra űrnek szele szór Miközben ezen elgondolkodik körötte minden bealkonyodik Szépen magyarul — szépen emberül Felpörgetett tempó N N., a tárcaíró a kony­hában tartózkodott, * és egy regényen tör­te a fejét. Ha magára ma­radt, mindig megjelent a regény — halovány, füst­arcú kísértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tö­mérdek. A téma mindenek­előtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak, párizsi szalo­nokban játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az .élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkány- szagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák sze­repelnek, cukornádültetvé­nyek — machete! —, párzó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csilinge­lőse, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan az at­moszféra, az ember belebor- zong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, oda­lent látott is némi poros nö­vényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak. amíg megvannak. De ha megvan­nak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják buk- szusnak, orgonának, de még akár láncnak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Vala­mi azért kell hogy legyen valahol, ha nem is ott,ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomában az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sister- gett. szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másod­percekkel ezelőtt még fo­lyós massza volt. N. N. alá­dugta a kést, most derül ki. oda-ragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze vo.lt a sikerhez. A fia jött be. szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert meg­éget! A fiú fölkapta, belehara- rapott; ledobta, megint föl­kapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod mi a Lo- rentz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszo­nyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transzformációval lehet meg­oldani. Elmagyarázzam? Ve­gyük például a Maxwell- egyenleteket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál el­akadtam. — Adva van egy mező .. . Ejha, ez igen! Az elismerés egy földo­bott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd! A mágnesen mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofonegyszerű. Mit nem ér­tesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromossá­got apró csillagoknak kép­zeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsin­tát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csilla­goknak; a pozitívokat piros­nak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukció, és a csillagok összekevéredtek. Rohangász- tak ide-oda, mint az őrül­tek. percenként nem tudom már mekkora sebességgel . .. A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád bé­kén a palacsintát? — Meg akarod őket ken­ni? rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben; akkor kivá­rom. N. N. utánaszólt: — Megnéznél nekem ha­mar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha -olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az! A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — No, mit mondtam! Díszcserje piros virágokkal. Havasi rózsa különben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze hogy görög .. . Hát persze . .. Félrehúzta a serpenyőt, s csóválta a fejét. Aztán beesteledett. A pa­lacsinta mind elfogyott. N. N. leült egy székre, és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, go- molygott belőle a reményte­lenség. Kettejük körül zsí­ros tányérok alattomos ak­nái lapultak. Fülük melett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fárad­hatatlan, ostoba éjjeli lepke: ezenazalapon-veszema kala­pom, tram-tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezen az alapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a kony­hában mosatlan edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalma­zást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezena za 1 ap o n-veszemaka 1 a- pom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gon­dolta N. N. fogcsikorgatva, AMIKOR . . . Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem ha­sonlítható sustorgását. Föl­állt, az ablakhoz lépett. Lát­ta, hogy ott áll egy mentő­autó, bámészkodó öregasz- szonyok és gyerekek gyűrű­jében. Nyitott ajtóval vára­kozott a kapu előtt, álldo­gált, mint egy nagy, egy­kedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva fényes tejfe­hér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belémart egy másféle két­ségbeesés, egy asszony szül­ni indul éppen; arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, föl­fektetik. egy csillogó-villo- gó-csörömpölő teremben ki­takarják, ordítani kezd, visszaordítanak rá, nyom­jon, az istenit neki, jöjjön ide, kolléga, látja ez az eset, amikor, főorvos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal me­gyek, nyomjon az istenit, na végre, és gyereksírás, mi­csoda misztérium, átérzik, ugye át? N. N. egy pillantást ve­tett a lent ácsorgó gyere­kekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy lesza­lad a kapu elé. Akkor lát­ta, hogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Be­ültették, a gyerekek hátrál­tak; durrant az ajtó, a ko­csi elindult, s por szállt fel a nyomában. M agas hegyekben talál­ható, motyogta N. N., magas hegyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fü­lébe, tararam-tararam. A fe­ne egye meg, mondta fenn­hangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. A műszaki újítások, föl­fedezések, akárcsak a mil­liók kedvtelését jelentő sport, nem véletlen hagyják rajta nyomát a nyelven. Sokat és sokan írtak már erről, ma­gam is; ilyen szólás pél­dául a nem esett le a tan- tusz vagy a húszfilléres — újabban ugyan már a két­forintos vagy a bélás —, ilyen a téves kapcsolás a távközlésből, a teljes gőz­zel, a félgőzzel, az ötödik sebességre kapcsol stb. a közlekedés köréből). De az élet. a nyelv új meg új szó­lásmondásokat teremt. A felgyorsuló motorról a köznyelv —vagyis az autós- nyelv — azt mondja, fel­pörög. Nemrégiben a Falu­rádió műsorában hallhat­tuk, hogy az ilyen ..felpör­getett tempó mellett" elő­fordulhatnak hibák is. Egy másik műsorban, immár művelődési rovatban, pedig egy új magyar filmről azt hallhattuk, hogy a bemuta­tón „hullámhosszon volt” — vagyis a közönség összhang­ban volt, egy húron rezdült vele, ahogy régen mondot­ták (ma viszont nem a mu­zsikaszerszámok, hanem az URH- és a CB-rádiók vilá­gából származott új, szem­léletes hasonlat). A sportélet is számos ki­fejezéssel, szólással gazda­gítja a nyelvet, szinte hét­ről hétre. A kártyázás ugyan legföljebb elmesportnak te­kinthető (gondoljunk a versenyszerűen folytatott bridzsre), de a „hullám­hosszon van" kifejezéssel jelentésben rokon a veszi a lapot; el is hangzott a Rá­dió egyik műsorában: „a közönség jól fogadta Rad­nóti verseit Norvégiában, hogy úgy mondjam, vette a lapot”. Vannak azonban jócskán a valódi sport vilá­gából is 'szemléletes új ki­fejezések, .szólásmondások. Az egyik közigazdasági mű­sorban hallhattuk, hogy „a gazdaság veszi az akadályt" — a könnyűatlétikából, az akadályfutásból vett példá­val. Egy másik közgazdasá­gi műsor a „pályaszélre csúszott vállalatokéról be­szélt — a labdarúgásból vett száképpel. Ugyaninnen vette stiláris elemét annak az irodalmi műsornak a közreműködője is, aki a múlt század 40-es éveiről szólva így próbálta kifejezni, hogy Petőfi fele­sége még hírnévtelen, isme­retlen volt az irodalom ber­keiben: „Ki volt az Szend- rey Júlia? Még nem rúgott labdába”. .. Voltaképpen örülhetnénk is ennek az eleven kifeje­zésnek, ha valahogyan nem volna mégis szabálytalan, sportnyelven szólva: ha nem „lesállásból" született volna ez a statisztikai sziporka. Mert hát hol volt még Szendrey Júlia idejében a labdarúgás? S kivált a női labdarúgás? De ha lett vol­na is: a stílusnak is meg­vannak a maga szabályai. Mindent a megfelelő helyen, a megfelelő helyre! Egy kö­zépkori tárgyú regénybe is komikus dolog azt írni. hogy „úgy pörgött a kis ember nyelve, mint egy megbolondult vekkeróra" — mivel akkor még nem volt ébresztő. Vagyis csínján kell bánni a hasonlatokkal: mert ha színezik, élénkítik is a beszédet, a nyelvet, helyte­len vagy stílustalan haszná­latuk színezés helyett csak bosszantó foltot, bántó pac- nit hagy rajta. Vagy tár­gyunknál maradva: öngólt rúgunk. Szilágyi Ferenc — Baracklekvárt tennék Györfi András rajza Hadarna Erzsébet Rododendron

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom