Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

1987. október 24., szombat

Somogyi Néplap

7

Mf'M '• > , '''%%$?** 2'tS,''''jtéfo; 'if'/! *4/'/' '<? | ''MMM/A ' $ s A*/,?'' ' mm

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Márványba faragva

Négy évtizede, hogy először szorítottunk kezet. Hideg, nedves agyagon edzett tenyerén éreztem mai napig tartó barátságát. Most lazább a kézfogása, az idő ekevasa ráncbarázdákat szántott homlokára. „Megjártam már a pokol egynémely bugyrát.”

A Százados úti művésztelep időjárástól megviselt útjain a műtermek bejárata előtt rajokba sokasodtak a megvalósult szobrok gipszmintái. Fehéren fáznak a régi vitézek, a délceg, kalapácsos munkások, a sarlós parasztlányok a táncos lábú, pörgő szoknyás bale- rinák.

Sokszor megjártam a telep útjait a 12-es számú műteremlakásig, ahol 1947 óta lakik Ispánki József szobrászművész, 1987. április 4. óta a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze.

Megcsóválja a fejét, mikor jövetelem céljáról szólok. Számítottam a tartózkodására, mert ismerem csökönyös hallgatagságát. Az őt övező csendben van némi rátarti- ság, igazi művészeket jellemző szerénység, talán a korábbi sértődöttség tartós sajgása is, valami a „szóljanak helyettem szobraim!” művészöntudatából: „Nem vagyok barátja a szónak, legfeljebb szórakoztatóan tudok hallgatni. De kérdezz csak! Neked felelek!” Én pedig kérdezem őt, mert tudom, hogy ékesen tud válaszolni, ahogy oko- san perceg a toll is a kezében.

Körbejárom műtermének sokszor megjárt, jól ismert sarkait. Ismerősként üdvözlöm Smetana, Monteverdi és Báthory István testes gipszszobrait egymás mellett, Gagarin és Fodor József mellszobrát, a bűbájosán kedves leánykaaktot, köztéri szobrai kismértékű másainak sorakozóját a falra erősített polcokon, és megállók egy számomra nagyon kedves figura előtt. Csupa mozgás, elevenség, életcélt kereső gondolat és ritmus a vándordiák Vitéz Mihály egy út- széli fáról frissen tört bottal kezében, kicsit hajtottan és hajszoltan, fáradtan, de bizakodóan, nagyokat lépegetve, valahol Nagybajom, Csurgó vagy Kisbajom táján, a halhatatlanság felé. Szívből sajnálom, hogy nem áll e szobor életnagyságban, bronzba öntve valahol Somogybán vagy éppen Kaposváron ... Miért csak mellszobor őrzi e vidám poétánk emlékét ezen a tájon? „Ezt a vándor Csokonai Vitéz Mihályt megrendelés nélkül, a magam gyönyörűségére mintáztam meg. Nagyon szeretem és szívből sajnálom, hogy nem valósíthattam meg teljes méretűre.”

Megállók még három francia nyelvű, keretbe foglalt oklevél, az 1937. évi Párisi Világkiállítás arany, ezüst és elismerő diplomája előtt. Meg is jegyzem, hogy „kevés kaposvári dicsekedhet három ilyen nemzetközi értékű elismeréssel'.

Most, beszélgetésünk elején tisztázni akarom Ispánki kaposvárisá- gát, bár tudom, hogy őt sokkal több érzelmi szál fűzi Kaposvárhoz és Somogyhoz, mint a várost és megyénket őhozzá.

— Ősei sorsát, dolgát és életük medrének nyomvonalát nem választhatja meg az ember, még saját gyermekeinek sorsa felől sem dönthet bizonyossággal. Apám 1906. március 16-án éppen Budapesten volt omnibuszkalauz, tehát ott születtem. De ettől még nem lettem budapesti. 1914 már Kaposváron talált ránk. A betűvetést 1917-ig a Petőfi utcai iskolában tanultam. Szorgalmas, kitűnő tanuló

Kellner Bernát

nak. Nem mindegy tehát, hogy mivel foglalkozom maradék napjaimban.

Gyermekkorom, első ifjúságom színhelyeinek féltése néha felbuzog bennem, békétlenkedem és dünnyögök, szépnek szeretném tudni gyermekkorom tündérvölgyét.

— Már csak arra várok választ, van-e kapcsolatod Kaposvárral?

— A mai kaposvári művészeket nem ismerem. Somogy életéről, erősödéséről csak áttételesen kapok híreket.

esés alakja most strandfürdőnk közönségét gyönyörködteti.

Julián barátról mintázott lovas szobrát a Fővárosi Képtárból ismeretlen „műbarátok” ellopták. A kandallón álló duzzadó izomzatú ló bronz eredetijét is ismeretlen helyen őrzik tolvajai.

Az elismerések sorát 1928-ban a Tavaszi Szalonban kiállított fejszobrának kitüntetése nyitotta meg a Szinyei Társaság díjával, a legutóbbi a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának Érdemes Művész kitüntetése volt. A felszabadulás utáni években mint a „római iskola” többi kitűnő művészét, a kétely homálya vette körül. Az ő szavaival: — Nem kényeztettek el. Amerikától Moszkváig, Pekingtől Párisig, keresztül-kasul a világban kiállították érméimet. Jó voltam bokrétának az állami kalap mellé, de közel 20 évig nem kaptam egyetlen közületi éremrendelést, mellőzést, diszkriminációt, félreál- lítást, gyanakvást annál többet. Végül is áttört a ködön az értelem és megértés fénye. A FIDEM budapesti kiállításán mind az öt beküldött érmét elfogadták, és első díjat nyert. A Soproni Érembiennálén a Művészeti Alap díjával tisztelték meg.

Illendő-e a terveiről kérdeznem egy 81 éves, nagy utat járt művészt, hisz a fiatalok sem tekintenek túl a kezükben tartott szerszámokon? Mégis megteszem, mert enélkül nem lenne teljes a portré.

— Terveim nincsenek — mondja határozott hangon. — Nagy munkához már nincs elég erőm. Én ma már a szivárgó kevés örömet és buzgó szeretetemet kevés barátom iránt éremmel fejezem ki. A bohóc is szép bukfencet vet születésnapi ajándékul. Más nem telik tőle... A vénség ellen nincs patikaszer, én mégis zúgolódom, morgolódom nyűge ellen. A vagyon, a pénz, a gazdaság döbbenetesen inflálódik, sőt a szellemi értékek is átértékelődnek. Mégis — úgy látom — a szellemi örömök aranyvalutája látszik tartósabbvoltam, nagyon szerettem rajzolni és farigcsálni. Ez lehetett az oka annak, hogy a polgári fiúiskola elvégzése után szüleim asztalos- inasnak adtak 1921-ben, Simon József épület- és bútorasztalos mesterhez. Akkoriban Soós István — máig is barátom — már győzködte öregeimet, hogy taníttassanak a budapesti Iparművészeti Iskolában. Szeptemberben már ifjú Mátray Lajos tanítványa voltam a díszítőszobrász szakon. A Képzőművészeti Főiskolán Szentgyör- gyi István tanítványa lehettem. Azt még nem tudtam akkoriban, hogy ilyen tiszta örömökkel teli éveim nem lesznek többé.

1931-ben végezte el a főiskolát, s pályázat útján kétéves állami ösztöndíjat kapott a római Collegium Hungaricumba. 1933-ig munkálkodott és tanult az örök városban. Hazatérve a Képzőművészeti Főiskolán Szentgyörgyi István tanársegédévé nevezték ki.

Ami pedig somogyiságomat illeti, gyermekkorom és első eszmél- kedésem minden emléke odaköt. Atyafiságom, anyám, apám somogyi. Sírok serege köt a somogyi földhöz. Kaposvári rögök őrzik apám, nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim, öcséim, véreim, rokonaim, barátaim seregének örök álmát.

Ott állnak szoborgyerekeim Kaposváron és Taszáron, de otthon vagyok szinte egész hazámban. A veszprémi várban 1938-ban állították fel Szent István és Gizella szobromat, Foton és Szegeden, Kisújszálláson, Nyírbátorban, Pécsen,

Albison áll köztéri szobrom. Varsó, Krakkó, Helsinki, Stockholm, Drezda, Berlin, Milánó, Párizs, Kairó közgyűjteményei őrzik érméimet, akárcsak a Nemzeti Galéria és minden számottevő magyar köz- gyűjtemény. Budapesten 15 köztéri szobrom található, mégsem vallom magam pestinek. A hovatartozásnak a gyermekkor emlékezete sokkal inkább meghatározója.

Első szobrát 1932-ben állították ki a Műcsarnokban. Leányka-szobrát a Fővárosi Képtár megvásárolta, és elhelyezte Balatonkenesén a főváros üdülőjének parkjában. Ott állt 1945-ig, akkor ismeretlen tettesek bokában elfűrészelték a formás leányaktot, aztán nyoma veszett. Szerencsére a gipszminta megmaradt, itt találkoztam vele a műteremben és felhívtam rá városi tanácsunk akkori tisztségviselőinek figyelmét. A bronzleányka keOdavezet a tágas műtermet megvilágító nagy ablak alá, egy üveggel fedett asztalhoz, mely telis-tele van bronz érmékkel, zenészportrékkal, írói arcképekkel, várkapuval, címerrel. ím Kaposvár címere és városházának tornya. Kekembe veszem gyönyörködve egyenként Liszt Ferenc, Csiky Gergely, Martinovics Ferenc, Dózsa •György, Berzsenyi Dániel, Mathias Rex, Bartók Béla, Csokonai Vitéz Mihály, Perger Sándor somogyi nyomdász bronz éremképét.

Már csak két válaszolatlan kérdésben szeretném véleményét hallani. Az első: mit tart a korszerű művészet ismérvének?

— Azt sem tudom, mi a művészet, más sem tudja, hiába is viaskodik megfogalmazásával. Sokszor heves vita tárgya volt Genthon Károly, Kopp Jenő, Gerevich Tibor, a művészetek pápája között. És nem született szabatos meghatározás. Én is inkább érzem, mint értem lényegét. Egész életemet a szépmesterségben töltöttem, így a művészet értékelésében túlzóvá, igényessé, talán szemellenzőssé váltam. A művészetben korszerű, ami igaz és örökéletűnek látszik. Számomra ma is friss gyönyörűség Sandro Boticelli, Fra Filippino Lippi, kedvenc festőm Paál László, Gyárfás Jenő, Szőnyi István, aki újból bebizonyította, hogy nem a téma a festészet lényege, hanem ahogy festik. Szőnyi megfestett egy esőtócsát egy kerítés lábánál, és ez a tócsa halhatatlan, abban a tócsában ott lakik az Isten.

Volt egy időszak nálunk, amikor a modernség ürügyén a képzőművészet a naponta változó izmusokkal önmagát irtotta és egy privilegizált érdekcsoport egyeduralma a kincstári sznobizmussal karöltve falnak vitte a képzőművészetet. A sarlatánok blöffölése, a ködevés, a ráfogás engem nem vesz le a lábamról. Sűrűn mondogatják nálunk, hogy a művészet a társadalom öntudata. Ha ez igaz, akkor miért kell nekünk kanonizálnunk és térdre borulva imádnunk az értelmetlenséget? Rengeteg a művész, de kevés a magával ragadó igazi tehetség. Elismerem, hogy a sötét szemüveg luxus, nem is a mai borús időkre való. Hiszek a művészetek megújhodásában, mert a művészetek történelme egészben és nemzetenként is a magasságok és mélyvölgyek váltakozása. Hiszek a művészetek társadalmi szükségességében és fontosságában, hisz egy márványba faragott eszme, egy bronzba öntött ideál egyszerre és állandóan ezrekhez szól.

Az öregség tragédiája, amikor az ember úgy érzi, hogy feleslegessé válik a nyájban és nincs rá szükség. Én dolgozom. Egy alkotó élet izgalmas mozgását nem lehet csak úgy bezárni, mint egy asztalfiókot. Ügy viselem a nyugdíjas titulust, mint leprás a stigmát. Pedig kezem ügyében még a szerszám, a műhely, mégis ... mégis ...