Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-11 / 214. szám

1987. szeptember 11., péntek Somogyi Néplap 5 Elhunyt Jól sikerült a város napja Kalinyinban Gurui Gábor Mély megrendüléssel tu­datjuk, hogy Garai Gábor, KOssuth-dijas költő, az MSZMP Központi Bizottsá­gának volt tagja, a Látóha­tár főszerkesztője, szeptem­ber 9-én, életének 59. évé­ben, rövid, súlyos betegség után elhunyt. Temetéséről később intézkedünk. MSZMP Központi Bizottsága, Művelődési Minisztérium, Magyar Írók Szövetsége, a Látóhatár Szerkesztősége * • • Garai Gábor 1929. január 27-én budapesti értelmiségi családban született, apja Marconnay Tibor költő volt. Garai Gábor a közgazdasági egyetemen tanult, majd ta­nulmányait félbe hagyva a MÁV-nál vállalt munkát, s később szerzett tanári okle­velet. 1958-tól az Európa Könyvkiadó szerkesztője­ként, 1960-tól 1964-ig az Élet és Irodalom rovatvezetője- ként, majd szerkesztőjeként, illetve 1972-ig főszerkesztő­helyettesként tevékenyke­dett. A Magyar Írók Szövet­ségében 1964 óta töltött be felelős tisztségeket. 1968-ig az írószövetség titkára. 1972 és 1976 között főtitkárhelyet­tese, májd 1981-ig főtitkára volt. A Látóhatár című iro­dalmi folyóirat főszerkesztő­jének 1985-ben nevezték ki. A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottságá­nak 1966-tól 1980-ig volt tag­ja. Garai Gábor első versei a negyvenes évek végén jelen­tek meg. Költészete az öt­venes évek közepétől bonta­kozott ki. 1958-ban Ének gyó­gyulásért című versesköte­tében tett hitet a szocialista átalakulás mellett. Líráját a hatvanas évek elején, a köz­élet tisztaság, a felelősséggel párosult szabadság eszményé­nek hirdetése jellemezte. A hetvenes évektől a szocialis­ta költészet megújítására vállalkozott. Ablakban a Nap, Elégiák évada, Szél­csend és újra szél, Indián nyár című kötetéi lírájának intellektuális elmélyülését tanúsítják. Garai Gábor mint műfordí­tó is jelentősét alkotott. Garai Gábor munkásságát három alkalommal ismerték el József Attila-díjjal, s 1965- ben Kossuth-díjat kapott. Az ünnep elmúlt, őszinte meggyőződéssel mondhatjuk: jól sikerült. Az idei nyáron először rendezték meg Kalinyinban a város napját. Teljesen át­alakult a területi székhely, . néhány utca és ház mintha a múltból tért volna vissza: a cégtáblák régi írásmódúak, itt vannak az egykori elne­vezések, a kávéházak ven­dégfogadókká alakultak visz- sza. Ilyen volt a régi város­ban, az Ulrickaja utcában, a Trjohszvjatszkaján. A város többi utcáját és terét színes ünnepi falragaszok, plaká­tok, festett falfelületek dí­szítették, amelyeket viszont az ultramodern design ha­gyományaira támaszkodva formáltak meg. Pontban 11 órakor a ka­tonazenekar a központi sta­dionban adott jelt a város napjának ünnepélyes meg­nyitására. A tribünön lévők üdvözölték a város díszpol­gárait, azokat, akik a terü­lettel versenyző városokat képviselték. Ezután nagy ün­nepi hangverseny kezdődött a stadionban. Egyébként a hangversenyek, az öntevé­keny művészeti csoportok tagjainak és a. hivatásos mű­vészeknek a föllépései — nincs semmi túlzás benne — a városközpont minden tal­palatnyi helyén zajlottak, s nagy nézősereget vonzottak. Ezenkívül különféle kiállí­tások, versenyek, találkozók Voltak. Például az öreg auto­mobilok felvonulása, szín­padszerű divatbemutató, az amatőr festők és a Venyicia­Aszf altrajzverseny Orosz népi együttes a város napján A szovjet—amerikai békémé^- net résztvevői az ünnepen nov képzőművészeti iskola hallgatói pedig elhozták mű­veiket a kiállításra és vásár­ira. Szinte lehetetlen min­dent felsorolni. Különös fon­tosságot és különös sajátos­ságot adott a város napjá­nak a békeküldötekkel, a szovjet—amerikai béke- • és nukleáris leszerelési menet résztvevőivel való találkozás. Mit adott ez az ünnep? Elmondhatjuk, hogy a tehet- # séges városlakók sajátos szemléje volt. Kitűnőt nyúj­tottak a város szolgáltatói, kereskedői és közétkeztetői. Átalakult Kalinyin külső képe, mintha a hajdani vá­ros kisimította volna ránca­it. Miért ne lehetne az arca mindig ilyen vonzó, miért ne lehetne minden nap olyan jól megszervezett a városla­ISTEN VELETEK BARÁTAIM Á bemutató után találkozó Hordókkal megrakott ha­talmas szekeret húznak a söröslovak. Patájuk csattog a kövezeten, a kocsis és a kocsmáros erős kurjantás- szerű hangon „értekeznek” egymással. Éled a gangos bérház, megmozdul egy szűk, élőlényekkel zsúfolt kis vi­lág, felgyorsul a vegetáció ... 1938 szeptembere;: hűvös napfény, békés hétköznap, erotikus élmények utáni vá­gyak a pattanásos arcú, még majdnem kamaszkorú diák- fiúkban, s egy kiérdemesült hadastyán, aki légvédelmi előadást tart az értetlenkedő lakóknak. Aztán egy bolon­dos légiriadó következik gáz­álarccal (senki sem hiszi, hogy effélére szükség lehet egyszer még egy ilyen bér­házban is), és a rádió be­mondja a müncheni egyez­mény hírét. Simó Sándor Balázs Béla- díjas rendező játékfilmje, az Isten veletek barátaim cse­lekménye három szeptember napjaiban történik. 1938, 1942, 1944 őszén. A bérház lakói 1938-ban természetesen nem tudják, hogy elindultak a katasztrófa felé (ezt szinte pusztulásuk percéig sem akarják tudomásul venni), de a már említett vészes gyanútlanság hétköznapi megnyilvánulásai mögött föl- sejlenek a közeli jövő árny­képei. A későbbi áldozatok és a későbbi gyilkosok még egy „bolyban” élnek. Jó na­pot köszönnék, fröccsöt fi­zetnek egymásnak, most még bocsánatos bűnnek, egy-egy kocsmai pofonnal megtorol­ható sértésnek tetszik csu­pán egy-egy szélsőségesebb (később embermilliók életéi követelő) politikai nézet han­goztatása. A hat esztendő múltán sárga csillag viselé­sére kötelezett, vagyonától megfosztott báró úr most még csíkos ruhát ajándékoz a kedvesen bumfordi ház­mesternek, s a később ba­rátjáért és annak méltán féltékeny feleségéért életve­szélyt is vállaló operettszí­nésznő inkább emlékeztet egy kitartott szeparé-tündér- re, mint mély érzésű, humá­nus, nagy áldozatokra haj­landó embere: fülsértőén énekel, és közönséges sza­vakat vagdos elbúsult szere­tője arcába; a mindenkin se­gíteni kész doktor bácsi pe­dig atyaian oktatgatja egy­kori legjobb barátja, világ­háborús bajtársa hevülé- keny fiát, aki később majd lezsidózza és kishíján meg­öli. Még látszólag „minden a legnagyobb rendben”, teg­nap óta semmi sem válto­zott, de a söröslovak patái úgy csattognak, mintha gép­puska kelepelne. és észre­vétlenül fogy a fény, és ész­revétlenül nő' az árnyék a bérház tájékán. Valószínű, ez is oka annak, hogy a má­sodik és a harmadik rész (utóbbi a nyilas hatalomát­vétel előtt játszódik közvet­lenül) nem okoz különösebb meglepeést a személyiségek alakulását illetően, sőt a végkifejlet, a szimbólummá nőtt bérház pusztulása is sejthető már az első szep­tember képsorai láttán. Simó Sándor filmjét (mely­nek forgatókönyvét Ter- sánszky Józsi Jenő „Egy ké­zikocsi története” című kis­regénye nyomán Bíró Zsuzsa írta a rendezővel közösen, díszelőadáson mutatták be szerdán este Siófokon. A ve­títés után a közönség talál­kozott és elbeszélgetett a rendezővel, valamint a film­beli művésznőt alakító Esz­tergályos Cecíliával. A So­mogy Megyei Moziüzemi Vállalat rendezvényén részt vett Tóth János, a megyei pártbizottság titkára és Ba­lassa Béla, a siófoki pártbi­zottság első titkára is. Simó Sándor és Esztergályos Cecí­lia sok érdekes kérdésre vá­laszolt a-bemutatott filmmel, és más alkotásokkal, vala­mint a rendezési, színészi .hi­vatással kapcsolatban. Az Isten veletek barátaim távol lévő szereplőiről, alkotóiról is elismeréssel szóltak a né­zők. A többi között az ope­ratőrről, Andor Tamásról és a zeneszerzőről, Tamássy Zdenkóról. Sz. A. kők élete? És még egy: a város napja jó eszköz a ka- linyiniak szabadidejének el­töltésére. Az első város-napja ünnef tehát jól sikerült a helyiéi és a vendégek véleménye szerint is. Türelmetlenül vár­ják a következő év nyarát az ünnep most már hagyo­mányos lesz. M. Fligelman a kalinyini járási • Lenini Zászló című lap rovatvezetője KÖNYVESPOLC A Napfoltok az életműso­rozat utolsó kötete, amelyet Illés Endre még személyesen gondozott és csiszóltatott. Megjelenését sajnos már nem érhette meg. Műve így utol­só üzenetként is felfogható. Üzenet és hitvallás a ma nemzedékének mindarról, amit megőrizni és befogadni érdemes. Szabálytalan iro­dalomtörténet, ahol a meste­rek* és barátok régi, sokszor homályba borult arcképe új­ra élesen áll előttünk. Akár­csak a hegyipatak kristályai, hordalékmentesen, vakítóan csillannak elénk, mintegy fi­gyelmeztetve: mennyire ki­meríthetetlen a magyar szel­lemi múlt kincsesbányája. Valamennyien gazdagabbak leszünk, ha segítünk feltá­rásában. Ha elindulunk arra a szellemi körutazásra, ahol Illés Endre hosszú életének ezernyi élményéből nyújt át egy csokorra válót. Sohasem didaktikusán, hanem mindig igazi partnerként kezelve bennünket. A kötet első része az Er­délyi arcok címet viseli — Apáczai Csere Jánostól Bán- ffy Miklósig ívelve át száza­dok történelmén. Illés End­rét nemcsak az életmű . ér­dekli. Legalább annyira fon­tos számára az ember, az al­kotó életútja. És az a társa­dalmi közeg, ahol a szellem óriásainak (Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Mik­lós és mások) ragyogása oly kérészéletűén rövid. A pá­lya, akárcsak a hullócsilla­goké — egy ívelés ... Sok nevet válogathatnánk még, hiszen oly gazdag az erdélyi névsor. Most mégis Kriza János, a gyűjtő alak­ját villantsuk fel — Illés Endre szavaival. A gyűjtőét, aki szinte az utolsó pillanat­Visszatértek a városokba a középiskolások. A diákok hétvégi programjáról gon- doskodnák Csurgón szombat­tól az egész tanév idején. Szombatonként — tehát el­sőként holnap — 20 órától discotheque program várja a szórakozni vágyókat a Cso­konai művelődési központ­ban. A diszkót Kiss Ferenc vezeti. Havonta két alkalom­mal vasárnap is tartanák táncos szórakoztató rendez­vényt. Barcson vasárnap lesz al­kalmuk a fiataloknak arra, hogy táncolhassanak. A Mó­ricz Zsigmond Művelődési Központban a Pax együttes gondoskodik a szórakoztatá­sukról. A Dráva-parti város múzeumában Szindbád cím­mel Latinovi ts Zoltán emlék- kiállítás látható. A hét ele­jén nyílt meg ugyanitt Győ­ri Vilmos Töviskoszorús portrék című fotókiállítása. Búcsúi bálba szólítja a berzenoei művelődési ház meghívója a település és a környék lakosságát. Vasár­nap a somogyudvarhelyi művelődési házban tartják a rendezvényt este nyolc órától, előre tervezetten éjfél után kettőig. A talpalávalót a pécsi Candy együttes játssza. Nagyatádon ma zárul a X. gyermek- és ifjúsági kép­zőművészeti táborban készült alkotásokból rendezett ki­állítás a Gábor Andor Mű­velődési Központban. Meg­élénkültek az ifjúsági klu­bok is, a Nagyatád-bodvicai- ak ma irodalmi estet rendez­nék. Kaposváron , az oktatási igazgatóságon négy pedagó­gus festő kiállítása látható. A 17 óráig nyitva tartó be­mutatón Barna Árpád, Du­ban jegyezte fel a Székely­föld szellemi örökségét, át­nyújtva a Vadrózsákat vala­mennyiünknek: „Nincs szebb, különösebb, szorongatóbb látomás Erdélyről, mint Kriza Jánosé. Mintha egész Erdély csupa bokor volna, s minden bokorban egy madár szól. Egyszerre énekel vala­mennyi. Zengő Tündénkért.” Napfolt a Napkirályon — mondogatták gúnyosan XIV. Lajos ellenfelei, a nagy uralkodó bizonytalan szár­mazására célozva. A Nap­foltok (a kötet második feje­zete) a szellem minden óriá­sánál is megtalálhatók, hi­szen ők is emberek. De et­től még ragyogásuk nem lesz kisebb! Sőt! Alakjuk így vá­lik a mai olvasó számára na­gyon is kézzelfoghatóvá, iga­zi emberivé. „Az autokratát Kazinczy vezette be irodal­munkba” — írja Illés Endre, a nagy irodalomszervező kí­méletlen Csokonai- és Ber­zsenyi-kritikáira célozva. Igen. Mindez igaz. De mivé vált volna a magyar nyelv Kazinczy nélkül? Ebben a fejezetben talál­ható a magyar szellemi élet oly ellentmondásos egyénisé­gének, Hatvány Lajosnak vitriolosan szellemes bemu­tatása is — Ö és az írók címmel. Mennyire találó már a cím is! Hatvány, a nagy író- és irodalompártoló, aki a pártolás címén beleszólást vindikált magának az írók alkotásába és életébe is, mennyi drámát előidézve ez­zel.. . Barátaim, évek múlva — tűnik szemünk elé a kötet harmadik része, mintegy emlékeztetve bennünket a szerző 1984-ben megjelent * Szerelmeim évek múlva cí­nainé Pszota Mária, Halmos Klára és Tibol László alko­tásait tekinthetjük meg. A kaposvári Édosz Műve­lődési Házban szombaton tart nyitva utoljára Baksa Ferenc fotókiállítása, ezt kö­vetően a krónikaíró szak­kör mutatkozik be üzemtör­téneti kiállítással a hét vé-' gén az intézményben. Üti- könyvekből ad ízelítőt a mű­velődési ház könyvtára a lá­togatóknak. A nyári, időszaki kiállítá­sok zöme is bezár, vasárna­pig még megtekinthető Bog- lárleldén a bogiári kápolnáik­ban Szántó Piroska Kossuth- díjas grafikusművész tárlata. Bibliai illusztrációkból válo­gatta képeit a művész; me­lyeket a gyerekeknek szánt. Aligha ajánlhatnánk még mást a fent említett rendez­vényeken kívül, minthogy menjünk a szabadba. A szép őszi látvány (reméljük, az időjárás továbbra is kedvez a kirándulóknak) sok él­ményt nyújt a gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. A kö­zös családi program elkészí­téséhez aligha kell ajánla­tot adnunk, hiszen Somogy minden települése látniva­lókban gazdag környékkel rendelkezik. Ám tehetünk nagyobb kirándulást is, a messzibb vidékekre. Végül két hétfői program- ajánlat: Kaposváron, a Ki­lián művelődési központban Gyurkovics Zsuzsa Nem bá­nok semmit sem címmel mu­tatja be Edith Piaf-műsorát. Az est 19.30-kor kezdődik. A világhírű francia sanzonéne­kesnő legszebb dalait hall­hatjuk. Marcaliban a Hely­őrségi Művelődési Otthonban pedig ezen a napon a köz- művelődési délután kereté­ben a Munkásőr Kamarakó­rus mutatkozik be. mű kötetére. Kik ezek a barátok? Csak néhányat so­roljunk fel: Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Nagy Lajos, Radnóti Miklós. A legtragikusabb sors, tudjuk, Radnóti Miklósé. „Négy dal­lama volt: az értelmes élet szépsége, a szerelem menthe­tő boldogsága, a felvetett fő az ítélet hallatán, Európa sötét égboltja a harmincas­negyvenes években... Né tégy hozzá semmit a rossz­hoz, a halálhoz. És ne ta­gadd le a szépséget, a bol­dogságot a fenyegetettségben sem.” \ ' Napjaink egyik legsúlyo­sabb problémája a szépség, az értékek devalvációja. Mennyi hninden hullt már cserepekre, torzójában még­is hirdetve az elmúlhatatlan szépet. S mennyi mindent törünk össze mi is képlete­sen naponta cserepekre em­beri kapcsolatainkban. Vajon meddig? Vajon hol a határ? Vajon van-e egyáltalán ha­tár? A kötet zárófejezete, a Cserepek ezt is górcső alá veszi, miniatűr remekekben. Idézzünk fel egyet: Illés Endre meglátogatja a már súlyos betegen fekvő Babits Mihályt, lelkesen dicsérve előtte a Jónás imáját, vala­mi megfoghatatlanság miatt állandóan Jeremiást emle­getve. S a nagybeteg költő, akinek minden szó kimondá­sa olyan, mintha tüzet nyel­ne, tágranyílt szemmel ful­dokolja: „Jeremiás?!...” Barátok, sorsok, kapcsola­tok, tanítómesterek. Ezernyi szín. Amelyben mindig újabb és újább szépségeket fedezhetünk fel. Amely újra­olvasva újabb értékekkel ajándékoz meg bennünket. Dr. Sipos Csaba Illés Endre: Napfoltok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom