Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

1987. augusztus 1., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A Donner városrész házsorai merészen kapaszkodnak fölfelé a dombokon és őrzik a régi hangulatot. Festői vidék. 1970 óta itt él Szabados János Munkácsy-díjas festőmű­vész családjával, feleségével, Weeber Klára szobrásszal. A műtermes lakás előtt rózsa­lugas, a megszabdallt domb betonfala mö­gött lépcsősor vezet a gyümölcsösbe. In­kább kaszálónak mondhatjuk, hiszen a szé­naboglya körül csupán néhány öreg fa ad árnyékot és gondozás híján kevés termést. Az öreg-diófát egy vihar meg is csonkítot­ta. A műtermes ház lakói elfoglalt embe­rek. Igazában a műterem a legkihasanál- tabb helyiség a Géza utca magasán. — A hatvanas óvek második felében azért építtette a város a műtermes lakást, hogy megfelelő feltételeket teremtsen a művészeti éleit hagyományainak folytatásá­hoz. Mii 1969 őszén értesültünk arról, hogy egy művészházaspárnak szánják ezt. Előt­te a Május 1. utcában laktunk, egy negye­dik emeleti lakásban. Ott is rendelkezé­sünkre állt egy műteremi, de ketten nem tudtunk benne dolgozni Szabados János új környezetbe került nem sokkal azután, hogy az iparművészeti főiskolát elvégezve hazatelepült a belvá­rosiba, áhová a gyerekkori emlékek kötöt­ték. — A régi Kanizsai utcában születtem. A Kossuth téren, és a Tanácsház utcában nőt­tem föl. 1963-tól a Május 1. utcában éltem. A Donner és Kaposvár környéke nem volt idegen tőlem, de arra sohasem gondoltam, hogy valaha is ezen a környéken élek. Mi­után ide költöztünk, akkor fedeztem föl a környék 'kivételes értékeit. Egészen más légkör vesz itt körül: szinte vidékies. A környéken gyanakvóan fogadtak bennün­ket, azt képzelték, valamilyen csodaboga­rak Vagyunk... — A Szabados név ismerősen cseng. Egy megújított festői világ tárul elénk Szabados János friss képeiről. Mintha a látvány a háttérbe szorulna és előtérbe ke­rülne az átélt élmény, azt is mondhatom, hogy tartalmasabb, fitozófikusabb lett fes­tői mondanivalója. Ezt igazolja a nemrégi­ben Fonyódon rendezett tárlata is a Nyári Gallériában, áhol feleségével együtt szere­pel. A műterem sajátos világa hatással van a legkisebb gyerekére is: Panka szeret fes­teni és azt rajzolja, amit ő lát. Nem má­solja szüllei munkáit. — Mit gondol, fontos a mai ember szá­mára a képzőművészet? — Nagyon fontos. Ezt onnan tudom, hogy az utóbbi években rengeteget változott a művészeti élet. Ma körülbelül ötven alko­tóközösség működik az országban. Az egyiknek magam is tagja vagyok. Van Igény arra, hogy a lakásban megjelenjen a ifestmény, a szobor, a kisplasztika (sorol­hatnám a végtelenségig). A közvetlen kör­nyezetemben azonban ilyen kedvező tapasz­talataim egyelőre nincsenek. Munkáim egyik csoportja a múzeumok gyűjteményé­ibe kerül, a másik a lakásokba. — Miit vár a dunántúli tárlattól, amire: nyugodtan mondhatják: elsősorban a szak­mának szóló bemutatkozása a képző- és iparművészeknek ? — Az utóbbi években elég kevés kollek­tív kiállításon vettem részt. Rengeteget vál­tozott a szakmánk. Ma sokkal alaposabban, meggondoltaibhan kell fölkészülni egy ilyen szereplésre, mint eddig. Az a fajta gyor-« saség, ahogy korábban dolgoztunk és kiál­lítottunk, szerintem ma értelmetlen. Olyan kiállítást, mint a dunántúli tárlat, nagyon nehéz megszervezni. Kevésbé ismert a mű­termekben folyó munka és a meghívott művészek legjobb alkotásainak kellene szentelni a fél országrésznyi seregszem­lét. így talán megújulhatna a hagyományos dunántúli tárlat. Néhány nappal a beszélgetés után Fonyó­don Szabados János a kiállítást rendezte, én a képeivel ismerkedtem. Séta közben fölnéztem a kikötőiből a fonyódi hegyre; szinte magam előtt láttam festő barátait, amint az alkotóház teraszán beszélgetnek. A Fonyódi Islkola 'tagjai, a plain aír újmó­di értelmezői, akik a közösiséget vállalják csupán, de a hasonlóságot nem. Szabados János, a bélatelepi alkotóház művészeti ve­zetője volt a csoporttá szerveződés elindí­tója. Bekerültek a kortárs művészetet szá­mon tartó irodalomba . .. Horányi Barna akikor is, ha Debrecen ünnepe a címe az egylik szépséges színépítményének ... Sza­bados vidéki festő, és ez nagyon jó, miként nagyon jó, hogy Berzsenyi uram is vidéki poéta volt, no meg Csokonai is, és ha so­rolni kezdem, mindenki vidéki, vagy vidéki volt. Nagy szamárság, ha ennek .nem örül­nénk.” — A hatvanas évek elején érkeztek haza a fővárosiból, a főiskoláról a fiatal kaposvá­ri képzőművészek. Hogyan fogadta a kis csapatot a város? — Azt hiszem, fontos esemény volt a vá­ros művészeti életében. Benépesült Kapos­vár képzőművészekkel. Nagyon érdekes, izgalmas és nyugodtan hozzátehetem, hogy nehéz időszak volt. Törekvéseink újak vol­tak, másak, mint amit itt megszoktak. Akadtak a szakmán belül is konfliktusok. Szívesebben fogadtak volna tőlünk is olyan képzőművészeti tevékenységet, amely csak a hagyománydkra épül. Akik itt élünk, nem tértünk le arról az útról, amit válasz­tottunk. Komolyan gondoljuk, amit csiná­lunk, felelősséget érzünk szakmánk iránt. A műterem, ahol beszélgetünk, hangula­tában arra emlékeztet, miinitíha lakói hosz- szú utazásra készülnének. Az -utolsó simí­tásokat végzi Weeber Klára az ülő női fi­gura gipszvázlatán, a festő állványán cso­magolásra vár a táblakép, amelyet Fonyó­don állít ki. — Sosem vágyott arra, hogy máshol dol­gozzon? — Sokkal természetesebbnek, nyugodtab- nak érzem, hogy iltt élek. Magaménak érzem ezt a környezetet. A hetvenes évek közepén vajami elkezdődött Somogybán. A megye­határon túl is jelentkeztünk munkáinkkal: a fogadtatás kedvező volt. Valamit azon­ban elmulasztottunk, ami ma már vissza­hozd ataitlan: a közös szakmai gondolko­dást. Azóta a műtermekben folyó munka és a művészeti közéletünk is polarizálódott. Szabados János nemcsak termékeny fes­tőnek számít, hanem aktív közéleti tevé­kenységet is folytat. Egyik kiállításán Sobr.i Jóska című képé­vel ismerkedhetett meg a közönség. Ka­pott is egy levelet hamarosan a betyár egyik leszármazottjától, aki örülni tudott a képnek. Szabados levelesládájának be­cses darabja ez az írás. A festő korábbi képeinek hangulata szinte árasztotta, hogy Somogybán készültek. — Törekedtem is rá. A környezet meg­határozó festészetemben. Különös varázsa van ennek a tájinák a Balatontól a Drá­váig, Ügy érzem, barátságosabbak itt az emberek is, mlin.t . másfelé. Nyitóttaibbak, közlékenyebbek. Egy alkalommal az ismerős kópbíráló szemére vetette a festett alakok jellegze­tességét, amely nem hízelgő a somogyi em­berekre. — Nézz a tükörbe! — mondta. — Ilyenek vagyunk” ... — Nem érzem miagamat vidéki festőnek. Az itt szerzett sajátos tapasztalatokat szé­lesebb horizontra próbálom helyezni. — A nagyszülőim faluról költöztek a vá­rosba, a húszas években. Címfestő édes­apám nagyon sók érdekes feladatot kapott; a szakmája megbecsült volt, sok munkával jól is fizetett. Nem volt lehetősége arra, hogy a művészi festést tanulja, ezért ahhoz közeli szakmát választott. Horváth Dezső címfestő mester műhelyében tanult, és jó tapasztalatokat szerzett a fővárosban is. Pi­ci gyerekkorom óta megszoktam a műhely­ben a festékszagot. Az általános iskola el­végzése után dolgoztam is a címfestőmű­helyben. Megtanultam becsülni a szakmát, az eszközök tiszteletét; a munkafolyamaitok ismeretének a főiskolán is hasznát vettem.- Aztán. a címfestő is gyakran megfordult a főiskolán; élvezte az ottani hangulatot. — Mos|t arra gondolok, hogy a fiiam ősz­szel kezdi el az iparművészeti főiskolát, és biztos, hogy hosszú idő után többször visz- szatérek én is. Az Iparművészeti Főiskolán a hatvanas években több kaposvári is tanult: Szabados János, Bors István, Bogdán Ferenc, Zsob- rák Ferenc, Miskai László. Szabados két helyen is felvételizett: az iparművészetin hirdettek előbb eredményt, s megtudta, hogy oda felvették, a képzőművészetin. már nem is folytatta a felvételit. — Nem bántam meg: az iparművészeti főiskolán a díszítőművészet sok ágával megismerkedtem. Sajnos olyan megbízatá­sokat csak a hetvenes években kaptam, amelyeknek megvalósítására a főiskolán fölkészítettek. Elsőként a fonyódi Sirály étterem színes üvegablakát készítette el. Ezt egy másik munka követte, a Budapesti Kertészeti Egyetemen, majd a nagyatádi kórház külső felületét díszítő alkotása készült el. Kapos­váron az autóbusz-pályaudvar várótermé­ben és a népfront megyei bizottságának székházában ismerhetünk rá Szabados Já­nos műveire. Mernyén egy fareliefje díszí­ti az általános iskolát, s hamarosan elké­szül a megyei tanács épületébe egy négy- szer-nyolc méteres fareliief. — Néhány esztendeje a budapesti Mű­csarnokban rendezett kiállítást. Egykori ta­nára, Z. Gács György nyitotta meg. Azt hi­szem, ez nagy megtiszteltetés. — öt tartom mesteremnek: olyan szelle­mű tanár volt, akii saját példájával, gon- dolkod ás módjával, életszemléletével volt nagy hatással a növendékeire. Az emlékezetes kiállítás dokumentuma az elhangzott megnyitó, amelyből azért is ér­demes idézni, mert Szabados János festé­szetének lényegét ismerhetjük meg belőle. „ . .. elmondhatnám, hogy nem a jelenséget, hanem emlékképet vagy arról a látott ál­mát festi, hogy fütyül a látás törvényére, s látványra vagy ellenkezőleg, hogy nem­csak a felületet látja, hanem belelát a tár­gyakba, emberekbe ... Szabados Jánosnak ez a kiállítása dunántúli legendárium, még Dunántúli legendárium

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom