Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
1987. augusztus 15., szombat Somogyi Néplap • ■■■ .' • x . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÉSi P ohánka Pálnak a vérében volt a tekintélytisztelet. Valahol a vörös és fehér vérsejtek között rózsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meggyőződhetett volna, de tehette ezt kevésbé időigényesen is. Elég volt Pohánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pillantást, ha az valamelyik felettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó. — Derék ember, eszményi munkaerő... — ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintélytiszteletét jutalmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is vegyül. A tisz. telettudó lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsaszín vérsejtjeivel? Még szerencse, hogy az igazgatói kinevezéssel nemcsak rang. de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált, és már csak oalykor villarft, fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztott múltja. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelben, két tárgyalás között az irodájában. Ö legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül, és hirtelen nem tudta hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágasTóth Máté Miklós RÓZSASZÍN VÉRSEJTEK Pohánkának többször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái alpári kifejezésekkel illették a háta mögött. Legenyhébb esetben is talpnyalásnak titulálták a tekintélytiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy falevélen araszolgató hernyóra. — Aljasok! — fakadt ki Pohánka a feleségének. — Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytiszte- lő ember érdek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rangban fölöttem állóknak. — Nem viszed olykor túlzásba? —. kérdezte aggódva az asszony. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képesek úgy odapofátlankod- ni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen értelmezik a demokráciát! Ha én az igazgatómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozíciójának adom meg a tiszteletet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz, dolgozójával. És ha tájékoztatom néhány tiszteletlen kartárs igaztalan megjegyzéséről. amit. azok a háta mögött tesznek, csupán vállalati érdekből cselekszem, és nem személyes előbbre jutásomat egyengetve. Édes szivecském. ez olyan, mint a magasabb matematika. és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt sohasem fogják megérteni. És Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az intrikáktól. Mámoros önfeledt- séggel herdálta tisztelettartalékait, hiszen akadt her- dálnivalója bőven. És ki tudja. meddig herdálja még. ha egv váratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató helyébe őt nevezték ki igazgatónak. Pohánka örömét rögtön bekerítette az aggódás is. Mi nak. nagyméretűnek tetszett, és ő a fotelbe húzódva nevetségesen jelentéktelennek. Mint aki tévedésből került oda, és aludt el — jutott eszébe hirtelen — az igazgatója jelenlétében, miközben nem átallott még horkolni is. — Elképesztő... — motyogta, és a rajtakapott gyorsaságával ugrott fel a fotelből. — Az ember adja meg a tiszteletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól az embertől. Nem lehet lazítani! És mert rózsaszín vérsejtjeiben volt Pohánka Pálnak a tekintélytisztelete, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált. az igazgatót. Leste saját szavait, és ha úgy érezte, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. Otthon is igyekezett önmaga kedvében járni. Külföldi italokkal, cigarettákkal lepte meg Pohánka igazgatót, és a legjobb szabóval csináltatott neki divatos öltönyöket. Nejével egyre ritkábban társalgott. Rájött ugyanis, hogy Pohánka igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhetett egy nyolc általánost végzett nővel, de az igazgató élénkebb, izgalmasabb szellemi partnerre vágyott. Beadta hát a válókeresetet, és az asszony néhány idegroham múltán elköltözött. Egy közös barátjukhoz, aki a nehéz időszakban vigasztalta. Maradt a lakásban Pohánka. az igazgatóval. Nem lehetett kellemes együttlétnek mondani, mert az igazgató egyre agresszívebben uralkodott Pohánkán. Otthon örökké zsörtölődött, mindig kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert ^ szerencsétlen ember horkolt. GYŐRI LÁSZLÓ MADÁR Az egyik az ólomnehéz, földre zúdul, nem röpülhet, szive súlyos, álma görnyed, fészke giz-gaz: a szenvedés. Az a másik, mint a lepke: szárnya a könnyű indigóból. Elmosódva száll a holdból, olyan, mintha égi lenne. Égi madár, égi, lioldi. mit ehetnél, mit ihatnál? Aki égi. hold alatt hál, mit tudnék az ágra szórni? Egi-földi képzeletem, énekelek, csináld velem! Földön, égen vándoroljak, te adj hozzá írni tollat! Az étkezésnél is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Pohánka csámcsogott, és illetlen módon kenyérdarabkával törölte ki a zaftot. Pohánka egyetértett főnöke kívánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve támadt az igazgatónak. Ez esetben Pohánka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ő sörözött a nappaliban, míg a csinosab- bat a hálóba vezette, és átengedte az igazgatónak. Társalgásuk a legszükségesebbre szorítkozott, és csaknem • kizárólag gondolatban. Az igazgató meditativ alkat volt,.nem szerette, ha fejtegetéseiben hangos szóval zavarták. Aztán egy este végzetes dolog történt. Problémákkal terhes, nehéz nap után fáradt, ingerült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a lakásban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kezdett: — Egyedül akarok maradni ! Meguntam, hogy állandóan körülöttem sündörögjön. Ha már meglátom a pofáját, kiver a hideg verejték. Maga nem ember, hanem egy amőba, akinek nincs egy önálló gondolata. Maga egész éleiében csak másokhoz tör- leszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok magának! Megértette?! Ki van rúgva! Azonnal takarodjon a szemem elől! R eszketve hátrált Pohánka az ajtó felé, és mint akit rakétából lőttek ki, elrohant otthonról. Aznap nem mert hazamenni, kint aludt az állomáson, a váróteremben, és másnap feléje sem nézett a munkahelyének. Amikor bekerült egy épületbe, a kilincstelen ajtó mögé, szomorú monotonsággal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kéremszé- pen, mivel bánthattam meg az igazgatómat. Még a gondolatait is lestem, és akkor egyszerűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal kérem ... Pedig tessék elhinni, üzletvezető elvtárs. jobban tiszteltem önmagámnál is. Így igaz. főportás úr kérem, még önmagámnál is ... IttekVÜ kipihenő csónakok '81. Vörös Ferenc grafikája Matuz Gábor HON-BLUES Amikor a magnóval egybeépített óra szürke, enyhén csillámló számlapján az élesfekete vonalú egyes kettessé, a kilences pedig nullává rajzolódott át. a többi „munkás” ünnep- és hétköznap kezdetéhez hasonlóan az automatika ezen a szombat reggelen is behúzta a „play” feliratos gombot, a jobb oldali orsóról lassan lecsévélő- dött az első fordulatnyi szalag, és a feszültség-kijelző mutatók a működési tartomány zöldje fölé lendültek. Hét óra húsz perc. Heli- kopterrotorok bögése, rémült, megvadult emberek ordítása töltötte meg a szobát, a négy sarokban plafonig tornyozott hangfalak egymást bombázták hullámaikkal, melyek valahol a széles. sárgaréz vázon nyugvó ágy fölött értek össze, aztán hirtelen megszűnt a csatazaj, és a durva bevezetést finom, egyszerű zene követ- te. Géza kinyitotta a szemét, felült az ágyban, hátát a falat borító jegesmedveprémnek nyomta, és vakargatni Konyhában. Jakuba János festménye kezdte gondosan ápolt, ám borostás arcát. A legkisebb fáradságot sem érezte. Agyán gyorsan keresztülfuttatta az aznapra tervezetteket, majd felkelt, ledobta magáról pizsamáját, és fürdőnadrágba bújt. Mielőtt a kertet teljes szélességében elfoglaló medencéhez indult volna, sorra kitárta a ház ablakait, rögzítette a zsalugátereket, és a konyhát útba ejtve kitöltött egy pohár rostos gyümölcslevet. A júliusi reggel napsugarai langyos simogatással, erejüket tartalékolva cikáztak ruganyos, kellemes barnára sült bőrén, a medence feszített víztükrének majdnem mozdulatlanságát még nem akarták áttörni, de érezni lehetett, hogy „igazi'’ kánikulai nap van kezdődőben. Géza fellépett a startkőre, kissé a medence felé homo- rított, aztán egy laza fejessel a vízbe ugrott. Nyugodt, egyenletes tempókkal gyűrte le szokásos kétezer méterét, utána kimászott a partra, csinált néhány tucat fekvőtámaszt, megmozgatta egy kicsit a nyár elején a szabadba telepített izomfejlesztö-gé- peket. befejezésül pedig pillangózott pár hosszt. Enyhén hajlított, karú kézállásba érkezve tornászta ki magát a vízből, precíz ívű ,.híd"-ba hajolva talpra emelkedett, beszaladt a házba, egyenesen a zuhany alá cövekelődött, és megnyitotta a csapot. Jó ideig vágatta testét, váltakozva hol hideg, hol forró vízzel, aztán törülközni kezdett. Miközben cgyi kezével sűrű. fekete haját dörgölte, feltrappolt az emeletre, itt szabad jobbjával megpróbálta szájához emelni a gyümölcsleves poharat, de csak úgy sikerült meginnia a lét, hogy kis időre abbahagyta a fejtörlést. Ez volt az egyetlen játéka: Meg bírja-e inni ide- nda rángó fejjel a gyümölcslevet? Ma nem sikerült. Fürdőköntösben látott hozzá a reggeli készítéséhez. Bekapcsolta a kenyérpirítót, kenyeret szelt, vizet tett föl a teának, vajat, tintahalat, sajtot és gyümölcsöt pakolt az asztalra — a pirító már ki is dobta a kenyereket, Géza ügyesen, vékonyan megvajazta mind a kettőt, jól megrakta tintahallal őket, és sajtot reszelt rájuk. Ezalatt felforrt a víz, levette a villanytűzhelyről a kis fémedényt, várt néhány másodpercig, aztán beletette a teástasakokat és letakarta. Miután megreggelizett, becsukta az ablakokat, mindenütt leengedte a biztonsági rácsokat, és a gardróbszobába sietett. Viszonylag sokáig álldogált tanácstalan, tűnődő tekintettel a szekrények előtt, majd találomra kinyitotta az egyiket, kiemelt egy vállfát, az ajtóra akasztotta, és átnézte a zsebeit. Erősen foltozott, kopottas ingvalamit vett magára elsőként, aztán egy szakadozott. ritkás szövetű nadrágot, stoppolt zoknit, és színét vesztette, lyukas talpú bakancsot. A szekrény felső polcán sorakozó rongyos kalapok közül kiválasztott egyet, a fejébe csapta, mosolyogva a tükör felé fordult. elégedetten bólintott, a fogast visszatette a helyére, gondosan becsukta maga mögött a szoba ajtaját, és a fürdőbe ment. A tükör előtt megmasszírozta kicsit az arcát, szemét, kinyitotta a pipereszekrényt, apró, két különböző — fekete és fehér — színű fedéllel záródó műanyag dobozkát emelt ki az oldalát bordázó rekeszek egyikéből, lefertőtlenítette a kezét, kinyitotta a dobozkát, és először a bal. utána a jobb szemére illesztette föl a kontaktlencsét. Mikor újra a tükörbe nézett, a félperce még tiszta, világos tekintetű fiatalember helyett egy hályogos szemű, nyomorék pofa meredt rá. Erőteljesen pislogott néhányat, visszazárta a dobozkát, majd a borotvál kozó-kés/.létéből egy gyógyszeres üveget vett elő. Lepattintotta a tetejét, hamut ütögetett belőle a bal kezébe, az arcára kente, utána a tenyerébe köpött, és az egészet elmasza- tolta. A gyönyörű, háromemeletes magánvillából kilépő hajlott hátú. fehér botjával bizonytalanul tapogatózó férfi óvatos botladozással indult a buszmegálló felé. Fénytelen, kocsonyás szemét öntudatlanul a tér melletti működő díszórára „szegezte” — ..féltíz”, mormogta visszafojtottam Kissé dühítette a késés. Más napokon ilyenkor már a templom előtt szokott kuporogni.
