Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15., szombat Somogyi Néplap • ■■■ .' • x . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÉSi P ohánka Pálnak a véré­ben volt a tekintély­tisztelet. Valahol a vörös és fehér vérsejtek kö­zött rózsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mik­roszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meg­győződhetett volna, de te­hette ezt kevésbé időigénye­sen is. Elég volt Pohánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pil­lantást, ha az valamelyik fe­lettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mák­gubó. — Derék ember, eszményi munkaerő... — ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintély­tiszteletét jutalmakkal, okle­velekkel honorálták. Persze min­den örömbe üröm is ve­gyül. A tisz. telettudó lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a te­mérdek rózsaszín vérsejtjei­vel? Még szerencse, hogy az igazgatói kinevezéssel nem­csak rang. de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált, és már csak oalykor villarft, fel ben­ne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztott múlt­ja. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelben, két tárgyalás között az irodájában. Ö leg­alábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül, és hirtelen nem tudta hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágas­Tóth Máté Miklós RÓZSASZÍN VÉRSEJTEK Pohánká­nak több­ször is a fü­lébe jutott, hogy irigy kollégái al­pári kifeje­zésekkel il­lették a há­ta mögött. Legenyhébb esetben is talpnyalásnak titulálták a tekintély­tiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy falevé­len araszolgató hernyóra. — Aljasok! — fakadt ki Pohánka a feleségének. — Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytiszte- lő ember érdek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előt­tem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munka­helyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rang­ban fölöttem állóknak. — Nem viszed olykor túl­zásba? —. kérdezte aggódva az asszony. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képesek úgy odapofátlankod- ni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsét­lenek tévesen értelmezik a demokráciát! Ha én az igaz­gatómnak felsegítem a ka­bátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozí­ciójának adom meg a tiszte­letet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz, dolgozójával. És ha tájékoz­tatom néhány tiszteletlen kartárs igaztalan megjegyzé­séről. amit. azok a háta mö­gött tesznek, csupán vállala­ti érdekből cselekszem, és nem személyes előbbre jutá­somat egyengetve. Édes szi­vecském. ez olyan, mint a magasabb matematika. és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt sohasem fogják megérteni. És Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az int­rikáktól. Mámoros önfeledt- séggel herdálta tisztelettar­talékait, hiszen akadt her- dálnivalója bőven. És ki tud­ja. meddig herdálja még. ha egv váratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató helyébe őt nevezték ki igaz­gatónak. Pohánka örömét rögtön be­kerítette az aggódás is. Mi nak. nagyméretűnek tetszett, és ő a fotelbe húzódva ne­vetségesen jelentéktelennek. Mint aki tévedésből került oda, és aludt el — jutott eszébe hirtelen — az igazga­tója jelenlétében, miközben nem átallott még horkolni is. — Elképesztő... — mo­tyogta, és a rajtakapott gyor­saságával ugrott fel a fotel­ből. — Az ember adja meg a tiszteletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól az embertől. Nem le­het lazítani! És mert rózsaszín vérsejt­jeiben volt Pohánka Pálnak a tekintélytisztelete, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált. az igazgatót. Leste sa­ját szavait, és ha úgy érez­te, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. Otthon is igyekezett ön­maga kedvében járni. Kül­földi italokkal, cigarettákkal lepte meg Pohánka igazga­tót, és a legjobb szabóval csináltatott neki divatos öl­tönyöket. Nejével egyre ritkábban társalgott. Rájött ugyanis, hogy Pohánka igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhe­tett egy nyolc általánost vég­zett nővel, de az igazgató élénkebb, izgalmasabb szel­lemi partnerre vágyott. Be­adta hát a válókeresetet, és az asszony néhány idegro­ham múltán elköltözött. Egy közös barátjukhoz, aki a ne­héz időszakban vigasztalta. Maradt a lakásban Pohán­ka. az igazgatóval. Nem le­hetett kellemes együttlétnek mondani, mert az igazgató egyre agresszívebben uralko­dott Pohánkán. Otthon örökké zsörtölődött, mindig kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert ^ szerencsétlen ember horkolt. GYŐRI LÁSZLÓ MADÁR Az egyik az ólomnehéz, földre zúdul, nem röpülhet, szive súlyos, álma görnyed, fészke giz-gaz: a szenvedés. Az a másik, mint a lepke: szárnya a könnyű indigóból. Elmosódva száll a holdból, olyan, mintha égi lenne. Égi madár, égi, lioldi. mit ehetnél, mit ihatnál? Aki égi. hold alatt hál, mit tudnék az ágra szórni? Egi-földi képzeletem, énekelek, csináld velem! Földön, égen vándoroljak, te adj hozzá írni tollat! Az étkezésnél is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányér­ból enni, mert szerinte Po­hánka csámcsogott, és illet­len módon kenyérdarabká­val törölte ki a zaftot. Po­hánka egyetértett főnöke kí­vánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve támadt az igazgató­nak. Ez esetben Pohánka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ő sörözött a nappaliban, míg a csinosab- bat a hálóba vezette, és át­engedte az igazgatónak. Társalgásuk a legszüksége­sebbre szorítkozott, és csak­nem • kizárólag gondolatban. Az igazgató meditativ alkat volt,.nem szerette, ha fejte­getéseiben hangos szó­val zavar­ták. Aztán egy este végze­tes dolog történt. Problé­mákkal ter­hes, nehéz nap után fá­radt, inge­rült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta fel­vidítani. Idegesen járkált a lakásban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kez­dett: — Egyedül akarok marad­ni ! Meguntam, hogy állan­dóan körülöttem sündörög­jön. Ha már meglátom a po­fáját, kiver a hideg verejték. Maga nem ember, hanem egy amőba, akinek nincs egy önálló gondolata. Maga egész éleiében csak másokhoz tör- leszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok ma­gának! Megértette?! Ki van rúgva! Azonnal takarodjon a szemem elől! R eszketve hátrált Po­hánka az ajtó felé, és mint akit rakétából lőttek ki, elrohant otthonról. Aznap nem mert hazamenni, kint aludt az állomáson, a váróteremben, és másnap fe­léje sem nézett a munkahe­lyének. Amikor bekerült egy épü­letbe, a kilincstelen ajtó mö­gé, szomorú monotonsággal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kéremszé- pen, mivel bánthattam meg az igazgatómat. Még a gon­dolatait is lestem, és akkor egyszerűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal kérem ... Pedig tessék elhinni, üzlet­vezető elvtárs. jobban tisz­teltem önmagámnál is. Így igaz. főportás úr kérem, még önmagámnál is ... IttekVÜ ki­pihenő csónakok '81. Vörös Ferenc grafikája Matuz Gábor HON-BLUES Amikor a magnóval egybe­épített óra szürke, enyhén csillámló számlapján az éles­fekete vonalú egyes kettessé, a kilences pedig nullává raj­zolódott át. a többi „mun­kás” ünnep- és hétköznap kezdetéhez hasonlóan az automatika ezen a szombat reggelen is behúzta a „play” feliratos gombot, a jobb ol­dali orsóról lassan lecsévélő- dött az első fordulatnyi sza­lag, és a feszültség-kijelző mutatók a működési tarto­mány zöldje fölé lendültek. Hét óra húsz perc. Heli- kopterrotorok bögése, ré­mült, megvadult emberek or­dítása töltötte meg a szobát, a négy sarokban plafonig tornyozott hangfalak egy­mást bombázták hullámaik­kal, melyek valahol a szé­les. sárgaréz vázon nyugvó ágy fölött értek össze, aztán hirtelen megszűnt a csata­zaj, és a durva bevezetést finom, egyszerű zene követ- te. Géza kinyitotta a szemét, felült az ágyban, hátát a fa­lat borító jegesmedveprém­nek nyomta, és vakargatni Konyhában. Jakuba János festménye kezdte gondosan ápolt, ám borostás arcát. A legkisebb fáradságot sem érezte. Agyán gyorsan keresztülfuttatta az aznapra tervezetteket, majd felkelt, ledobta magáról pizsamáját, és fürdőnadrág­ba bújt. Mielőtt a kertet teljes szé­lességében elfoglaló meden­céhez indult volna, sorra ki­tárta a ház ablakait, rögzí­tette a zsalugátereket, és a konyhát útba ejtve kitöltött egy pohár rostos gyümölcs­levet. A júliusi reggel napsuga­rai langyos simogatással, ere­jüket tartalékolva cikáztak ruganyos, kellemes barnára sült bőrén, a medence fe­szített víztükrének majdnem mozdulatlanságát még nem akarták áttörni, de érezni lehetett, hogy „igazi'’ káni­kulai nap van kezdődőben. Géza fellépett a startkőre, kissé a medence felé homo- rított, aztán egy laza fejes­sel a vízbe ugrott. Nyugodt, egyenletes tem­pókkal gyűrte le szokásos kétezer méterét, utána ki­mászott a partra, csinált né­hány tucat fekvőtámaszt, megmozgatta egy kicsit a nyár elején a szabadba te­lepített izomfejlesztö-gé- peket. befejezésül pedig pil­langózott pár hosszt. Enyhén hajlított, karú kéz­állásba érkezve tornászta ki magát a vízből, precíz ívű ,.híd"-ba hajolva talpra emel­kedett, beszaladt a házba, egyenesen a zuhany alá cövekelődött, és megnyitotta a csapot. Jó ideig vágatta testét, váltakozva hol hideg, hol forró vízzel, aztán törül­közni kezdett. Miközben cgyi kezével sűrű. fekete ha­ját dörgölte, feltrappolt az emeletre, itt szabad jobbjá­val megpróbálta szájához emelni a gyümölcsleves po­harat, de csak úgy sikerült meginnia a lét, hogy kis idő­re abbahagyta a fejtörlést. Ez volt az egyetlen játé­ka: Meg bírja-e inni ide- nda rángó fejjel a gyümölcs­levet? Ma nem sikerült. Fürdőköntösben látott hoz­zá a reggeli készítéséhez. Bekapcsolta a kenyérpirítót, kenyeret szelt, vizet tett föl a teának, vajat, tintahalat, sajtot és gyümölcsöt pakolt az asztalra — a pirító már ki is dobta a kenyereket, Géza ügyesen, vékonyan megvajazta mind a kettőt, jól megrakta tintahallal őket, és sajtot reszelt rájuk. Ezalatt felforrt a víz, le­vette a villanytűzhelyről a kis fémedényt, várt néhány másodpercig, aztán beletette a teástasakokat és letakarta. Miután megreggelizett, be­csukta az ablakokat, min­denütt leengedte a bizton­sági rácsokat, és a gardrób­szobába sietett. Viszonylag sokáig álldo­gált tanácstalan, tűnődő te­kintettel a szekrények előtt, majd találomra kinyitotta az egyiket, kiemelt egy vállfát, az ajtóra akasztotta, és át­nézte a zsebeit. Erősen foltozott, kopottas ingvalamit vett magára el­sőként, aztán egy szakado­zott. ritkás szövetű nadrágot, stoppolt zoknit, és színét vesztette, lyukas talpú ba­kancsot. A szekrény felső polcán sorakozó rongyos ka­lapok közül kiválasztott egyet, a fejébe csapta, mo­solyogva a tükör felé for­dult. elégedetten bólintott, a fogast visszatette a helyére, gondosan becsukta maga mögött a szoba ajtaját, és a fürdőbe ment. A tükör előtt megmasszí­rozta kicsit az arcát, sze­mét, kinyitotta a pipereszek­rényt, apró, két különböző — fekete és fehér — színű fedéllel záródó műanyag do­bozkát emelt ki az oldalát bordázó rekeszek egyikéből, lefertőtlenítette a kezét, ki­nyitotta a dobozkát, és elő­ször a bal. utána a jobb sze­mére illesztette föl a kon­taktlencsét. Mikor újra a tükörbe né­zett, a félperce még tiszta, világos tekintetű fiatalember helyett egy hályogos szemű, nyomorék pofa meredt rá. Erőteljesen pislogott néhá­nyat, visszazárta a dobozkát, majd a borotvál kozó-kés/.lé­téből egy gyógyszeres üveget vett elő. Lepattintotta a te­tejét, hamut ütögetett belőle a bal kezébe, az arcára ken­te, utána a tenyerébe kö­pött, és az egészet elmasza- tolta. A gyönyörű, háromemele­tes magánvillából kilépő haj­lott hátú. fehér botjával bi­zonytalanul tapogatózó férfi óvatos botladozással indult a buszmegálló felé. Fénytelen, kocsonyás szemét öntudatla­nul a tér melletti működő díszórára „szegezte” — ..fél­tíz”, mormogta visszafojtot­tam Kissé dühítette a késés. Más napokon ilyenkor már a templom előtt szokott kupo­rogni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom