Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
8 Somogyi Néplap 1987. július 18., szombat iroda'lom, művészet, közművelődés m •• vs ^ * tmm,. - •• Í88WÍ ***• *'• 'e ' ' divatos nyugat-európai Vadakét és a népművészetét. Az élénk, meleg színfoltokat tónusosán festi. Az ötvenes években nem állíthatott ki, csak magának alkotott. A bábuk mellett új képein madarak, angyalok, boszorkányok, ördögök is szerepelnek expresszionista beütéssel. Soha el nem .múló alapélményei közé tartozik a magány ábrázolása is, bár lelke lassan megnyugszik, a torz formák gioteszksége gyakran humorba torkollik. Üj művei is erősen áttett értelműek. Az éjszaka démonai már nem kísértik any- nyit, rémálmai oldódtak látomásain, melyen autonóm festői eszközökkel létrehozott társadalmi alapszituációk. Megfesti gyermekségének emlékeit, a mézeskalácsbábut, a népviseletbe öltözött parasztmenyecskét bravúros montázsos technikával, egy ráragasztott csipkedarabkával, egy régi almanachból kivágott női fejjel, vagy régi családi arcképpel a század végi kisember idézésével a nosztalgiahullámot szolgálja. Művészete intellektuális, nagyvárosi művészet, romantikus elvágyódással a soha vissza nem hozható, ősi népi egyszerűség és tisztaság után. Az idén kapott Kiváló művész kitüntetést Anna Margit, a szentendrei iskola vészterhes időket idéző szürrealizmusának a múltról máig elfeledkezni nem tudó tagja. Nehéz sors után most fordul felé a külföld értő megismerése is, művei a Münchenben bemutatott magyar kortárs képzőművészeti anyagban nagy számban képviseltek. A csúcsra hosszú küzdelem után jutott fel. Az érzékeny gyermek tehetsége korán nyilvánvalóvá vált ugyan, már gyermekkorában festeni, rajzolni kezdett. Képzeletét megragadta a Felvidék parasztfalvainak népviselete, forma- és díszítménykincse, erősen felfokozott színesség, melyek utolsó kiállításának forma- és színvilágában is tetten érhetők. 1932—36 között a Képző- művészeti Főiskolán Vaszary János tanítványa volt, aki felismerte tehetségét. Itt ismerkedett meg férjével, a tragikus sorsú Ámos Imrével is, az üldöztetés éveiben Szentendrén, akivel megosztotta a hónaposszabák nyomorát és reménytelenségét. Férje nemcsak megértő tárBrestyánszky Ilona ANNA MARGIT MŰVÉSZETÉRŐL S ohase felejtem el azt a napot, amikor az öreg Huven kinyitotta a szelencéjét, öcsémmel a teraszon álltunk, háttal a. kertnek, ahol a sárgásra fonnyadt bazsalikom vékony porb utókba zárva imádkozott szabadulást jelentő esőért. Késő délután felé hajlott az idő, s a nap úgy viselkedett, mintha láthatatlan tükörben cicomázgatná magát: apró fénypamacsokat lődözött be az árnyékokba, a téglák repedéseibe. Ott állítunk, ítérdig érő iklott gatyában, parittyával a nyakunkban, félmeztelenül. Csupasz lábszárainkat kék meg lila zúzódások tarkították, és bonyolult kalligrafikus rendszert alkottak a csípések ákombákomjai- val. öcsém cipóbarna hasán még egy ragacsos folt is éktelenkedett — a corpus delicti —, amelyet az öreg Huven tekintete mellett, zöld mezei legyek döngicsél- tek körül. „Szóval, ti voltatok” — mondta ekkor Huven. Igazi ragadozóarca volt: kampós, lefelé görbülő orral, elkeskenyedő állal. A szelencét felénk nyújtva pihentette a tenyerén, hogy látványával úgy-ahogy megfékezze riadt madárként csapongó pillantásainkat. Féltem: öcsém nem érti majd meg a helyzetet, és piszkálni kezdi az orrát, mint mindig, amikor a felnőttek unalmas világába keveredik, de ami következett, az sokkal de sakkal rosszabb volt ennél. „Mi nem cinájtunk szemmit!” — bökte ki olyan szemtelenül, hogy belesápadtam. „Fogd be a szád...” — súgtam, ő azonban oda sem figyelt. „Nem mi joptuk ej a diny- nyéjit!” — kiáltotta, farkas- szemet nézve az öreggel. Ma- szatos kis mancsai ökölbe szorultak, és az a kevéske megfontoltság, ami négy éven át csöpögött beléje, makrancos dühhé alakult vissza. Ez a kis fújó, prüszkölő hörcsög szemlátomást készen állt arra, hogy bokán rúgja a nálánál hatalmasabbat, és utána bőgve rohanjon be valami ágakból meg lécekből összetákolt bozót- várszerűségbe. Keserű gyűlölettel néztem akkor öcsémre. Szerettem volna megpofozni, és addig rugdalni a hátsóját, míg csak le nem borul a téglákon szaladgáló feketehangyák közé. Már az első diny- nyelopásunk alkalmával elmondtam neki mindent, amit az öreg Huven szelencéjéről tudtam. Főleg arról a néhány esetről meséltem, amikor az öreg megkegyelmezett a csóróknak, mert sírva fakadtak és mindent beismertek. Igaz, ezek a fiúk aztán végig az egész dinnye- szezonban az öreg Huven kordáján ücsörögtek, és rekedtre ordibálták magukat, míg leszolgálták vétkeik árát, de azt mindegyik beismerte, hogy a szelence százszorta rosszabb mindennél. Az árnyékokból ezalatt eltűntek a fénypamacsok, s a bazsalikomcsontvázak láthatatlan ujjak érintéseitől borzongtak meg. Aztán az ujjak összefogóztak, és ördögszél kerekedett belőlük. Olyan mezei ördögszél, amilyennel sokszor találkoztunk már sárkányröptetés közben is, csakhogy most sokkal MAJOROS SÁNDOR r Álomkert nyugtalanítóbb volt, mert a hátunk mögött surrogott. Hallottam, amint zörögve törtet keresztül árkon-bokron, megrázza a leveleket, gallyakat tör le a fákról, s mielőtt még nyakamat behúzhattam volna, máris ott fütyült a teraszdeszkák repedéseiben. Homokot zúdított arcomra, teletömte vele füleimet, és valósággal megvakított, öcsém bőgni kezdett: szaggatottan, mekegve, mint a kecske. Az ördögszél megragadta a hangfoszlányokat, magába temette őket, és farkával széleseket kanyarítva, átcihelődött a korláton. A gyümölcsösbe vetette be magát, és elenyészett olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Az öreg Huven.ekkor előrehajolt. Olyan meredeken, orra szinte homlokomra lógott. Egy pillanatig tarkómon éreztem forró, ánizspá- liinka-szagú leheletét, a zsebeiből áradó fokhagymaillatot és hajának súlyos, pür- köiltavarszagát. Aztán mutatóujjával fölpeckelte államat, és hosszan a szemembe nézett. Tekintete undorító, ragacsos hévvel font körül. A sötét, démoni erő mélyen húsomba akasztotta karmait', és mind erősebben vonszolt sa, de mestere is volt. Lé- A Vörös Rébék című olajfest- nyével, szellemével, művei- ménye befelé, a homályba vesző árkádok alá, ahol hideg tüzek vilióztak, vigyorgó sátánpofákkal teletűzdelt cirádákon!' Mikor végre észrevettem, hogy öcsém az, ki szipogva, remegve nyálából át, addigra a hosszú csontos ujjak nyomán föltárulit a rettegett szelence. Először jókora görögdiny- nye bukfencezett ki belőle Az volt, amelyiket nemrég gurítottunk ki a kerítés alatt kapart lyukon. Különösképpen még fanyelű bicskám is benne pöffeszkedett, mintha csak léket hasított volna rajta. Aztán egy kockás szövetdarab lebbent elő. Rögtön ráismertem: Az öcsémről szakadt le, egyik almalopás során. Majd következtek a szőlőfürtök: kecskecsöcsűek, szagosak, fehérek, sötétlilák, félig érettek, összeaszaltak! Garmadával hullottak elő a szelence gyomrából... A feketehangyák szinte azonnal ellepték az első szemeket de az áradat egykettőre betemette őket. Kis kupac keletkezett, és ijesztő gyorsasággal magasodott. A lé is csordogálni kezdett alóla, összevissza tekeregve, rózsaszínű csíkokat rajzolva lábaink köré. Aztán váratlanul fölakasztott macskák következtek, a lenyilazott ken- denmagos kakas, az üvepör- melék, zsákszámra savanyú- alma és végül megintcsak görögdinnyék, szaftos, haragoszöld görögdinnyék. Se vége, se hossza lüktetés volt ez, egyszerre dobolt kívül is, belül is a dobhártyámon, pedig Huven egész idő alatt hallgatott. N em tudom, meddig állhattunk ott, lecöve- kelve a lábujjaink közé szivárgott ragacsos masz- szában. A nap időközben elbújt a gyümölcsösben, csak hosszú, vörös lángnyelvek maradtak utána. Árnyékaink megnyúltak, rátapadtak a falra, ám Huvené nem volt sehol. Ugyanolyan hirtelen távozott, mint rokona, az ördögszél. Végül az öcskös, elunva a várakozást, piszkálni kezdte az orrát. Már éppen nyaklevesre lendítettem a kezem, amikor megpillantottam a szelencét! Egy alacsony zsámolyon hevert, a bejárati ajtó mellett. Máig sem értem, miféle kényszerítő erő bírt rá, hogy belenézzek. Csak egy üres bádogskatulya volt, fekete kordbársonnyal bélelve. De az öcsém szemeiben aztán ugyanezt a puha, bársonyos feketeséget fedeztem föl, és megértettem: ha nem állunk őrt a kerítés hasítékánál mindaddig, amíg az ősz le nem kopasztja a diófák ágait, akkor jaj nekünk. vei soha el nem múló hatást gyakorolt Anna Margit művészetére. Elmélyült festői látásmódjára már a harmincas évek végén felfigyeltek, amikor stílusa a posztimpresszionis- ta kezdetek után a párizsi iskola akkor nagyon modern szürrealista irányába fordult. 1937-ben férjével együtt Párizsba utazott, ahol Chagall- lal, a szürrealista művészet európai hírű nagymesterével is találkozott. Itt nyert benyomásai máig meghatározzák művészetét, melyet a rákövetkező évek nem felejthető csapásai, szorongásai, fenyegetettségei még csak elmélyítettek. Látomásai a közeledő fasizmus fenyegetésében valóra váltak. Képein önmagát legtöbbször álarc, bábuk mögé rejtette. 1940- ben festette első bábuját, amelyek több évtizedes művészi fejlődése során a kort kifejező pszichoportrékká sűrűsödtek ecsetje nyomán. A negyvenes évek rettegése, iszonyata képein felfúvódott alakzatok, földgömbök, tátongó lyukas golyóbisok tolongásában fejeződött ki. Férjét elvesztette, élete is többször veszélybe került. A felszabadulás után az EuróEgy a bábuk közül: Királynőm, Gizi pai Iskola alapító tagjaiét! Fájdalmát, gyászát az ószláv ikonok hatásától is érintve fejekbe, maszkokba rejtőzve zckogta el. Kompozíciói geo- metrikusabb felépítésűek lettek, de az évek során gyermekkorának népművészeti elemei a naiv művészetkifejezés módjához közelítve, nagyobb szerepet kaptak rajtuk. A formák absztrahál- tak, néhány lendületes ecsetvonással meghúzottak, játékos, groteszk iróniával, erősen ahszurd, szürrealista képzettársítással. Színviláguk egyszerre idézi a most újra JERZY C Z7 V DEBSKI O Ü A ■* Kissé bátortalanul léptem oda a pulthoz. — Üdvözlöm! •— csicseregte az elárusítónő, és eltakarta kezével a vihogását. — Mivel szolgálhatok? — Szeretnék venni egy inget. — Tessék parancsolni! Hányas számot visel? — Negyvenest. — Állok rendelkezésére! Milyen színben óhajtja? — Fogalmam sincs ... — Űpy gondolom, hogy a zöld megy legjobban az arcához. Levett a polcról egy inget, és az állam alá dugta. — Nem, mégsem — jelentette ki néhány pillanat múlva. — Ez a másik jobban fog mutatni. Illik a szeme színéhez... No, majd ez! — kiáltott jel, és ezúttal celofánba csomagolt rózsaszínű holmit passzintott rám. — Istenem, de gyönyörű! — örülök neki — mondtam. — De egy kicsit mintha hosszú lenne az ujja. — Ki van zárva! Ha azonban mégis így volna, hozza csak vissza nyugodtan, és készséggel kicseréljük. Különben is: bármikor rendelkezésére állunk... — Hát jól van, megveszem. ! • — Méltóztassék. Legyen máskor is szerencsénk! Rendkívüli öröm volt a számunkra. Adja át üdvözletünket a nagyságos asszonynak! — Állj! — kiáltotta a forgatócsoport vezetője. — Eny- nyi! Köszönjük szépen. Kikapcsolták a kamerát, eloltották a jupiterlámpát, és összetekerték a kábeleket. — Mikor láthatom magam? — kérdezte izgatottan az eladó. — Még ma, az esti híradóban — válaszolták a filmesek, és távoztak. — Ez már döfi! — lelkendezett az eladó. — A kolléganőim meg fognak pukkadni az irigységtől... Hirtelen rám nézett, elkomolyodott, és olyan lett az arca, mintha citromba harapott volna. — Mi tetszik? — Szeretnék egy... — Elfogyott! A szerző megjegyzése: A tisztelt olvasó bizonyára észrevette, hogy a tartalomnak semmi köze a címhez. És ez így van rendjén. Ha ugyanis azt biggyesztem az írásom fölé, hogy „Vásárlás’, senki sem olvasta volna el. Lengyelből fordította: Adamecz Kálmán BERTÓK LÁSZLÓ PRÉDIKÁCIÓ Minthogy az önsajnálat és az öndicséret ugyanannak az éremnek a két oldala, és mindegy, hogy csak ünnepnapokon, vagy csupán otthon az egyik faltól a másikig viseled, érdemtelenné válsz az őszinte érzelemre, és ne csodálkozz, ha elfordulnak, vagy összekacsintva a saját sebeikre mutatnak, a saját vállukat veregetik akkor is, amikor tényleg bajban vagy, s igazán megdicsérhetnének, mert tudod már, hogy az éremnek harmadik oldala nincsen, csak a rémület, amit nem lehet többé eltakarni. KERÉK IMRE IRODALMI EPIGRAMMÁK Leveleskönyv Hozzád írt levelek tömegéből könyveket adsz ki. (Mindegyikük dicsér: mekkora nagy zseni vagy!) Ihlet Mint ama nagy költő, rothadt almát ha szagolsz is: ihletet az sem gyújt benned, tökkelütött! Tömören Azt,mondtad, tömörítsem még rövidebbre a versem, ám te azért szapulod ötvenöt oldalon át. Megfogadom szavadat, s hogy példádat ne kövessem: hallgatok inkább. így hány lapot írsz tele majd?
