Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK SZÁRNYAS EMBER Mórocz Gézának szárnya van. Már gyerekkorában sejtette (több mint fél évszázada biztosan tudja). Rajta kívül senki. Se az anyja, aki madárcsontú testét, szívós szervezetét hagyta rá örökül, se fanyűvő termetű öregapja, akinek szekercéhez és mindenféle más súlyos szerszámhoz szokott tenyerében mindkét lábfeje elfért a magasba kapaszikodó gyereknek. Se később, az iskolai pajtásak, az inas- és a katonatársak. Pedig ő gyakran a levegőbe emelkedett. Vércsefiókákkal az ingében a legmagasabb jegenyefa csúcsáról libbent a tihanyi apátság két tornya közé, s onnan integetett az álimátag vitorlásoknak; tanórákon —egy- egy érdektelen perében — észrevétlenül kiröppent a népiskola nyitott ablakán, és meg sem állt Robinson Crusoe szigetéig; később egy-egy műhely, szerelőcsarnok, laktanyaudvar volt a repülés „kiindulópontja”; végül — a nyugalomba vonulás előtti években — egy Balaton-parti idényjellegű kifőzde leveseskondérja mellől szállt fel váratlanul (néha talán éppen ebédidőben) a felhőtlen égre. „Azért lettem modellező, mert pilóta sem lehettem.” Baliatan-parti szegény gyerek. Szeretett volna középiskolában tanulni, az esze, szorgalma megvolt hozzá. Csak hát az anyagi tehetség... Lakatosiinasnak állt. Tanulta a mesterséget, és fáradhatatlanul bújta a repülésről szóló könyveket. Néha „elzarándokolt” a tapolcai reptérre, és órákig — az izgalomtól szinte alig lélegezve — figyelt. A víz, a Balaton is vonzotta. Szeretett úszni, evezni, vitorlázni. „Értettem a vízhez, jól bántam az evezővel, vitorlással, ezért inas létemre bevettek a veszprémi kegyesrendi gimnázium vízi- cserkószei közé. Nagyon sokat tanultam a csapaltban. A vasárnapjaim szép kirándulásokkal, kalandos evezésekkel, vitorlázással teltek. Igyekeztem úgy viselkedni, ügyeskedni, hogy ne mondhassák a gimnazisták: — lám, meglátszik rajta, hogy csak hat osztályt végzett. — Nem mondhatták, mert a cserkészetben, a katonáéknál is fontos volt a gyakorlati tapasztalat. Ebben én voltam az első. A Balaton természetét is én ismertem a legjobban. így aztán tőlem is tanulhattak egyet-mást a diákok. Igyekeztem némii műveltségre szert tenni a társaságukban, a segítségükkel. Szerettem a szép testű hajókat, de a hajó, csak hajó, nem repülő. Mihelyt felszabadultam, azzal a reménnyel mentem Pestre, hogy ott majd utat találok a repüléshez. A MÁVAG-ban dolgoztam. Már az első szombaton elmentem a modellező szákkörbe, ahol olyan sokan voltak, hogy egyik asztalnál sem került hely a számomra. Ezért otthon, szerény kis albérletemben próbáltam elkészíteni első mo- dellemet. Nehezen haladtam. Nem ismertem eléggé az anyagot, és segítő mester híján csak a saját káromon tanulhattam. Csináltam a modelleket egymás után, de közben folytan a repülésen járt az eszem. A MAVAG-nak vitorlázórepülő klubja is volt, oda szerettem volna bejutni. Egy barátommal kimentünk a Hármashatár-hegyre és jelentkeztünk az egyesületnél. Azt kérdezték tőlünk, elég erősek vagyunk-e? Kihúztuk magunkat: — Hát hogyne volnánk erősek! — Akkor, rajta, fogjátok ezt a gépet és irány a hegyoldal! — hangzott a parancs. Abban reménykedtünk, eljön a nap, amikor azt mondják: — Fiúk, rajtatok a sor, megdolgoztatok a felszállás öröméért. Álmomban minden éjjel felszálltam, de a valóságban egyszer sem. Mielőtt sor kerülhetett volna rá, behívtak katonának. Hazudnék, ha azt mondanám, rosszul éreztem magam a hadseregben, hiszen a légierőhöz kerültem. Igaz, pilóta nem lehettem, ahhoz túlságosan kevés volt az iskolai végzettségem, de szerelőnek megfeleltem. Később a tapolcai reptérre vezényeltek, s innét léptem meg, amikor a nyilasok hatalomra kerültek. Az északi parton csónakba ültem, és áteveztem Boglárra. Amikor a csónakot kikötöttem, megpillantottam egy karcsú, izmos lányt, aki evezőt tartott a kezében, és csodálkozva nézett rám. Ez a lány (aki azokban a veszedelmes időkben naponta négyszer is átevezett a Balatonon menekülőkkel, bujdosókkal), később a feleségem lett. De előbb „fölszivárogtam” Pestre, ahol a nővéreméit elrejtették. Egy bérház pincéjében dekkoltam felkötött karral és vártam a fel- szabadulást. Sokan tudtak rólam a házban, főként a menyecskék, akik igyekeztek a kedvemben járni. Nem kértem tőlük finom ételt, italít. — Egy repülőgépekről szóló könyvet szerezzenek nekem! — könyörögtem nekik, s bár furcsállották kívánságomat, megszerezték a könyvet. (Ez lett a bibliám, ma is 'megvan.) Aztán elvittek a nyilasak. Amikor az utcán kísértek, bombák kezdtek hullani, elvesztettem az eszméletemet. A magasból jött „áldásnak” köszönhetem, hogy megúsztam a „felkonco- lást”. A kórházban ébredtem föl, és csodák csodájára a repülős könyv ott hevert mellettem. „Kicsi is ivagy, öreg is vagy, mondta a feleségem.” 1984 telén találkoztam először Mórocz Gézával, a rádióirányíitású modellezés „megszállottjával”, aki Boglárlellén szakkört vezet, és időt, energiát, költséget sem sajnál azért, hogy tanítványai megszeressék a modellezést, a repülést, s hogy közülük a legtehetségesebbek pilótákká váljanak. Lakásán műhelyt rendezett be, ahol szebbnél szebb repülőgépeket készít, de a saját pénzén vásárait drága szerkezeteket is könnyű szívvel adja a gyerekek kezébe. „Csak lássam, hogy érdemes”, szokta mondani, és nem tartott az esetleg balul sikerült kísérlet következményeitől. A bogiári kikötő fagyos csöndjében álltunk, és figyeltük a mutatvány előmunkálatait. Mórocz Géza egész személyautóra való kelléket hozott ki a partra, számomra ismeretlen rendeltetésű szerkezeteket, különböző méretű repülőmodelleket. A produkció különösen érdekesnek ígérkezett, mert az egyik repülőgép korcsolyával volt felszerelve. És csakhamar elindult. Körbekorcso- lyázott a Balaton jegén, majd a magasba emelkedett. A tekintetek utána szálltak. — Jó fej az öreg — jegyezte meg az egyik nézelődő fiatal —, vajon hány éves lehet? — Ügy tudom, hatvanöt, felelte a szomszédja. Nézd, hogy szalad! Rengeteget szaladt. Néha úgy tetszett, fölöslegesen. — Edzem magam — mondta röstellkedve. — A sárkányrepülőhöz mozgékonyságra, erőre, jó reflexekre van szükség. Nagyot néztünk. Micsoda?! Mit akar a sárkányrepülővel? Azóta három év telt el a. „sárkány jegyében”. „Azt hiszem, sokan úgy vélték, vénségem- re elment az eszem. Talán nevettek is a hátam mögött, vagy szánakoztak rajtam. Hát persze . .. Ha idejönne most egy 65 éves ember (én 68 vagyok), és arra kérne, képezzem ki sárkányrepülőnek, eltanácsolnám. Sosem haragudtam azokra, akik kíméletesen le akartak beszélni a „bolondériámról”. Nem tudhatták, hogy bennem ötven éve él a szenvedély, s hogy a repüléséit a legnagyobb erőfeszítésekre, áldozatokra is képes vagyok. Makacsul jártam az utamat. Beiratkoztam a Műszaki Egyetem sárkányrepülő szakosztályára, s az unokám korabeli fiúkkal együtt készültem az elméleti, a gyakorlati vizsgára. Három hónapig minden hét végén feljártam a fővárosba, míg eljutottam az A-vizsgáig. Az elmélettel nem volt különösebb gondom, de a gyakorlat... Az bizony próbára tette az akaraterőmet. Ismét a Hármasihatár-hegyen. Csakhogy most már nem húszévesen. .. Szóval, le kellett vezetni a sárkányt a lejtőn, és futni, hogy fölemelkedjen. Nagyokat estem. Nemcsak én, de én voltam ott egyedül 66 éves. Egyszer akkorát buktam, hogy a fiatalok megrémültek: — az öreg most nem fog fölkelni —, mondták. Fölkeltem, és bár nagyon megütöttem a térdemet, nem hagytam abba a gyakorlást. Kezdetben csak néhány másodpercre emelkedtem a levegőbe. De amit akkor érezitem ... mindenért kárpótolt. Vettem Nagykanizsán egy motoros sárkányrepülőt és beiratkoztam a gödöllői Ikarus szakosztályba. Két hónapig jártam Gödöllőre, ahol aztán sikerült levizsgáznom. Közben itthon is gyakorolgattam, például a ság- vári reptéren, ahova gyakran jártam a modellekkel is. Egyszer csak odajön hozzám egy őrnagy (valami gyakorlat volt éppen arrafelé), és nem akart hinni a szemének. Furcsa, szokatlan látványt nyújthattunk a szerkezetemmel. Az őrnagy felhívta a figyelmemet vállalkozásom veszélyeire, s amikor a papírjaimmal bizonyítottam, hogy a „kiképzésem folyamatban van”, döbbenten csóválta a fejét. Itthon meg a feleségem mondogatta: kicsi is vagy, öreg is vagy, mit akarsz a levegőben?! Vezetöpilóta, reptérparancsnok, a Honvédelmi Érdemérem tulajdonosa. Négyen akartak vizsgázni, de erős oldalszél volt, ezért hárman visszaléptek. Mórocz Géza nem akart többé Gödöllőre utazni, ezért felszállt. 200 méter magasban megcsinálta a kötelező iskolaköröket, majd szépen leereszkedett. Azóta Boglárlellén megalakult a kombinát által patronált sárkány- repülő szakosztály, melynek tagjai közül egyelőre még csak ketten repülnek: Mórocz Géza vezetőpilóta, reptérparancsnak és Pav- lovics Ferenc műszaki vezető. Van repterük (a tsz átadott a szakosztálynak egy több hektáros legelőt), s nemrég egy jókora légtérrel örvendeztette meg őket a repülőfőnökség. Mórocz Géza, amikor csak teheti, a levegőbe emelkedik, s amikor a földön van, a szakosztály érdekében kilincsel vagy repülőmodelleket épít a gyerekekkel. „Készülőben van a kétüléses repülőgépem, ami alkalmas lesz arra, hogy megkezdhessük a kiképzést, ugyanis oktatói engedélyem is van. A nagy munka most kezdődik. A repülőteret szeretnénk nemzetközi versenyekre is‘ alkalmassá tenni. De mindenekelőtt a városnak, a közvéleménynek kell bizonyítanunk, hogy a sárkányrepülő szakosztály nem néhány habókos ember hobbiját szolgálja, hanem a közösség, a polgári védelem, sőt az idegenforgalom szempontjából is fontos. Néha arra gondolok, hogy ón már réges-régen nem leszek, amikor belátják, megértik, miért küszködtem any- nyiit... Kaposújlakon száll fel, s Bogláron fordul meg, hogy ismét a megyeszékhely felé repüljön. 800 méter magasból már látja a Balatont és a bogiári Vár-hegyet. Amikor Somogyvár, Lengyeltóti fölé ér, megpillantja a fiatal várost, Boglárlellét, s benne a saját házát. A felesége a tornácon ül és integet. Egy kissé lejjebb ereszkedik. Most úgy tetszik, sok száz kéz emelkedik a levegőbe, minden tornácról, minden ablakból integet valaki. A tekintetek — érzi — utána szállnak. Mórocz Géza elégedetten bólint, és elindul egy szívet formázó felhő felé. Szapudi András
