Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
4 Somogyi Néplap 1987. július 18., szombat Turisták, tolvajok tanácsok' Kaposvári történetek Zokogó fiatalasszony, bosz- szús férj és egy ijedt gyermek állított be hozzám a minap, a Kék fény adása után. Szemrehányóan közölték, nagy hibának tartják, hogy én, mint újságíró, nem beszélem le az embereket a külföldi utazásról, nem hívom fel a figyelmüket, milyen veszedelmes manapság Spanyolországba vagy Olaszországba menni. Faggattam őket, hogy mi. történt, mert sejtettem, hogy szomorú tapasztalat vezette őket hozzám. Spanyol turistaúton jártak, „lekerekezték” a nagy távolságot, sátrat vertek az egyik legszebb kempingben, és már az első éjszaka meg is szabadították őket valutájuktól, irataiktól. Pedig a férfi még óvatos is volt, egy előre elkészített vászonzacskóba helyezte a család devizakészletét és a szülők útlevelét. A kis csomagot a nyakába akasztotta, abban a biztos tudatban, hogy így nam foszthatják ki őket. A baj mégis bekövetkezett. Ök is — és rajtuk kívül még egy tucatnyi más család, németek, svájciak, csehszlovákok, osztrákok — azzal a döbbenettel ébredtek föl reggel, hogy a sátor oldalát egyméteres darabon felmetszették, és értékeiktől megszabadították a sátorlakókat. Valószínűleg az történhetett, hogy a rablók előbb gyorsan ható altatógázt szórtak be á sátorba, s azután már nyugodtan „dolgozhattak”. Még arra sem ébredt fel látogatóm, hogy a nyakából leemelitek a pénzt és az útiokmányokat tartalmazó vászonzacskót. (Érdekes, hogy erre is ráakadtak, pedig a sátor fej sem volit forgatva.) A keserű felismerést követően valaki az egyik gépkocsi alatt megtalálta a kifosztott családok okmányait; a figyelmes rablók helyezték oda, nehogy szétázzanak egy esetleges éjszakai esőben. A kérdésem már csak az volt a kifosztott családhoz, hogy kaptak-e segítséget valakitől' Spanyolországban ? Természetesen kaptak a magyar külképviselettől; részben benzinre valót, részben annyi valutát, hogy ha ösz- szébb is kellett húzniuk magukat, még másfél hétig ott tudtak maradni. Ámbár elképzeltem, mennyire keserű voffit ez a nyaralás, dupla költséggel. Mert a követség által biztosított valutát idehaza forintban természetesen vissza kellett fizetni. Hogy miért mondtam el ezt a kissé riasztó történetet? Az oka egyszerű: aki turistaút- ra indul Nyugatra, annak mindennel számolnia kell. Amennyire csak lehet, fel kell készülnie az esetleges kellemetlenségekre is. És ha tudja, lehetőleg előzze mega bajt. Mert bár az előzőekben elmondott esetből úgy tűnhet, mintha a legnagyobb elővigyázatosság mellett sem lehetne kikerülni a rablók kellemetlenkedéseit, az igazság mégiscsak az, hogy ritkák az ilyen ördögien „ötletes” bűncselekmények. A legtöbbször úgy fosztják meg turistáinkat értékeiktől, hogy a nyílt utcán kikapják kezükből a kézitáskát, — férfiakét ritkábban, nőkét annál gyakrabban —, vagy a legközönségesebb módon — és ha úgy tetszik, pesti módra —, zsúfoltabb áruházban, piacon kiemelik a zsebből, a szatyorból a pénztárcát. Az előbbiek ellen is, ezek ellen is lehet védekezni. Csak mindig gondolni kell arra, hogy ilyesmi is megtörténhet velünk. Hogy hová tegyük értékeinket, útiokmányainkat? Ha gépkocsival vagyunk, akkor lehetőleg az autónak ölyan rekeszébe, részébe, amelyet a tolvaj nem talál meg egykönnyen. Ne feledjük: a turistákra szakosodott bűnözők sem szeretnek hosz- szú ideig keresni-kutatni bűncselekményeik színhelyén. Azt viszik el, ami a kezük ügyébe esik — ez régi tapasztalat. Szállodában akkor érezhetjük biztonságos helyen az értékeinket — a valutánkat, az aranytárgyainkat —, ha azt a porta széfjében helyeztetjük el. Minden szálloda be van erre rendezkedve, és át is veszi — felelősséggel — vendégeitől azok értékeit. Ha ugyanis a szálloda szobájában hagyjuk a pénzünket, értéktárgyainkat, a hotel nem vállal felelősséget értük. Használati tárgyakat általában nem szoktak ellopni, még a legkisebb szállodákban sem; jó hát megfogadni ezt a tanácsot. Érdemes óvatosnak lenni a vásárlásoknál is. Elsősorban az aranytárgyak, iparművészeti cikkek vételénél. Aranytárgyat üzletben bárhol vásárolhatunk, nemcsak Európában, másutt is, mert a cégtulajdonos nem kockáztatja meg, hogy nemesfém helyett mást adjon. Az azonban gyakran előfordul — még az üzletben lebonyolított — vásárlásoknál is, hogy amikor mondjuk egy 20 centis aranyláncot szemelt ki a vevő magának, a vásárláskor már csak 19 centis, különben ugyanolyan karátértékű, mintázatú darabot kap kézhez, mint amit jól megnézett. (Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban nemegyszer előfordult ilyen trükk.) Ennek a legbiztosabb ellenszere, ha a vásárláskor ragaszkodunk ahhoz, hogy a nyugtán ne csak a súly, a karátérték, hanem a méret is fel legyen tüntetve. Nem minden kereskedő teszi ezt PIACI KÖRKÉP A vásárlók is hápogtak A bőséges kínálat alapján olcsóbbnak reméltük a kaposvári hetipiacot. Az árusok mindenkit arról igyekeztek meggyőzni, hogy a sok púpozott kosár csak látszat, mert ebből is, abból is rossz a termés, a fránya tyúkok pedig nem tojnak. így 60—70 forintig sikerült feltornászni a gusztusos franciabarack, 50—60-ra a kajszi árát. Az előbbi aprajából 35-ért is vehettünk. 25 forint a majd megszólaló meggy, tízzel olcsóbb a ribizli. 20-ért mérték a miniatűr körtét, s volt kacsintós aratási alma is 15-ért. Aki bírta vásárlóerővel, 36-érc nassolhatott görög-, 60-ért sárgadinnyét. A zöldségpiac választékára sem lehetett panasz. Már 10-ért is adtak a hibás részektől megszabadított, ám lecsónak kitűnően alkalmas paprikát, míg a javáért 40 forintot fizettünk. E két átkozott sokféle minőség közül választhattunk. 40 forint a „kőkemény” paradicsom, az sem volt azonban ütődött, aki inkább az apróbb 30 forintosból vett. 5—10-ért öntötték a szatyorba az újkrumplit, 16-ért a főzőhagymát. A fokhagyma nyáron is kemény cikk. Mint hírlik, Szolnokon 700 forint kilója, s Pesten is tizenkettőt kóstál darabja. Nálunk 3—6 forint a darabonkénti ár. Végre filléres cikkeknek is örvendhettünk. Csak 2 forint a fejes saláta, míg egy három kiló körüli tökért 10- et kértek. 5 forint a vegyes zöldség csomója, és a salátának való uborka sem került 8-nál többe. Kapós volt a 10-re tartott apró csemegeuborka. 12—15-ért fogyott a zödbab, viszont ismét 20 forintra drágult a fogyóban lévő borsó. 10 a zsenge káposzta kilója, 100 forintért fordult elő mák. Hápogástól volt hangos a baromfipiac. így próbálták szívesen, de kötelessége megtenni, ha kérik. Különösen óvatosnak kell lennünk a valutabeváltásnál. A magyar hivatalos pénzbeváltó helyeken vásárait devizát bátran beválthatjuk a világ minden bankjában, mert biztosak lehetünk abban, hogy valódi valutáért valódi honi pénzt kapunk. Korántsem lehetünk viszont magabiztosak olyan valutáknál, amelyek a feketekereskedelem útján jutottak hozzánk. Egyes országokban — főleg dél-európai, észak-afrikai országokban — a honi pénz valódisága felől sem lehetünk teljesen bizonyosak, ha nem hivatalos pénzbeváltó helyen történt az átváltás. A hamis pénzre utalok itt, amelyből egyre több van forgalomban. S nemcsak dollárból! Szinte a tökéletességig tudják ma már hamisítani — és hamisítják is! — a francia frankot, az angol fontot, a nyugatnémet márkát, a nagy címletű schillinget. (Az Interpool párizsi központjában olyan hamis francia frankot mutattak be e sorok írójának, amelyet kizárólag a francia bankok tudtak csak leleplezni, mindenki más elfogadta: a külső képe, a fogása, a gyűrődése eredetinek tűnt.) A hamis pénz forgalmazását mindenütt nagyon szigorúan, börtönnel büntetik: Ügyelnünk kell az adott ország vámszabályaira is! Mert ha turistaként olyasmit próbálunk a kérdéses országból kihozni, ami bejelentési kötelezettség alá esik, és lefülelnek, bizony nagy bajba kerülünk. Érdemes az ilyen vámelőírásokról is érdeklődni, mielőtt turistautunkat megkezdjük. Ha bármilyen módon baj- bá kerülünk, köznapi nyelven, ügyünk támad, nyugodtan fordulhatunk az illető ország helyi rendőrségéhez, bizonyos, bogy megteszik a szükséges lépéseket és a lehetőséghez képest segítséget adnak. Amióta Magyarország tagja az Interpoolnak, szemmel láthatóan kiteljesedett az ilyen irányú segítségnyújtás is; az Interpool minden tagországa rendőrségének kötelessége, hogy segítséget nyújtson ama ország polgárának, amelyik szintén Interpool- tag. Ami pedig a magyar vámszabályokat illeti, azokról bőségesen esett szó a legutóbbi Kék fényben, amelynek mottójául ezt is adhatnánk: nem érdemes kockáztatni! Mert amikor már bekövetkezett a baj, hiába fogjuk a fejünket, hogy úszik a pénzünk, s ráadásul még büntetés is vár ránk. Érdemes ilyesmire is gondolni, mielőtt nekivágunk egy“ turistaútnak. magukra fölhívni a figyelmet a 200 forintos kacsák, s hasonló hangokkal nyilvánították rosszallásukat a háziasszonyok az ismét 2,50—3 forintra szökött tojásárak miatt. Ügy látszik, ebben a szezonban a kakasok már megtették a dolgukat, mert most különösen sokat árultak belőlük darabonként 200 körű„A török lik” Majdnem minden helységben „törökhagyásnak” hiszik a múlt idők történelmének maradványait. Ennek oka az lehet, hogy a generációk emlékezete csak a-török utáni visszatelepülés koráig nyúlik vissza, és mindent, ami régi, a töröknek tulajdonítanak. Szívesen beszélnek az emberek rejtelmes történeteket a régi várromokról, épületmaradványok- ról. A legszívesebben azonban az „ezeket összekötő alagutakról” szólnak a mesék. Ilyen alagutak persze a mi vidékünkön sohasem voltak. Azért sem, mert nem volt rájuk szükség, de azért sem, mivel a föld geológiai adottságai ezt nem tették lehetővé. Kagosváron is volt egy ilyen rejtélyes alagútmese, melynek az Iszák-domb alján egykor volt barlangszerű üreg az indítéka. Ez a „török Ük”. Ott volt, ahol most a teraszházak épülnek, bejárata pedig az egykori vár felé nézett. Majdnem minden krónikás megemlíti, mint gyerekkorának kedvelt játszóhelyét. Azt tartották róla, hogy egészen Szigetvárig ér, és hogy összeköttetésben van a szentjakabi romokkal. És a mesét tovább szőtték ..., hogy be is menték jó darabig, de aztán elfogyott a levegő és vissza kellett fordulniok... (Képünk a török lyukat ábrázolja 1907-ben.) Mások babonás képzelgéseket költöttek a lyuk felől. Mesélték, hogy történetéhez egy régi átok fűződik, mely szerint aki ide bemegy, szerencsétlenség éri a háza népét. Mi a török lyuk hiteles története? Valamikor ezen a helyen a Zselic és a Kapós völgyének találkozásánál, az észak felé hirtelen leszakadó löszfal lábánál a várat körülvevő mocsár maradványa terült el. Békástónak hívták, mert Eszterházy herceg teknősbékát tenyésztett benne. (Ma az óvoda és az orvosi rendelő van a helyén.) Busás hasznot hozhatott ez a mocsaras tó, mert még Ausztriába is szállítottak a jóízű békapecsenyéből. Igen gazdag volt az állatvilága is. A múlt század derekán még voltaik benne nádifarkasok, a rákot pedig százával árulták a kaposi piacon. Amikor a húszas években a Hámán Kató utca egyik házának kútját ásták, a li áron. 55 forint volt a pecsenyecsirke kilója. A virágpiac legdrágább ékessége a szálanként 15 forintos kardvirág volt. 5-ért kaptunk egy szál szegfűt, míg a különféle tarka kerti csokrok 6—8 forintot kóstáltak. B. F. kútásó egyszer csak a mélybe zuhant. A legnagyobb meglepetésre nem kellett kihúzni, mert a János utca egyik pincéjéből mászott elő! Ugyanilyen lyuk volt tehát a imásodik Iszák-domb oldalában is, csak erről nem tudtak. Erről akkoriban arra következtettek, hogy a híres „török Ilik” nem volt egyéb, mint egérút, azaz kijárat a Zselic felé a Kapos mocsarából, amikor a vár népét az ellenség szorongatta. Mások szerint jégvermek voltak ezek az ásott pincék, de voltak olyan állítások is, hogy a nyolcszázas évek elején ide települt vályogvető és pá- kász cigányok barlanglakásai — Lóban ne bízzon meg az ember, különösen patko- lás közben, mert könnyen pórul járhat — mondja a to- ponári Kovács József, aki nem csupán a nevében hordozza az ősi szakma elnevezését. 1945-ben állt először az üllő mellé, hogy a hatalmas köszörűkkel,' kalapácsokkal, a kohó izzó lángjánál formálja mestermunkáit. Az elkészült darabok szépek voltak, a munka azonban — melynek dandárját még ma is kézzel kell végezni — fárasztó. Különösen a tikkasztó kánikulában kimerítő serénykedni a kohó vakító tűzönéi, pedig a kovácsmesterség tavasszal és nyáron virágzik a legjobban. Ezért a mester hosszas vívódás után úgy döntött, sutba dobja a kovácscégért, s lakatosinak szegődik. Tíz évig állt a gépek mellett, a szíve azonban visszahúzta a kálapácshoz és az üllőhöz. így aztán néhány év kitérő után ismét nyerítéstől volt hangos a toponári udvar. — Hiába volt könnyebb a gyári munka, mégsem tudtam megszeretni. Aki kovácsnak született, az marad élete végéig. ÉP az unokabátyámtól lestem el a szakma fortélyait, s remélem, nekem is lesznek majd a családban követőim. A fiam már biztosan nem lép a nyomdokaimba, egyetlen reményem a kisebbik unokámvolta’k. Ezt az állítást támasztja alá a Kertész utca régi neve is: Vicavölgy. A Vica ugyanis a nagyobb ci- gánykolóniáknak volt az elnevezése. Utoljára 1945-ben láttam a török lyukat. Már omladozott, és tele volt szórva minden kacattal. Megmaradt nyílásán keresztül még egy műláb is meredezett az ég felé... Gondoltak-e arra a mai teraszházak lakói, hogy milyen híres hely fölött laknak? Nem vagyok babonás, de ezentúl hiszem, hogy a házakkal kapcsolatos rengeteg problémát ismerve a régi átok jut az eszembe. ban van, aki gyakran lábat- iankodik körülöttem. Segít az apróbb munkákban, tetszik is neki, mégis azt mondja, valami könnyebbre vágyik. Pedig szükség lenne jó kovácsokra, csak nem járhatnak mezítláb a lovak! Két-három havonta, ahogy nő a körmük, új patkót kell tenni rájuk, vagy ha a régi még nem kopott el túlságosan, azt újra szögeim. A legtöbb lovat már ismerem, tudom mit várhatok tőle, hisz kialakult vendégköröm van, az egész megyéből járnak hozzám fogatosok. Sokan a fejszéiket, a kapáikat is elhozzák a kocsival együtt, ezek élezése szintén a munkámhoz tartozik. Kerítéseket is készítek, a mienket is magam kovácsoltam — mutat körbe a takaros porta udvarán Kovács József, akit éppen forró vasrudak hajlítása, csavarása közben zavartunk meg. A nyári építkezések idején sokan újítják fel kerítésüket, így van munka bőven. Az utca végén feltűnik egy fogat. A kocsis régi ismerőse a mesternek. A régi patkók bizony már nagyon viseltesek, így a két lovat újra kell patkolni. Hatlyukú patkóval, bár a hiedelem a hótlyukút tartja szerencsésnek. A lovak azonban ezt nem tudják. Engedelmesen nyújtják patáikat, kezdődhet a munka... Horváth Éva Szabó László. Lévai József Ne mezítláb járjanak
