Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9., szombat _________________________Somogyi Néplap _______________________________________________________7 S OMOGYI TÁJAK, EMBEREK Á szántóföldek vándora tanítónő nem egyszer szólított föl, hogy oldjam meg a táblánál a nyolcadikosok feladatát. Járt oda egy festő, a!ki a Róma- hegyen lakott. Néztem, hogy dolgozik, ő meg beszélgetett velem, kikérdezte a leckét. Azután már mindig nálunk hagyta a félkész vásznait, eszkozeit. Egyszer azzal állt elő, hogy taníttatni szeretne, mert jó eszem van. A festő Martyn Ferenc volt. — Nem engedték. Kellett otthon a munkás kéz. Háború volt, a bátyámat katonának vitték. 44-ben már őriztem a nyájat, hiszen már csak hárman voltunk otthon. A földosztáskor 6 holdat kaptunk, igaz, apám nemigen kötődött a földhöz. 1952-ben le is adtuk az államnak, mert akkor biztosabb megélhetésnek látszott munkát vállalni a gazdaságban. így lettem gyalogmunkás. Ugyanebben az évben lépett be a pártba, inkább csak ösztönösen, mint tudatosan. Húszéves volt akkor. — Mikor apám megtudta, elszidott. Ő a kisgazdákra szavazott. Talán mert átélte a Tanácsköztársaságot követő megtorlás éveit vagy mert igaznak hitte, hogy a kommunisták csajkarendszert akarnak. Pedig a maga módján ő is vívta az osztályharcot, s nem volt meghunyászkodó. Sajnos akkoriban sok emberi tévedést és butaságot írtak a párt rovására. Vatták, akik inkább a szigor, a padlásseprés ellen berzenkedtek, pedig — ha nem is mindig ilyen módón — szükség volt ezekre. 1956-ban már jól láttam ezt. Akkor is mindennap dolgoztunk, de azért feszült napok voltak. Emlékszem, kijárási tilalom idején a mezőkön át mentem a taggyűlésre. Ott mondta a párttitkárunk, hogy aki úgy érzi, fél kommunista lenni, az tegye ki az asztalra a pártkönyvét. A 44-ből 17-en nem tettük ki... Az egyik állattenyésztő akikora kokárdát tűzött ki, mint, a tenyerem. „De kidíszítette magát.” Ja, sógor, a helyzethez kell alkalmazkodni.” Teherautóval egy csoport suhanc járta az utcákat. Az egyik elvtársnak lekiabál,tak vegye le a csillagot a sapÉrdekes embernek tartjuk a világutazót, a magfizikust, holott megtehet: csak a tájak érdekesek, amelyeket bejárt vagy a foglalkozása ritka. Kevésbé látszik érdekesnek egy hegesztő vagy egy géplakatos. Néha akkor is hétköznapi emberként tekintünk rájuk, ha egyéniségük surgárzó erejű, ha életük, munkájuk példaadó. A Kutasi Állami Gazdaság somogysárdi gépműhelyének traktor as a, Teglovics László szinte mentegetőzve kezdte: ő csak egyszerű ember. Nem járt be óceánokat, csak a somogyi puszták világát, nem fedezett fel új elemet, „mindössze” szívvel, ereje legjavát adva dolgozott egész életében. — Az újságban naponta olvasok magamfajta munkásemberekről. Ezek az írások mintha kicsit színezettek lennének. Meglehet, ebben a nyilatkozók is ludasak, akik nem mindig azt mondják el, amit gondolnak vagy éreznek. Igaz, nem könnyű néhány mondatban évtizedekről szólni vagy felelni például arra a kérdésre, miért szereti a munkáját. Beszélgettünk, s titokban egymást méregettük, — 1965-ben kerültem traktorra. Azóta mindig nagy gépeken dolgoztam, s ez azt is jelenti, hogy leggyakrabban magányosan rovom a táblákat. Éjszakai műszakban az ember csák a reflektor fénykorét látja. A kisebb gépekkel olykor meg lehetett csinálni, hogy míg a barázda vezette a kereket, a traktoros bóbiskolt egyet a táblavégi döccénőig. A K 700-as vagy a mostani T 150-esem már nem marad meg a barázdában. Ébernek kell lenni éjjel kettő körül is, amikor leginkább fog az álmosság. A traktoros jól keres — tartják —, ám csak akkor, ha van, munka, s főként, ha meg is nyújtja a 12 órát. Emlékszem, az első évemben ugyanúgy késett a tavasz, mint most. Sürgetett a munka. Szombaton is mentünk, azután jött az éjszaka, s csak vasárnap délben szálltam le a gépről. Zsíros kenyeret cso-magdltam, mert azt vezetés közben is tudtam enni. — Olajos, poros arcából csak úgy világított a szemefehérje. Amikor megjött, nem is-szólt — emlékezett a felesége. — Egyre azt kérdeztem tőle, miért hajtod ennyire magad? Pedig tudtam, hogy nem is a pénzért csinálja, hanem büszkeségből. Szerette, ha azt mondják, a Teglovics még mindig megy. — Mondd inkább azt: nem szerettem a pótiinca munkát. Ez nem is tett mindig népszerűvé. Egyszer egy fiatal traktorossal voltam beosztva, akii .rendre lecsípett egy kicsit a tábla sarkaiból. Ügyse nézi azt senki, mondta, mikor rászóltam. Azt válaszoltam, hogy a brigádvezetőt be lehet csapni, de a földet nem. Alighanem buzgólkodónak tartott. Olyan embernek, aki a főnöki dicséretért hajt. Pedig mindig .csak önmagámnak akartam bizonyítani. Ugyan mi alakította k'i ezt a belső kényszert Teglovics Lászlóban? Az, hogy gyerekkorában nem tanulhatott? Vagy azoknak akart leckét adni a kommunista helytállásból, akik az ötvenes években lenéző váll- veregetéssel mint „kólhozmunkást” emlegették? Talán csak juhász édesapja büszkeségét örökölte? — Apám azt tartottá: száz uradalomnál több van, az ember meg nem él száz évig. így azután egyik pusztáról a másikra költöztünk. Szövécs, ahol születtem, akkor sem volt a térképen, ma meg már nem is létezik. Somogysárd és Sörnye között szántóföld van a helyén. Tókajpusztán több évig laktunk, s akkor Szerdahelyre jártam iskolába. öt osztályt végeztem, jól tanultam. A — A WiNi '>7. TfA > AAtÁ C: $ ÍGWvm. 57ÁMÚ HÁTÁmp&A MMiAH TEGLOVICS LÁSZLÓ tj&fá/inait a nmni’áMuiigJu/L ttl/nítet) 25 ÉVES h munkája eiiimtriitiil'a SZOLGÁLATI ÉRDEMÉREM kUüAMitf adamámiozfim 'Jiiidaqut. IV 82 • t/u január *• kájáról. „Ennek a söpredéknek le ne vedd” — mondtam neki. Szerencsére a sofőr észbe kapott, s azonnal indított, mikor le akartak mászni. Akkor már hallottam, hogy Nagybajomban összeállították a fölakasz- tandók listáját... Mikor 1957-ben az első tíztagú munkás- őrnajt szerveztük, jól tudtam, miért vállalom ezt a szolgálatot. A munkásőrségben olyan közösségre találtam, amelyben jól éreztem magam, amelyhez életem legszebb élményei kötődnek. Itt zömében olyan emberek vannak, akik nemcsak várnak a társadalomtól, hanem tenni is készek érte. Teglovics László szakaszparancsnok. Kötelességtudatát és emberségét példaként állítják; egysége hétszer ért el kiváló minősítést. — Volt úgy, hogy éjjel is ment a géppel, hogy hétvégén szemrehányás nélkül indulhasson kiiképzésre. Ilyenkor mindig kétszeres teher hárult rám. Itt maradtam a ház körüli munkával, a gyerekekkel, s titokban irigykedtem az asszonyokra, akiknek a férjük otthon serénykedik. Akikor is ment, amikor 1973-ban építkeztünk. „Neked a szolgálat lenne a fontosabb akkor is, ha haláleset történne a családban.” — Egyszer a munkatársaim megkérdezték, meddig akarok még munkásőr lenni. Hogy leszereljek? Egyszer csak látnám, hogy mennek a többiek a teherautóval, én meg utánuk szaladnék, mint valami kisgyerek. .. Egyszer egy fiatal tiszt kioktatott, hogy nem jó, ha a rajom élén megyek, mert nem látom, mit csinálnak a hátam mögött. Azt válaszoltam: ismerem az embereimet, pontosan tudom, hogy akkor is azt csinálják, amit mondok, amikor nem látom. Sokféle foglalkozású ember van együtt, aki ugyanazt a célt tűzte maga elé, s akiinek fontos a közösség; akik szeretik és önként vállalták a fegyelmet. Teglovics László szókimondó ember, s ez nem vált mindig előnyére. — Nem- tudtam, talán nem is akartam kötőféket tenni a nyelvemre. Emiatt először a katonaságnál gyűlt meg a bajo'm. De már traktoros voltam, mikor a főnököm szemrehányást tett, hogy miért olyan magas az üzemanyag-fogyasztásom. Nem fontolgattam a választ: érettségi sem kell ahhoz, hogy valaki megértse, miért fogyaszt többet az a traktor, amelyik szánt, mint amelyik az utakon húzza a pótkocsit. Le is kerültem a kitüntetésre javasoltak listájáról. Hasonló visszaszól ások miatt másfél évtizedig legföljebb arra lehettem büszke, hogy sohasem mondták: eresszem lejjebb az ekét. Azt igen, hogy emeljem följebb. Egy esetet sem bántam meg. Azt sem, mikor azt mondtam az egyik vezetőnknek, aki mellett „szaktanácsadó” állt munkába, hogy csak a fele fizetését vegye föl, ha erre szorul. S bár sohasem kérdeztem, miért, anélkül is kaptam magyarázatot: annak adnak kitüntetést, aki nem kap úgy is a munkásőrségben. Mindez a korábbi években volt. Időközben a munkahelyén harmadszor lett kiváló dolgozó, a munkásőrségben pedig más elismerések mellett a Haza Szolgálatáért Érdemérem mindhárom fokozatával kitüntették. — ötvennégy éves vagyok, most már tudom, mi a fáradtság. Eddig a fiatalok fáradtak el előbb mellettem .. . A kopottas bőrtáskát — benne az ebédjével — betette a traktor fülkéjébe. Indulnia kellett. — A határt járva sok idő jut a gondolkodásra. Sokszor eszembe ‘ jut gyerekeim családja. Kaposváron élő lányom orosz—; magyar szakos tanár, a másik az itteni óvodában dolgozik. Négy unokám is van, a legkisebb csak négyhónapos. Gyakran végiggondolom a következő kiképzés feladatait, az embereim családi—munkahelyi gondjait. Máskor csak úgy kalandozok. Például arról: hogy osztanám el a pénzt, ha nyernék a lottón. Közben fogynak a hektárok, s mögöttem föllólegzik a föld. Bíró Ferenc
