Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
Somogyi Néplap 1987. május 9., szombat 8 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Ottlik iskolája nőm ^érzékenység és durvaság, vonzalmak és érdekek ütközése... Mégis: ami igazán naggyá teszi a művet, a kimondhatatlannak irodalmunkban korábban páratlan érzékeltetése, amely az egész világirodalomban ritka: a hangulatok, impresz- sziók, életérzések elbűvölő szépsége egyrészt, másrészt a vastörvények szigora, sőt a sorsszerű fagyos fuvallata. Mert mily egyszerű s igaz is lenne a regényt a legkiválóbb történeti -társadalmi dokumentációként értelmezni: egy monarchiabeli) bukott, félfeudális rendszer ultódvódharcainak ábrázolásaként, az ezt felváltó félfasiszta rezsim zsaldosképző- jének belső rajzaként, a jövő méh ében mocorgó fasizmus szörnyailakjának röntgen- vagy utrahangképeként, a (majdani) fasizmusban megjelenő örök (III. richar- dii vagy jágói) gonosz arcmásaként, meg mindenfajta zsarnokság és az elnyomottak, kiszolgáltatottak viszonyának modellezéseként; amelyben nem az elnyomók visszataszító arculata a legfélelmetesebb, hanem a lassú letörésé s betörésé, a konformizmusé, az elnyomást idővel természetesnek elfogadó, majd szintén gyakorló személyiség manipulálásáé és manipuláltságáé. Egy katonai középiskoláról van szó, az erőszakszervezet utánpótlásának szigorúan osztályérdekeket szolgáló kiképzéséről, s e tekintetben nem egyedülálló az a mű, melléje tehetjük Musil jóval korábbi és Vargas Llo- sa pár évvel későbbi regényét (Töriess iskolaévei, illetve A város és a kutyák). Az osztályérdekek kőinyönteten szolgálata először önfeladást kíván, s, Ottlik zsenialitása — többék között — abban nyilvánul meg, hagy az osztályhátteret minduntalan felvillantja ugyan, az uralkodó osztályok kedves, kellemes képviselői is föltűnnék mint parancsnokok, tanárok, mint szülők, rokonok, köztük arisztokraták, de gyermekeiket (a jövő ben kezdődött elismerése. Zürichben, a Dada galériában 1919-től a drezdai Képzőművészeti Akadémia tanára. A húszas években sokat utazott, gyakran megfordult a nagy európai metropolisokban, Párizsban is. 1927- ben a zürichi Kunsthausban bemutatott kiállítása hozta meg számára a világsikert; 1932-ben részt vett a velencei biennalen. A harmincas években újra kezdődtek megpróbáltatásai. A nácizmus elől először Prágába, 1930-ban pedig. Londonba menekült, s mindent újra kellett kezdenie. 1939-től az antifasiszta tartalmú művek egész sorát festette expresszionista hangvétellel. Az ötvenes években valamelyest megHarmincéves az Iskola a határion, amit a most épp hetvenöt éves Ottlik Géza írt. De sem e kiemelkedő — bízvást mondhatni: remekművű — alkotás, sem szerzője nem foglalta még el igazi helyét irodalmi—olvasói tudatunkban. Talán azért, mert az életmű terjedelme nem nagy, s méreteivel semmiképpen nem hívja föl magára a figyelmet. Bár Ottlik többi műve sem érdéktelen. Idestova ötven éve van jelen irodalmi életünkben: a termés sok kis cikk (amelyet a Próza című kötetben gyűjtött össze), tucatnyi elbeszélés, egy kitűnő kisregény (Hajnali háztetők), amit a negyvenes évek elején kezdett írni és tizenhárom évvel később fejezett be, s amelyet most megfilmesítve láthatunk. Tucatnyi fordítás, remekművek remek tolmácsolása. És a fő mű, az Iskola a határon, eleddig sokak szerint a legjobb magyar regény, amely egyben iskolát is csinált: Ottlik ’’köpönyege alól” nőtt ki az újabb magyar irodalom bizonyos irányzata, egészen Estarházyiig. Ndha remekmű, mégsem hibátlan. Ottlik legfőbb erényei közé a szűkszavúság, a sűrítés tartozik ugyan, az Iskola a határon talán mégis terjengősebb a kelleténél. Csakhogy erre két ddlog kényszerítette szerzőjét. Az élményanyag, az általai ismert jelenségvilág mérhetetlen gazdagsága, sőt bonyolultsága, és a bonyolultságot érzékeltetni akaró, ellenpontozó szerkesztés, a sokféleségben és többféle értelmezésben is a teljességre és pontosságra törekvés. Otltlik precízen előadott mondatai mindegyre meg- megszákadna-k, s megismerjük a dolgok ellentmondásait, ugyanazt az ügyet több nézőpontból 1 áthat j ük, és megórezzük a kimondhatatlan mélységeit. Köziben mindez abszolúte hiteles társadalmi és lélektani tekintetben,. személyes alkat és szerep, társadalmi kényszer és alkalmazkodás, fiRitka élményben részesülhettek Budapesten a képzőművészet kedvelői. Egyszerre szembesülhettek a századelő nagy viharokat keltő stílusmozgalmainak két vezető mesterével: Kassák Lajos munkásságával a Magyar Nemzeti Galériában és Oscar Kokoschka litográfiáival a Vigadó Galériában. Kokoschka századunk egyik legnagyobb művész- egyénisége, markáns tehetségével az expresszionizmus stílustörekvésének megalapítója lett a századelőn, s még megérte, e stílusmozga- lom újjáéledését is az' ötvenes években. A „régi jó bá'keidők”-ben, az Osztrák—Magyar Monarchia idején, 1886. március 1-jén született az ausztriai Pöchlarmban, 1904-től az osztrák szecesszió fellegvárában, az Iparművészeti Isi kotlán tanult. Iparművészeti és dekoratív terveket készített. (Néhány friss hangulatú levelezőlapja a Vigadóban látható ez időszakból, érzékeltetve az iskola új törekvéseit) Később a Wiener Werkstatt« tagja lett. 1911- ben Berlinben a Sturm köréhez csatlakozott. Egon Sohielével együtt a Brücke festőihez kapcsolódva. E. Münch és Van Gogh sugallatára megalapította Ausztriában az expreszionizmust, a hagyományos akadémikus képzőművészeti kifejezésmódot felrobbantva. Korai főműveiből a Bach- kantáta sorozat és az Álmodó fiúk néhány lapja mutatja e stílus fő jellegzetességéit, az érzelmi tartalom érdekében való kiemelést, az erősen torzított, arányaiban eltúlzott formákat, a kifejezést hordozó, nagyfejű testekkel. Korán felébredt Kö.kosch- kábam az érdeklődés a pszichológiai problémáik iránt, művészété a lelki problémák korszerű kifejezése irányában fejlődött. Költőként is e néha szélsőséges lelkiállapotok éreztetése foglalkoztatta. Nyilvánvaló, hogy oeuvre-jében a főszerepet a portré, elsősorban saját portréi játszották. Kortár- saiit, barátait is ezzel a szinte mélylélektani eszközökkel ábrázolt p illa n atk ép ekben hagyta örökül, mint Leber- manin és Max Reinhardt portréját. Az első világháború után, amelyben a galíciai fronton súlyosan megsebesült, 1917Móricz és Rippl-Rónai 1927 tavaszán A tízes években szükségszerűen egymásra talált két művésziről akkoriban olyan hírek terjedték, hogy távolodnak egymástól. Személyes megismerkedésük (1911) után gyakran találkoztak, s az eszmecserék, a levélváltások eredménye lett a nagy sikerű portré 1923-ban. Ezt követően viszont lazult a kapcsolat, kevesebb levelet váltattak, inkább csak „messziről” figyelték egymás munkásságát. A tárlatokon azonban Móricz mindig megnézte a Rippl-Ró- nai-képeket. Érdeklődött alkotásmódjának megváltozása s művészi élményeinek módosulása iránt. Ha a nyilvánosság előtt nem is, magánlevélben ítéletet mondott a festő Zárka-korszakáról: „Rippli nagyon megvénült, van neki az a neje a Zárka s az nagyon kiszíjja; anyagilag is rosszul áll, mert minden pénzét papírokba fektette s az fuccs ... felesége, Lazarine, az sóikkal jobb volt néki, az rendben tartotta, s művészileg jobb hatással volt rá, annak a komor feketesége egészséges művészi ösztönt izgatott benne, de ez nyálas kis nő aiz .aggkoni bujálkodáls, és nem jó, csupa giccs, soha életében nem csinált gics- cset s ez mind hamis”. (Kiemelések tőlem. — L. A.) Ez az 1926-ban keltezett levél is dokumentálja, hogy az alkotó munka kölcsönös nyomocnkövetése állandó tényező. Igaz, ezekre az évékre egyre világosabbá vált a tizennyolc évnyi kor- kiül önibség és hatása. A festő a művélszet „nagy öregje” letlt, hanyatlásáról és meghaladásának elkerülhe- tetlenségérőil beszélték. Móricz viszont épp ebben az időszakban dolgozott az alkotások teljességére törekedve, szívós következetes- séggeil haladt a nagy -összegzés irányába ... Látszólag megnövekedtek a különbségek. De amikor Rippl-Rónai 1927 tavaszán súlyosan megbetegedett és egy budai szanatóriumban megoperálták, Móricz Zsig- mond az elsőik között volt, akik meglátogatták. A kép, amit a betegszobába lépve látott, megragadta: a fehér párnán denesedő művészfej, az elmaradhatatlan piros svájcisapkával. Az arc sápadt, a száj lefelé húzódó vonala jelzi a' bajt, de a nevetés, amivel az érkező látogatót fogadja („Zsigám, az isten hozott”), a régi. A piktor — korábbi találkozásaik során megfigyelte már az író — furcsa, egyéni módon mosolygott: az egész arca vibrált, mint a gyermeké, aki nem tudja, szabadj neki ilyen rossznak lenni. Beszélgetni kezdtek. Mi másról; a munkáról. RipplRóniai a festő szemével nézett szét a kórteremben, az ápolónők között, akiket — hangoztatta — meg lehetne „fösteni” fehér fehérben. Sajnálta, hogy már nem tud ecsetet fogni a kezébe. Még a műtétről is úgy beszélt, hagy nagyon szép volt, középkori „teátruma” dolog, ahogyan a fehér maszkokban az örvösök, ápolók megjelentek s körülöttük a sok szép szín, sárgák, fehérek. A közben vizitelő Manmin- ger professzor megjegyezte, hogy nem lehet megfesteni a műtétet. Sokan ^kísérletezitek vele, egyszer Katona Nándor is, de ő már a beállításnál rosszul lett. — En egyszer végignéztem Verebélyinek egy operációját, remek volt — szólt közbe Móricz —, s arra gondolok, hogy meg kellett volna írnom. — Meg lehet azt csípni — dörmögitie Rippl-Rónai —, fehér fehérben ... A beteg és látogatója közötti párbeszéd másik témája a vitalitás. Az, hogy miből áll az ember igazi élete. A meditációt szó szerint lejegyezte az író: — Addig ér az ember valamit, míg tud dolgozni... míg lelkesedik ... szeret. Én úgy tudtam lelkesedni, szeretni, alig vártam, hogy egyik megtörténjen, másikba fogtam ..Most is a legjobb kedvbe dolgoztam, akkor jön ez a mafla dolog ... Pedig még nem is vagyok öreg . . . Rákosi húsz évvel van előttem... de ez nagyon ritka, amit ö tud . .. az keveset fordul elő a világon ... az valóságos csoda. Az is_ mindig dolgozott... Munkácsy is nagyon szeretett dolgozni. Pláne ez sok örömöt ád ... a festés . ■. ebbül az örömbül meg lehet élni, istenuccse. Rövid szünet, és folytatódik Rippl monológja: — Nézd csak, egyszer elhatároztam, hogy megpróbálom mit lehet a feketével csinálni, hát rájöttem, hogy nagyon sokat, igen nagy skála, nagyon szép, nagyon nemes, nagyon komoly dolog. Csak ez az egy a komoly munka. A portré, ami a beszélgetésből ügy kikerekedne, túlságosan komolynak hatna. Ezért az író újra és újra beleszövi a vidámságot, a nevetést. Igyekszik úgy irányítani a társalgást, hogy a nőkről, a szerelemről is szó essék. Hogy örömmel nevetgéljenek, ahogyan a festő körül megszokta, hogy kiugrassa fura ötleteit. A dialógus lezárása azonban mégiscsak másként sikerült. Egybesodródott! a két szál. Íme! — Csak még szegény Bandi hiányzik — mondta Rippl- Rónai a Halottak élén kőKokoschka művei nyugodott, szaggatott stílusa' klasszicizáló vonásokat vett • föl. 1951-ben mitológiai tárgyú mennyezetképet festett Londonbaru A grafikát egész életében különös előszeretettel művelte, művészete erősen grafikai jellegű, az önkényesen megválasztott kevés szín a kifejezés drámaiságát hangsúlyozza képein. Utazásainak benyomásait grafikai lapokon rögzítette. A könnyed vonásokkal odavetett, a látványt sűrítő városképei inkább pillanatnyi saját lelki állapotának tükrei. öregkori leheletfinom vi- rágosendéletei meghatott rá- csodálkozásclk a halál felé zuhanó napok tünékeny örömeiről. A nyughatatlan lelkű nagy mester 1980 februárjában halt meg Svájcban. Brestyánszky Ilona urait!) osztályáruló altisztek nevelik, s úgy bánnak velük (utaljunk ezzel Vargas Llosa regényeimére is), mint a kutyákkal ... Nem a tiszitek a komiszak, hanem az őrmesteréi meg a felsőbb évfolyambeli növendékek, akik ugyanúgy kezelik a kisebbe- •ket, a gyengébbeket Ebben a rettenetes nyomásban a nyers brutalitással szemben csak az önérdek feltétlen érvényesítése, az alkalmazkodás és az (alkalmi) szövetkezés segít, mindegyre árulással, álságokkal együtt. Ezen a területen Ottlik regénye a legkitűnőbb csoportlélektani példatár, ugyanakkor kafkaian, beokettien abszurd is. S mindebben és mindezen túl a liegmegrendítőbb az emberség makacs újrajelentke- zése! Mindegyre van kísérlet a személyiség védelmére, a jóságra, a szeret ötre, ba- rátsáígra. Az emberség jegyében való szemérmes társkeresésnek az ábrázolása talán a legszebb Ottlik könyvében. De ebben sincs egy csöpo szentimenitalizmus sem, mintha nemcsak hősei, de a szerző is szinte szégyenné kamaszos érzelmeit. Az évtizedekkel későbbi, naffinátt keretjáték az iszonyatos és szépséges ifjúkort történeti távlatiba helyezi, és a szereplőik sorsát is lezárja. Lezárja? Hisz épp a főhősről (a szerzőről és íróbarátjáról, örley Istvánról mintázott) Medve Gáborról azt sem tudjuk meg, hogyan halt meg. Nagy könyv ez. S ideje, hogy — hetvenöt éves szerzőjét élő klasszikusaink között köszöntsük! Kristó Nagy István tettbe nézve, amely állandóan ott volt a betegágya melletti kis szekrényen. — No, ő itt van, mert jobban él, mint életében. Nagyobb a hatása ma. Most jött ki róla egy könyv, az erdélyi református püspök írta, remek tankönyv Ady költészetéről. — Az ember jobban hat halála után, mert nem látják — jegyezte meg a festő —, de mi még várjunk ezzel a trükkel. A megjegyzéssel kicsalit nevetés zárta a riportot, amit Fehér fehérben — Rippl-Rónai József a betegszobában címmel írt Móricz Zsigmond. Ez a látogatás volt utolsó találkozásuk. Ezután a művész hazajött Kaposvárra, majd Füreden töltött rovidebb. időt 1927 novemberében meghalt. Móricz a Nyugat-ban nekrológgal búcsúztatta. S amikor felmerült a terv, hogy a KÚT az év decemberére Rippl-Ró- naii-estet szervez, részt vállalt az előkészítő munkából. Levéllel kereste fel Boncza Bertát, hogy ajánljon Ady verseiből alkalomhoz illőt, amit Simányi Mária (akkor már Móricz felesége) előadhat. Végül A szivárvány halálában egyeztek meg, mert az „szimbolikus is Rippli- nél.” Későibb még kétszer írt a festőiről, s mindig hangsúlyozva a közöttük levő ösz- szekötő szálakat. Laczkó András 75 éve született Ottlik Géza
