Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
1987. április 11., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÜNNEPÉN Kondor Béla grafikája Szirmay Endre MÉGIS Szöszvirágok és kiarcos szelek porában napfény hentereg pocsolyákon riogatja át hullámiramú táltosát esőből, sárból1, napsugárból vágy feszül fel a vakvilágból színek, zsongások muzsikálnak titkokat súgnak az alvó fáknak beleborzong az ágak bőre köd kúszik fel a hegytetőkre láthatatlan az egész varázs mégis tüzet fog az alvó parázs. Bencze József XaVaSZÍ nyitány Csörgeti március a tél bilincseit, vizibörtön vaköböl-cellája virrad, durva jégpáncél dalolva megolvad s rab hullámok paskolják pirosra a partot. Keszthely s Aliga ágyán sirály sikoltoz. Hallgatag fákon zöldelő agancsok belebóbiskolnak a nádzuhatagba. Atbukott a rideg télen a nyargaló tavasz csintalan csikaja, s karcsú hulláma ringatja fekete mólók megöregedett csipetjét. Búsul a bárka a parton, megfeneklik még kacsagó hangom. Lankadt szárnnyal, lustán lebegnek a levegőben a néma sirályok. Vidáman zengő, szép Somogyországom, éled a lelked hűs mezei szelekben. Hétköznapi tételed ki írta harsány kórusba eddig? Halk vonójú .trillák, kacagó dallamok zengik az éltető, csivitelő mosolyt, a lüktető zsongást. A dombok fölött a kék levegőben aránylik már a nyár — az iramló szélben ... Valkó Antal A U í D Örkény István f\ n I IX emlékére Ma 15 órakor a távközlési szervek világgá röpítették a hírt K. Antal betanított munkás 10 dkg főtt kolbászt ebédelt mustárral két zsemlével majd hátradőlt s még vagy öt percig elégedetten nézte a szemközti falat Arany János A vigasztaló Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomjú gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben ... S mire nincs szó, nincsen képzet, Az vagy nekem, oh költészet! Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kell búbarázda, Főmön a tél zuzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhít egy parányit: A virágban téged lellek, öröme a kikeletnek! Ha szívemet társi szomja Emberekhez vonja-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztód éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák. Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyílása; Te játszol szivárvány-színben Sűrű harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom. Verseimben van-e érdem: Sohse’ bánom, sose kérdem; Házi mécsem .szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugarát hintse távol... Elég, ha nekem világol. (1853) / Árkádok. Győrfi András grafikája Szőcs Géza Mi a vers? A kolozsvári születésű Szőcs Gézának a versről alkotott két véleményét közöljük a nemrég a Magvető kiadó gondozásában megjelent A szélnek eresztett bábú című kötetéből. Korunkban a teret olyan hullámok szövik át. melyeket valamilyen készülékkel hanggá meg képpé lehet alakítani, és ezek a hullámok át- meg átjárnak bennünket; tüdőnk, májunk és gerincünk úgy megtelt a testünkön keresztül továbbított jelekkel, hogy szervezetünkben félelmetes zűrzavar uralkodik — vesénkben tévéadások foszlányai egészítik ki egymást több nyelven, térdkalácsunkban a Radio Moon és Tirana Hangja: Hát valahogy ilyensze. rűen van átszőve a tér, amelyben élünk, védvonalakkal — a vers is éppen úgy megfelelése, más anyagba való lefordítása, transzformálása valaminek, mint ahogyan a készülék ernyőjén is a kép a hullámok változásának megfelelően változik, hallottam olyan emberről, aki annyira érzékenyen fölfogja a körülötte áramló hullámokat, hogy maga is képpé tudja átalakítani őket, képernyő nélkül, és mikor magába pillant, futballmecs- cset lát — szóval, élünk, lélegzőnk, mozgunk valamiben. és ennek a valaminek megjelenése a vers, csillogó fonálként vesznek körül bennünket a versfonalak, kuszák, bonyolultak, és olyankor, mikor, sikerül áítlátnunk, mint kapcsolódnak, megfonhatjuk képpé sodorhatjuk, összefoghatjuk őket. Ügy élünk tehát, mint egy fényes hullámverésben — minden tárgy fonalként elvékonyodik és meghosz- szabbodik, minden tájforma folytatódik, minden fa, szempárok, szenvedések az eső függőleges, acélkék vonalaiba vízszintesen szövődik egy vörös fejű harkály röpte. Akkor fog meghalni bennünk a költő, mikor már semmit sem fogunk hallani mindebből, csak a csendet, mint Szénégető Henrik hőse, hóna alatt luxusrádiójával. .. A vers a Föld útja a Nap körül. A vers egy mindenütt folytonos, de seholsem differenciálható függvény. A vers változó irányú, egymást inerz transzformációsorozatokkal beburkoló erőterek kötöttfogású vias. kodása egy telítetlen kon- tínuumban. A vers előszoba: zsilipkamra annak számára, aki írta s aki őbenne tér vissza a nyelv, a tudat és a lélek paraterei- ből és zsilipkamra annak számára, aki olvassa s rajta keresztül lép ki a nyelv, a tudat és a lélek parate- reibe. A vers olyan, mint egy roló, mint egy ablakredőny, amelynek lécei a verssorok, átsüt közöttük a fény, s a roló mögött ott áll a költő és szárítko- zik ... Minden szó árnyékot vet, és megépíthető a vers árnyéka, illetve az árnyékvers, csakúgy, mint a negatív vers, mely olyan az igazihoz képest, mint egy kifordított kesztyű vagy mint egy szobor öntőformája. „Végtelenül sok más is lehetséges még.” A szó telítődik azzal az energiával, ami egy metaforában cementezte össze egy másikkal. A vers transzfinit számsor, ahol az egész nem több, mint a rész. Aki figyelmesen néz szerte, mindenütt függőleges és horizontális verstengelyekre akad, a nyelv törésvonalai és átlói mentén, mint a tér zátonyain, igék süttetik magukat a fényben. Egyszerű és kettős szünekdoc- hék. Sodródó melléknevek a nyelv éjszakájában. Főnevek ütnek át a nyelv falán, mint a salétrom (vajon mi van a fal túlsó felén, kívül?), határozók törnek fel a mélyrétegekből. A költő szopj uter, csönd - pjuter, saspjuter. Leereszkedik a vers lépcsőin, ott ül a legalsó fokon, mint a madár az ágon. Szeretne repülni... Barcs arany almafáj a VERESS MIKLÓS SIÓFOKON Költészetnapi rendezvényt tartattak Siófokon a Dél-balatoni Kulturális Központ .szekciótermében, a Népegye- tem előadássorozatának részeként. Egyik kiváló kortárs költőnket, Veress Miklós József Attilia-díjast hívták meg erre az alkalomra, aki rokonszenves egyéniségével, előadói erényével emlékezetessé tette az estét. A Népegyetem hagyományainak megfelelően Nagy Éva, a művelődési ház főelőadója köszöntötte a vendéget, a Magyar írók Szövetségének főtitkárát, s röviden méltatta a költészet napjának jelentőségét, nemes hagyományait. Megidézte József At- tiia szellemét, a Mosonő fiáét, aki 1905. április 11-én született, s az ő születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Veress Miklós mindenekelőtt szülőföldjéről, Somogy, ról szólt nagy szeretettel. (Nemcsak a festők, hanem a költők hazája is a „szép tájú Somogy”.) Barcson született 1942-ben, s gyerekkorában (mint a legtöbb költőt) nem kényeztette el a sors. Mégis, ha Barcs felé néz, „aranyalmafa” nyújtja feléje ágait a múlt időben, és „Kaposvár is vala otthon meg iskola”. Persze, hiszen a Táncsics gimnáziumban érettségizett, s az idő tájt jelentek meg első versei is. Diákköri élményeinél elidőzött egy kicsit. Egyik magyartanára kirándulást szervezett Niklára, Berzsenyi kúriájához, sírjához. Elcsodálkozott. A „nemesi” költészet képviselőit ő valóságos kastélylakókként képzelte, akik osztályuk „fellegváraiból” néznek le az elnyomott, szegény jobbágyra. Meglepve látta a kúriát, amely alig nagyobb egy valamikori nagygazda házánál. Később a Szovjetunióban utazgatva Tolsztoj gróf fából készült „kastélyánál” ugyanarra gondolt, mint Ni klán, mármint hogy igazi költő, író sohasem élhet „fellegvárban", távol népétől. Barcs, Kaposvár után Szeged következett. Egyetemi évek, s az újságírás „évadjai”, 14 évet töltött Szegeden, s a többi között a Ti- szatáj című folyóirat közölte verseit. Első kötetét is Szegeden állította össze. A pályakezdés nehézségeiről szólva (ezzel kapcsolatban kérdés is hangzott el az esten' saját küzdelmeit, kudarcait emlegette példaként. Első kötetét (Erdő a vadaknak, 1972, Kozmosz) ötször utasította vissza a kiadó. Veress Miklós 1973 óta Budapesten él. Szerkesztette a Mozgó Világ című folyóiratát, amelyben sok pályakezdő fiatalnak adott lehetőséget a publikálásra. Főként kötött, rendkívül pontos és gondolatgazdag versein kívül gyakran olvashatjuk műfordításait, kritikáit, publicisztikáit is Legkedvesebb Veress-köte- temben, a Porhamu címűben (Szépirodalmi Kiadó, 1978) a címadó költeménnyel (a CLIII. zsoltár) kapcsolatban a következőket írta a könyv fülszövegébe: „Szenczi Molnár Albertnek ismert verséből, a »Hogy az Babyloni vizeknél ültünk« kezdetűből való ez a iszóösszetétel: »Te Babylonnak lánya, meghid. gyed, Hogy még végre porhamuvá kell lenned.«” Nem véletlen tehát, hogy ez a kifejezés a kötet nyitó versében, a nagy prédikátor-zsol- tárköltőhöz írottban fordul elő, magamra, ifjúságomra vonatkoztatva. Valóban: ifjúságom porhamu, és utamat azóta is ehbe a porba lépem ... hiszek abban, hogy van erőm lezárni mindazt, amit eddig írtam, ha van bátorságom visszanézni mindarra, ami mögöttem: porhamu.” Végül a költeményből a gyönyörű záró versszak: Partjain bölcs vizeknek leikeink ott zizegnek ahol az űr a tenger ahol a fény a zsoltár várj rám ptt türelemmel Albertus Molnár. Sok ilyen estét kívánhatunk a siófoki Népegyetem hallgatóinak. Szapudi András Veress Miklós Koncert és ráció a megaláiottak és a megnyomorítottak javára Dalolj a szabadságról fiú dalolj a szabadságról fiú de tudd hogy hol vagy Dalolj az éhezőkért fiú dalolj az éhezőkért fiú van pénz ahol vagy Mi már csak itt élünk fiú mi már csak itt élünk fiú te meg amott vagy Mi csak itt éhezünk fiú mi c :k itt éhezünk fiú hogy te dalolhass Teneked tapsolnak fiú teneked tapsolnak fiú hullnak a könnyek Minket csak taposnak fiú minket csak taposnak fiú ha meg nem ölnek Ha egyszer itt élnél fiú ha egyszer itt élnél fiú nem ott ahol vagy Szorulna torkod ám fiú torkod szorulna ám fiú hogy ne dalolhass Túl sok & pénzed is fiú kevés a pénzed is fiú ne add mi nincsen Mi már csak itt élünk fiú mi már csak itt élünk fiú máshol az Isten De te csak dalolj fiú
