Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
8 Somogyi Néplap 1987. április 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ' ■■ g g$ p W? *5 ^ §P 5 Sss? y * ■> ' " */ v* *■ />v í '*■' Betűvetés Fényszálait rendezgeti a kora tavaszi napsütés. Épp oly kacér, mint tavaly, épp oly esetlen, mint bármely esztendőben. Közeledik a költészet napja — gondolom. Elfordulok az ablaktól, és kisleányom mellé telepszem a szőnyegre. „Pici baba” — mondja, és felém nyújt egy körülbelül tízcentiméteres műanyag figurát, amit nemrég vettem neki a játékboltban. „Apáé” — teszi hozzá határozottan, mintha attól tartana, nem akarom elfo- godni. A baba sétál néhány percig az építőkockák között, azután közös erővel lefektetjük, betakarjuk, hiszen szüksége van a pihenésre. Lányom az íróasztalhoz totyog, csöpp tenyerével kettőt paskol a székre. Nincs miit tennem, helyet foglalok, mire ő azonnal az ölembe kéredzkediik. „Mi ez?” — mutat az írógépre. „Írógép” — válaszolom. „Eszteré?” — hangzik a következő kérdés. Az előre befűzött papír már hetek óta ijesztően üres. „Eszteré” — felelem nagy nyugalommal, mert olykor bizony csakugyan szívesen elcserélném írógépemet egy játékbabára. Nincs azonban időnk nosztalgikus ábrándozásra, ugrálni kezd a fekete szalag, s a papíron megjelenik az első szó: yyyxxxcc. Lányomnak igaza van: a billentyűket ütni kell. Ütni kell a billentyűket, pedig a betűnek nincs már igazi rangja. Roskadoznak a polcaink — súgják a statisztikák. Nem olvasunk — láttatja be a közvetlen tapasztalat. S mintha beszélőszerveinket is valami titokzatos kór támadta volna meg, egyre kevesebb szó kimondására vagyunk képesek. Addig-addig gazdagodtunk, hogy közben elszegényedett az anyanyelvűnk; összekuporga- tott szókincsünk szétszivárog a személyiség résein át. Az átlagember egyre kevesebb érzelmi tartalom kifejezésére képes, szégyenül szépsége, kiürül a lelke. Nyelvi tevékenysége szinte csak arra korlátozódik, hogy megszervezze legegyszerűhb szükségleteinek kielégítését. Tíz deka felvágott, féldeci pálinka, buszjegy, meccsjegy, lefekvés. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass.” A következő verssors elfelejtettük. Iskolába jártunk ugyan, nem is mindegyikőnk volt rossz tanuló, többnyire szorgalmasan üldögéltünk a magyar nyelv és irodalom nevezetű tantárgy óráin. Manapság azonban mégis az irodalom erkölcsi hitelvesztésének lehetünk tanúi és áldozatai egysze- mélyben. Pedig hajdani magyartanárom, Szabó Gábor bácsi szerint gyógyító ereje is van a szónak. Pedig sokunk emlékezetében ott jár-kel a tábla előtt egy-egy Szabó Gá- bor-formátumú bácsi. Csakhogy fölösleges és nevetséges dolog bármiféle szellemi termék közéleti ambícióit és lehetőségeit firtatnunk mindaddig, amíg az alkotás társadalmi presztízse folyamatosan csökken, mi több: tendenciózusan csökkenthető. Irwin Shaw soraira gondolok: tízezer polcnyi könyv sem képes föltartóztatni egy könnyűpáncélost. „Máskor is fölveszlek, ha meglátlak integetni az országút szélén” — bíztat egykori iskolatársam, akit talán már ötödikben meg kellett volna buktatni magyarból és történelemből. Matekból is gyenge volt, most mégis gyorsan kiszámítja, hogy háromszor annyit keres, mint utasa, ki pedig leendő tanítónőket oktat egy főiskolán. Fejet hajtok, százhússzal hasítunk át a tájon. A kesztyűtartóban videokazetták. Háttal áll a szőke nő a képen, most kapcsolja ki a melltartóját. „Édes démon csókolgat” — fordítom le az egyik angol címet. Lányomnak igaza van: yyyxxxcc. Ütni kell a billentyűket, indulni kell a pályázatokon. Ahogy most a mák- szemnyi betűk fölé hajlok, Y bácsit látom, a mezőőrt, X-et, a gyalogmunkást, és C nénit, a nyugdíjas varrónőt. Csak a megyei napilap jár nekik, az sem éppen a szombati kulturális melléklet miatt. Messze a községi könyvtár, fáj a lábuk. Esténként krimit sugároz a tévé. Y bácsi fröccsét kortyolgatja, X az orrát piszkálja, C néni szinte már bóbiskol, miközben ezeket a sorokat böngészi. Ügyesen bekanalazta ebédre kislányom is a főzeléket, játéknyufat szorít arcához, úgy alszik azóta a másik szobában. Szombat délután van, hamarosan kifutnak a csapatok a pályára. Föltámad a költészet is egy-egy nézőtéri rigmus erejéig. Mák- szemnyi betűk a géppapíron: yyyxxxcc. Büszke vagyok Szokolay. Eszterre, szép álmokat kívánok neki, hiszen ő most az egyetlen kultúraközvetítő valahol. Szokolay Zoltán A KÖLTÉSZET Takáts Gyula Hegyi szonettek viharban í A verseidet hallgatom, míg zúg a hegy és harsog a magány. Nálad homok, nálunk a víz tombol az ős talány falán. Porzik és hallgatom szavad, mint lesve hajdanán lapod. Apámmal voltál egyidős és ő veled egy-utcában lakott Budán és most e zord hegyen hol vannak ők? ... Veled együtt pendítjük így a hegedűt s oly tiszta s olyan szomorú, mint a kisgyermek panasza ... Hogy is találhatunk haza? 2 Haza?... De mondd, melyik haza? A Bácska és a Somogy egy. A kisvárosok hallgató fala s a sötét magyar egyszeregy. Merre az út? ... Hogyan oda, hol van otthon és zongora és zeng még az a dal, a vers, tisztábban, mini pincém bora. Szent mester az, ki így izén a feketénél sötéttebb vizen, viharban is ragyogva fenn. O jöjj s maradj! Az asztalunk szűkös, de ahol te szeged, kaláccsá vál a kenyered. Fodor András Gyaláztatás Varázslatos. Még mindig ámulok, ha láthatom, ahogy hatalmas, csillogó keresztként, tölüséres szárnyak örvényeiben a sebesség beszívott áramával, a törzs kiszökkent cápauszonyát az ég felé meresztve, leszáll egy repülő. Ahogy a gép, a futómű s a föld között hullámló-rojitosan, bátorság és remény hitével remeg a levegő. De már ennek is vége, bukott öröm, szorongó öncsalás. Ikarusz álma: minden lendület, minden szabadító jelképünk meggyalázva... Egyetlen vak csilag, e nyomorú föld. Kapott becsvágya növényeihez sugarak özönében kerengő üvegházat. S az állhatatlan kertész nem fér meg benne, széttöri. Matisse: Női mellkép lezárt szemekkel Ágh István Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Kerék Imre Tavaszi alkaikumok Fagypáncélja alatt \csergedezik, csobog már a Kecske-patak vize, ikrásodó hókupacok alól a hóvirág süvegét emelinti fénybe. Farkasboroszlán fűszeres illata terjeng a könnyű szélben, a bükkösök, lucfenyvesek alján virítva hívogat arra bolyongó vándort. A nyitnikék már csendíti hangjait. Virágcégéreit mogyoróbokor sietve gallyain kitűzi. Barkája bomlik a kecskefűznek. A Pinty-mocsár vizéből a napra ki- evickélnek lomhán a vörös hasú unkák, ásóbékák, varangyok sütkérezni a langy melegben. Törékeny gyík ^surran kavicsok között. Kékeslilás tollú szalakóta száll egy csúcsaszáradt vén akácra, „kra-kra-kra” — csörög és rikácsol. Pap Gábor FURCSA MÁRCIUS Lúdbőrösek, megremegnek a fák. Aléltak még a márciusi dalok. Föld rója a maga ellipszisét és közben pördül, sarjadnak új napok. Nap szeméről a szürke hályog elszáll... A keménytalpú, érdes tél odébb áll. Lugossy Mária szoborkompozíciója Tékozló fiú. Leitner Sándor festménye Somlyó György A PALIMPSZESZTEK-BŐL írás amely rosszra fordul háromkirályok ajándékából keresztrefeszítés megíratlan könyveim üres papírjára apostolod estebédjéből írom azt amit nem írok latrok közt elfogyasztott „minden vers egy másik vers” ecet és epe mondja Octavio töviskoszorúból koszorúértövis minden szó alatt egy másik ó megnemszületett • alatta megint egy vers annunciációja hiába is keresed az elsőt a szótlanúl fogant az utolsót az egyetlent amely végül is a iszó minden élet egy másik élet vérében és mocskában jó világra nemazénéletemez! fedőszerv ihlet angyali üdvözlete „minden mű csak egy másik mű alig feltűnő máris eltűnő sejtelme az igazié angelus novus a isoha meg nem írté” jelenj meg mégis mindig újra mondja Octavio vagy inkább ha mindig újra apokrif lesz is a mű sejtelmének nyomorúságos másolata a reprodukció reprodukciója minden kinyilatkoztatás hogy megíratlan könyveim saját halotti maszkja üres papírjára minden születés e földön írhassam amit nem írok jóhír (euangelion). ami most is örökre megíratlan
