Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

1987. április 11., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Építők nyomában badtéri múzeum munkatársa (1971 — ). A budapesti ELTE Bölcsésztudományi Karán muzeológus-oklevelet (1950) és bölcsész- doktori fokozatot (1965) szerzett. A Népraj­zi Múzeum munkatársa (1950 — )■ A népi kertkultúrával, a népi iparművészettel fog­lalkozó cikkei, tanulmányai szakfolyóira­tokban jelennek meg”. Nyolcéves 'koráig éLt nyaranta Szántód- pusztán. 1930-itól pedig (szintén nyaranta) Tóközpusztán (1951-ág). Apja itt két segéd­tiszttel 4—5 ezer holdon gazdálkodott, 1930- tól hozzá tartoztak a bencések tóközpusztai, szántódi, tihanyi jószágai, sőt a balatonfü­redi fürdő is. Egy-egy pusztán 35—40 család élt. Az ellenőrző körutakra kislányát is ma­gával vitte, így Marietta minden héten megfordult Számítódon. — Tóközt is szerettem, gyönyörű puszta volt — mondja. — Rég jártam ott. Egy gyerekkori barátnőm, az akkori uradalmi gépész lánya óva intett: „Ha azt a képet akarod megőrizni Tóközpusztáról, amely a gyerekkor ege alatt olyan megkapóan szép, otthonos volt — mondta —, akkor ne menj többé oda!” Iskoláit Budapesten végezte, érettségi után — apai ősei nyomán — 1943-ban a mosonmagyaróvári akadémiára iratkozott be. — Nem volt hibás elgondolás, hiszen vonzódtam a mezőgazdasági pályához. A cseiédháizakban, az istállók tájékán, a gó- rék, műhelyek környékén, egyszóval a pusz­tai közegben mündig nagyszerűen éreztem magam. A legjobb ízű ételeket a cseléd- konyhákon ettem. Minden érdekelt, ami a cselédl'akásókban történt; megfigyeltem az emberek szokásait, a mesteremberek szak­mai fogásait, s már 7—8 éves koromban tudtam, hogy például egy kanászostort ho­gyan kell elkészíteni. A népi gyerekjátéko­kat rendszeresen gyakoroltam pajtásaim­mal. Mlindez hasznára vált a későbbi nép­rajzosnak. Az akadémiát nem végeztem el, közbeszólt a háború. Apám hazahozott So­mogyba. Édesapja — nyugdíj híján — csakhamar olyan rossz körülmények közé került, hogy lánya taníttatására nem gondolhatott. Ma­rietta a saját lábára állt, gépírónőként dol­gozott Budapesten. Szerencsés véletlen, hogy éppen a múzeumiba került s hogy ép­pen dr. Palotai Gertrud néprajzkutató mel­lé, aki Baross Mariettái szavaival: „európai kultúrába ágyazott néprajzot csinált”. Itt, ebben a közegben eszmélt hivatására. A múzeum vezetőségének engedélyével nappa­li tagozatra jelentkezett, s e mecénás-mun­kahely a költségeit is fedezte. 1948 után fölfigyelt rá Ortutay Gyula, s egy évre ösz­töndíjasként Bulgáriába utazhatott. Bizo­nyos mezőgazdasági előtanulmányok után a magyarországi kertkultúrák néprajzáról, majd művészettörténetből „A magyarországi kertkultúra néprajza” címmel írt dok­tori értekezést. Már egyetemista korában sökféle, az akadémiái tudósok által ki­emeltnek tekintett munkában részt vett. Például a bukovinai székelyék hagyomá­nyainak, illetve a 48-as néphagyományok­nak a gyűjtésében. A diploma megszerzése után a Néprajzi Múzeum munkatársaként dolgozott. Kezdetben a földműveléssel kap­f - -TS Hólepedős kísértetek közt dideregve, fél­szegen' esetük-boKlik a tavasz. A pesti asz­falthoz szökött féhér csizma besározod ik a pusztai lankán, a csélédnemzedék taposta ösvényeken, zegzugdkban, a nádfedeles „uradalmi” épületek között. A nap erőtlen, de reményiünk (a kikeletben, a megújulás­ban) elttapashiátaiiüam, nem fog rajta fegy­ver (jégcsáp-szurony), se álnokság, ravasz­ság (az éj leple alaltt lopva visiszaszökdöső fagy). A táj még csendes, de ígéretes. Marietta csizmáján a szülőföld sara. Mi­közben — ki tudja hányadszor? — bejárja Szántódpusztált, mellé szegődnek az emlé­kek, s kísérik a nedves, agyagos ösvénye­ken. Kézen fogják egykori játszótársai, a völt cselédgyerekék, akik közül egyikkel- másikkal haitvan esztendeje barátkozik, lát­ja apját, amint kilép a kúria ámbitusára, s anyja ködbe vesző szép arcát (nyolcéves ko­rában vesztette ed); a pince hűvös mélyén az öneg vincellér egy kortynyi édes bort csardíit a pohárba, a cselédkonyha arany­sárgára súrolt asztalánál feledhetetlen ízű a brumpliistészta. Komótos, öreg bognár méricskél a fafor- gácsszagú műhelyben, a kanász ezerszer megcsodált karikás ostora akkorát szól, mint az égzenigésj és Szántódpusztán min­dig nyár van. (Ä teleket Pesten tölti a nagymamáinál, ott jár elemi iskolába, ké­sőbb gimnáziumba.) A kúria, a gazdatiszti lakás udvara tele van virággal, szakszerűen gondozott dísznövényekkel, a cselédházak előtt tenyérnyi zöldségeskertek, sok futó- babbal, hagymával, sárgarépával. A Baross família gazdászdinasztia volt. Marietta édesapja, nagyapja, sőt dédapja is „óvári gazdáikként”, a Lajta-parti nevezetes akadémián szerzett diplomát. Apai ága Vas rpegyei eredetű (szegről-végről a két költő­vel ékes Kisfailudy-famíli.ával is rokonság­ban), anyai ágon pedig el magyarosod ott ba­jor ősöktől származik. Dédapja, Stróbentz Alajos vegyész volt a reformkorban: a ma­gyar vegyiipar egyik megteremtője. Egy má­sik Stróbentz (Frigyes) festőművész, a müncheni akadémia tanára, aki a bajor fővárosban halt meg, de végrendeletében meghagyta, hogy magyar földbe temessék. (Ügy is történt.) A Stróbentz nagymama Dóbrentei lány volt, annak a D obren tei Gábornak az unokaihúgla, aki Berzsenyi Dá­nielnek pályatársa, barátja volt, aki gyak­ran meglátogatta a niiklai remetét otthoná­ban. Boross Jenő és Stróbentz Gizella a Ba- laton-panti Szemesen találkoztak: itt nya­ralt a pesti kisasszony szüleivel, az ifjú gazdatiszt pedig — talán lóháton, vagy könnyű homókfutón — áitrámduit Szántód­ról egy teniszpartira. Szóval a szülőföld sara ... — A kúriában, a mostani úgynevezett tárgyalóteremben volt a szüleim hálószobá­ja — mondja —; itt születtem. A sors úgy hozta, hogy ebben a helyiségben kértek fel a szántódpusatai kutatómunkára is, miután a tudományos bizottság első ülése véget ért. Akkor kérdezte Ormándy doktor, vol­na-e kedvem, hajlándóságom a témához. Münt mondjak? Nem valószínű, hogy reme­gett a hangom (fegyelmezett ember vagyok), de egészen biztos, hagy válaszomon átsü­tött az öröm. Addig ón alig tehettem vala­mit a szülőföldemért. Kutatói feladataim az ország máls tájaira küldtek. A Néprajzi Mú­zeum koncepciói határozták meg feldolgo­zandó témáimat. Szánitódpusztai kutatásaim kezdetéig csupán a zamárdi tájház beren­dezése fűződött a nevemhez, ezt a munkát is Együd Árpád felkérésére végeztem. Együd Árpád ... Mennyire fáj, hogy el­ment közülünk! Magyar néprajzi lexikon, I. kötet 335. ol­dal (Budapest, Akadémiai Kiadó 1977): „Dr. Boross Marietta, Szántódpuszta. Néprajz- kutató, muzeológus, a szentendrei sza­csolatos gyűjteményt kezelte, 1956 után pe­dig mint nyidvántartásli osztályvezető az or­szág magángyűjteményeinek viselte gond­ját. 1971-ben a szentendrei szabadtéri nép­rajzi múzeum kis alföldi részlegének fel­építésével bízták meg. Kiválasztotta, lebon­tatta, majd Szentendrén újra felépittette a szádlsárkányi kovácsműhelyt, az ácsi húsfüs- töliőt, a horvátzsidali pajtát, átadott az „öröklétnek” egy jellegzetes jánossomorjai és egy uindi paralsztháziat. A Népi Iparművészeti Tanács tagjaként a hagyomány továbbfejlesztésének híve, ápo­lója. Dók-umentáeiós központot hozott létre, népi iparművészekét segít tanácsaival, ki­állításokat rendez itthon és külföldön. Táj­házakat rendezett be. Például a recskit, a tótkomlósit, a tihanyit. Cikkekben, tanul­mányokban adja közre kutatási eredmé­nyeit, tapasztalatait. Az említetteken' kívül sok mezőgazdásági vonatkozású néprajzi munkát is publikált. írt például a makói hagymásokról, a kecskeméti, a Sopron kör­nyéki (hegykői) zöldségesekről, a Pest kör­nyéki paradicsomtermiesztőkről és a Heves megyei dinnyésekről'. Általában az úgyneve­zett „mezőgazdasági iparral” kapcsolatos szakmai tapasztalatok, életformák érdekel­ték. — Kutató, anyaggyűjtő útjaimon mindig együtt éltem azokkal, akikről írni akartam. Amikor például a csáinyi dinnyésekkel fog­lalkoztam, hetekig Laktam egy kunyhóban. 1979. január 1-je óta dolgozik a Siotour- nál tudományos főmu/nka társként. Azóta a szántódi munkálatok mellett berendezte a buzsáki tájházat, a szentgyöngyi Csillagvá­rat, a felújított talpasbázat, valamint a ka­posvári Csokonai fogadót. Szántódpusztán műemlék épületek felújításának tudomá­nyos előkészítése volt a feladata (tervező- mérnökkel együtt úgynevezett falkutatáso­kat végzett), ezenkívül ő rendezte be a ki­állításokat és a cselédházaikból kialakított fogadót is. Mellesleg megírt két szántód! fü­zetet, az endrédi csipkéről és Szánitópuszta építéstörtónetéről. (Az utóbbit Agostházi Lászlóval.) A tízes számú épület a kedvence. — Az uradalmi. építészet legragyogóbb emléke — mondja. — Az építőanyaga nagy­méretű égieltett tégla, a boltíveinek kialakí­tásához nagy szakmai tudásra volt szükség. A múlt század közepén épült a többi léte­sítménnyel együtt, s építője az a Rigler Jó­zsef, aki a füredi kerek kápolnát is alkot­ta. Nagyszerű mester volt, érdemes a nevét megjegyezni! Rigler József kőművesmester mellé odaáll egy reverendás alak, bizonyos Brestyenszky Béla, egykori tihanyi apát, Szántódpuszta építője. Máriettának — akár csak a derék Rigler mester — szinte személyes ismerő­se, barátja, munkatársa. A reformkor úgy­nevezett szellemi gyermeke volt az egyszerű pasztóverő mester csillogó elméjű fia. A puszta jelentős — ma már felújított — épü­leteinek többségét (például a rangos, bolto­zatos ménesistállót, a 40 vagon csöves ku­korica tárolására alkalmas górét s a már emberségesebb körülményeket kínáló cse- lédházalkat) ő emeltette. — Boldog vágyók, hogy részese lehettem ennek a gyönyörű munkának — mondja Boross Marietta. — így, utólag, annak is örülök, hogy amikor a somogyi feladatokat megkaptam, már nem kezdő néprajzkutató­ként, hanem sok-sók tapasztalat birtoká­ban, érett, kiforrott elképzelésekkel láthat­tam munkához. Boldog vágyók, hogy végül a legtöbbet mégiscsak a szülőföldemnek adhattam tehetséges, nagyszerű emberek, építőik nyomában járva. Talán lesz idő, amikor a puszta megmentőimek nevét is megörökíti a jövő krónikása. És az utókor hálás szívvel gondol majd rájuk. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom