Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4., szombat 5 Hiányzik a bölcső Bók nélkül is tudja Bók Lászlóné, hogy értékes gyűj­teménye Kutas nevezetessé­ge. Látogatják is rendre az általános iskolások, fölkere­sik lakásának szobáit a kör­nyékről is, hogy a több száz darabból álló gyűjtemény révén, az igényes házi mú­zeumban megismerjék Ku­tas történetét. A kutasi le­gendaként emlegetett egyko­ri Dorfmeister-festmény a háborúban odaveszett; fel­robbantott templomot hagy­tak maguk mögött a mene­külő német csapatok. A ku­tasi legendáért a gazdag gyűjtemény kárpótolja a fa­lu lakóit. Váratlan vendégnek Bók Lászlóné éppúgy örül, mint azoknak, akik előre bejelen­tették látogatásukat. Ott-jár­tunkkor az általános iskola hatodik osztályosait várta a palatábla és a vándortarisz­nya előtt. — Minden gyerek elcso­dálkozik rajta, hogy szüleik, nagyszüleik milyen eszkö­zökkel tanultak írni, számol­ni, s holmijukat a vándorta­risznyában rendezték el. A kutasi asszonyok maguk szőtték ezeket a tarisznyá­kat — magyarázta átlelke- sülten vendéglátónk. Nem­csak gondos gyűjtő, hanem a házi múzeum rátermett ka­lauza is. — 1970-től fél év alatt si­került megalapoznom a gyűj­teményt. Egy részét ajándék­ba kaptam, néhányat megvá­sároltam. Törekedtem arra, hogy a tárgyak révén meg­szólíthassam Kutas múltját. Abban a szobában, ahol elkezdtünk beszélgetni, szép festmények vannak, meg a Zsolnay-gyűjtemény, néhány remek Tóth Mihály-fanagás. — Olyan ez a szoba, mint a Csala gatyája — tessékelt át Bók Lászlóné a többi he­lyiségbe anélkül, hogy za­varta volna, nem tudom, mit jelent a hasonlata. — Hát olyan össze-vissza dolog — magyarázta utólag. Kuba — zene, zene A Kuba iránt érdeklődő olvasó vagy a szigetországba ellátogató turista gyorsan meggyőződhet arról, hogy a kubaiak egyik jellegzetes vo­nása a zene- és táncszeretet. Szinte minden hangulatos étteremben érzelmes meló­diákat előadó trió játszik, a televízió csatornái rendszere­sen, a rádióadók szinte ál­landóan közvetítik a hazai együttesek pergő ritmusú dalait. Napjaink egyik legismer­tebb kubai zenekara, a Los Van Van 1970-ben alakult. Számaik guanacha ritmusára írt dallama és társadalmi problémákkal — így példá­ul a parasztok fővárosiba áramlásával, a lakásgondok­kal — foglalkozó szövege egyaránt népszerű a fiatalok körében. Az 1973-ban létre­jött Irakere minden egyes tagja különleges zenei adott­ságokkal rendelkezik. Az együttes vezetőjét, Chucho Valdest, az amerikai Gran- my-díj 1978-as kitüntetett­jét, a világ öt legjobb dzsesszzongaristája között tartják számon. Az Irakere magas színvonalon interpre­tálja a dzsessz klasszikus és a kubai népzene alkotásait is. A közelmúltban rende­zett havannai dzsesszfeszti- vál kubai sztárja Arturo Sandoval, napjaink egyik legjobb dzsessztrombitása volt. — Miről vallanak a kutasi tárgyak, használati edények, eszközök? — Nem a jómódról. A fiam Vas megyében él, azon a vidéken sokkal cifrábbak az edények. Az egyik korsón háborús seb. Lövedék ütötte át érzé­keny testét, a másikon re- pesz nyoma tátong. — Tizenhat éves voltam, amikor elérte falunkat a háború. — A gyerekekkel kutasi tájszavakat gyűjtetek. Ló- és tehénneveket. Ezekkel kö­szönnek majd be hozzám ... Kutason sajátos a nyelvjá­rás. Nálunk az alma óma, az ilyen helyett pedig illen-t mondanak, és ha megkérdezi az egyik ember a másiktól hol voltál, így hangzik: — Hun vótá? A gyümölcsös pe­dig gyümőcsös. A ház bejáratát mind gyakrabban kémleli. Mintha kopogtak volna ... Az ajtó mellett facipők, klumpák, fo­kosok. Mintha magától bújt volna elő a temérdek holmi közül, egy borotvatartót vesz a kezébe és belenéz, hogy 1944. december 8-án, két nappal azután, hogy Sarohin szovjet 'tábornok katonái fel­szabadították Kisbajomot, ahol akkor tanító voltam, a községet kiürítették, mert megmerevedett a front. Ka­tona voltam. Feleségem elin­dult a kislányommal és a szüleimmel „hátra”, a már felszabadított területre, hogy négy hónapig a „menekül­tek” keserű kenyerét egyék. Értékeinket el kellett hagy­nunk, csak a rajtuk való maradt meg. Később a ba­ranyai Rózsafára mentek, ahol az anyósom élt. Sziget­váron találkoztak először bolgár katonákkal. Barátsá­gosan igazoltatták családom tagjait, lepecsételték az iga­zolványukat. Kislányunk hatéves volt, félt a számára érthetetlenül beszélő kato­náktól. Megsimogatták, cu­korral igyekeztek feloldani félénkségét. Sikerült. Talán a gyerek érzi meg legjob­ban, ha valaki őszinte sze­retettel közelít hozzá. Utána többször is találkoz­tak az I. Bolgár Hadsereg katonáival. minden rendben van-e. 1956-ból való. A butélia kö­veti, s a magyarázat. — Azért van olyan szűk szája ennek a pálinkásboté- liának, hogy csak akkor le­hessen belőle inni, ha bele­fújunk. Így — mutatta. — Egy húzásra egy kortynyi folyt ki belőle. Kétszer nem illett belefújni — avatott be az ivás egykori szokásába. A polcról előkerült a ja­vasasszonyok nélkülözhetet­len kelléke, az öntőlábas is. De ami ezután következett, az egyenesen rémítő volt. A falusi kovácsok nemcsak lo­vat patkotok, szerszámot készítettek, hanem otromba eszközükkel fogat is húztak. Aki ezt egyszer meglátja, nyomban orvoshoz fordul, hogy még csak álmában se kísértse a kovácsok eszkö­ze ... Mennyivel kedveseb­bek a szögkovácsok rézkor­sói, a vasaló történetét be­mutató gyűjtemény darabjai! A padlásra nem mentünk föl. De magam elé képzel­tem a kendertilolót, a gere­bent, a faekét, a kosárfonás szerszámait, a jármot, a oséphadarót. Amikor f elszabadult az or­szág, családom visszatért rommá vált falunkba, el­pusztult haj Iákunkba, sirat­va a siratnivalót. Megkezd­ték a munkát — még nem voltam otthon —, az újjá­építést, nemcsak anyagi, ha­nem hadifogságból való ha­zatérésem után szellemi té­ren is. A régi módon nem élhettünk, az új szerint még nem tudtunk élni. Segítségre volt szükségünk. Kire szá­míthattunk volna, mint a szovjet és a bolgár katonák­ra? Életük kockáztatásával szedték az aknákat, gyűjtöt­ték a föl nem robbant löve­dékeket. Adtak lovakat, hogy szántani, vetni lehessen. Nagyrészt nekik köszönhet­jük, hogy ősszel már volt krumpli, kukorica, naprafor­gó. összeszedtük, eltemettük az elesetteket. Virágok ke­rültek a hősi sírokra, em­lékmű a sírok fölé. A bol­gár katonák falunk lakosai­val együtt siratták elesett baj társaikat, a mi népünk siratta elesett, eltűnt hozzá­tartozóit. Lassan gyógyultak be a sebek. — Nincs még katonaládám. Annak is kell lennie — pa­naszolja vendéglátóm. De majd szerzek — teszi hozzá. — És még bölcső is kell... A gyűjtemény napról nap­ra bővül. így írja Kutas tör­ténetét Bók Lászlóné nyug­díjas könyvelő, akivel nem­csak a tárgyiak duruzsolnak el a magányos estéken, ha­nem akit tisztelnek is a fia­talok és a felnőttek. Horányi Barna Vége lett a háborúnak, s hazaindultak a bolgár kato­nák is. Kisbajomban ünne­pélyesen búcsúztatták őket. Valaki fényképet is készített a búcsúzókról. Erre már nem emlékeztem. A közelmúltban Harkány­ban jártunk, megnéztük a bolgár múzeumot. Legna­gyobb meglepetésemre ott láttam a megnagyított fény­képet, s rajta sok ismerőst. Megnéztem a bolgár hősi te­metőt is Harkányban. Elol­vastam Godó Agnes haditör­ténésznek A Drávától a Mu­ráig; az I. Bolgár Hadsereg harcai Magyarországon, 1944 —45 című könyvét. A fa- lunkbeli harcok is szerepel­nek benne. Írások alapján ismerem Szliven város tör­ténetét. Pécs testvérvárosa; áruház és étterem viseli ne­vét. Gyakori a két város ál­lami és pártvezetőinek talál­kozása. Nem jártam Bulgáriában. Minden vágyam, hogy elme­hessek oda, mert 1945 óta „mindenkor és mindenhol” együtt vagyunk. Kiss József A búcsú emléke Csoportkép bolgárokról őszinte szeretettel közelítettek RÁDIÓJEGYZET Törekvő város Hatvanról szólt Szél Júlia Annak ellenére... című ri­portsorozatának legutóbbi adása. A műsort a helyi kez­deményezések bemutatásá­nak szándéka hívta életre. Tetteikkel vetélkedhetnek a települések a rádió nyilvá­nosságának elnyeréséért. Az újszerű vetélkedő az egész­séges lokálpatriotizmust pél­dázza. Szél Júlia a mikrofon se­gítségével országjárásra hív­ja műsorának hallgatóit. Megismerkedhetünk embe­rek sorsával, valamely tele­pülés múltjával és jelenével, a lakosok tenniakarásával. Személyes emlékem a Hat­vani Galériáról van; az or­szágos hírű kiállítások meg­rendezése is tükrözi a ro­mokból emelkedett város tö­rekvéseit. A felszabadulás után elsőként topott városi rangot ez a település. A rádióban elhangzott be­szélgetések szinte láttatták a hallgatóval azt a fejlődést, amely a városban végbe­ment. A lokálpatrióta lakos­ság ötvennyolcmillió forint értékű társadalmi munkával járult hozzá a múlt évben Hatvan fejlődéséhez. Egy la­kos kétezer-négyszáz forint értékű munka elvégzésére vállalkozott, hogy környeze­tét szebbé varázsolja, meg­épüljön többek között a ti­zenhét kilométer hosszú gáz­vezeték az utcákban. Sajátos célt tűzött ki a vá­ros a településhozzájárulás megajánlására: felújítják a kastélyt, Hatvan közművelő­dési intézményei itt kapnak helyet. A helyieknek sikerült megnyerni az Országos Köz- művelődési Tanács, az Álla­mi Ifjúsági Bizottság támo­gatását is programjuk meg­valósítására. Nem takargatták a műsor­ban megszólalók a város szeplőit sem. A felszabadu­lás óta nem épült ugyan egyetlen közművelődési in­tézmény sem a városban — hivatkozhattak volna a nép­művelők olyan okokra, ame­lyek hátráltatják munkáju­kat —,ám ehelyett megsok­szorozva erejüket tartalmas programok megvalósítására törekedtek. Elismerte tevé­kenységüket a tanácselnök, akinek portréja is kirajzoló­dott a harmincperces műsor­ban. A Pro Űrbe kitüntetést legutóbb annak az orvosnak ítélték, aki sikerrel oldotta meg az intenzív osztály egyik fontos műszerének be­szerzését. Az egyik üzem volt ebben segítségére. A hatvaniak összefogását szám­talan példán mutatta be a vetélkedő városok sorozat­ban Szél Júlia. Csak így tudták elérni, hogy megva­lósulhatott a kismamák ál­ma ; minden csecsemő szá­mára biztosítani tudják a legfontosabb tápszert, az anyatejet. A közéleti demokratizmus fejlesztése segíti az egészsé­ges lokálpatriotizmus kibon­takoztatását. A városi tanács szoros kapcsolatot alakított ki a lakossággal, Hatvan a fejlődését nagyrészt ennek is köszönheti. A város jó hangulatát fe­jezte ki az a történet, amely egy spontán módon létrejött utcabálba kalauzolta el a hallgatókat. Az útépítők, mi­után a társadalmi munkával végeztek, gondotok egyet s meghívták a környék lakóit az „útavatásra”. Nem telt sok időbe, és a friss, de már birtokba vehető úton táncra perdültek örömükben az em­berek. Csák irigykedni tud­tam az eset hallatán. De ta­lán egyszer engem is fölkér valamilyen közösségi, alkal­mi ünnepen valaki a szom­széd házból... H. B. A személyes élmények varázsa Diákok a felszabadulásról Emlékezni sokféleképpen lehet. Zászlóval, virággal és néma gyásszal. A háború, a fasizmus azonban nem csu­pán történelem. Ma is sokan élnek köztünk, akiknek szí­vében örökre ottmarad az erőszak félelme és a felsza­badulás öröme. Emberek, akik nem a könyvekből, fil­mekből ismerik a világhábo­rút, és gyermekeik, unokáik, akik számára mindez már csak tananyag. Vajon fontos-e a mai fia­taloknak, hogy közelmúltunk máig meghatározó esemé­nyeit ne csupán könyvekből ismerjék? Mennyire fonto­sak számukra a személyes élmények, a rokonok és is­merősök emlékei? Marosi Péter és Pozsár Annamária kaposvári közép- iskolás arról beszélt, hogy az önálló vélemény kialakí­tásához sokféle ismeretre van szükség, s nem lehet csupán a tankönyvekből hozzájutni. — A könyvek túlságosan objektívak, tárgyilagosak, a tényekre szorítkoznak — mondja Annamária. Hitele­sek, de személytelenek. Mindaz, amit az édesapám­tól hallottam, jól kiegészíti a tanultakat, s közelebb is hozza számomra azt a kor­szakot. A szüléimben, akik Somogyszilban élték át a há­borút, mély nyomokat ha­gyott a fasizmus. — Nagyapám máig őrzi a megfakult fotókat, amelye­ken katonatársaival megörö­kítették. Az emlékeket azon­ban nem szívesen idézi föl. Leginkább csak akkor beszél róluk, ha egy-egy film vagy könyv kapcsán ismét felvil­lan a múlt — szól közbe Péter. — Mégis, úgy érzem, szük­ségünk van a tapasztalataik­ra, hogy tisztán lássunk, hogy érezzük a béke fontos­ságát. A mai fiatalok szá­mára természetes, hogy nyu­galomban, jólétben élnek. Nem szabad azonban elfelej­tenünk, hogy ez nem volt mindig így. Számomra azért is fontos a történelem, mert úgy érzem: a múlt nélkül nem érthetem meg a jelent és a jövőt. — Ahhoz, hogy ezek az ünnepek ne csupán külsősé­gek legyenek, a családnak és az iskolának is közelebb kell hoznia a fiatalokhoz a múltat. Fontos, hogy ne csak a tudatot, hanem az érzel­meket is megmozgassák. A történelemtanítás és a múlt­idézés egyik fontos felada­tát abban látom, hogy utat mutasson: magatartásformát adjon, megtanítson a több szempontú értékelésre. — Mindezt jól lehet ötvöz­ni az irodalommal és a sze­mélyes élmények varázsával — mondja Annamária. — Édesapám sokat segít nekem abban, hogy eligazod­jam a történelem útvesztői­ben, mert úgy érzem, a köny­vekben, a dokumentumok­ban is sok még a bizonyta­lanság, az egymásnak el­lentmondó információ. A kaposvári Táncsics gimnázium két tanulója kö­zül Annamária történelem- tanárnak készül. Mindazt, amit hallott és tanult, sze­retné úgy átadni tanítvá­nyainak, hogy abból ők is megértsék: a jövőt alakítani a múlt ismerete nélkül nem lehet. Horváth Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom