Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

6____________________________________________________________Somogyi Néplap___________________________ 1987. április 4., szombat AZ IFJÚSÁG ÉLETE A friss kenyér Illata „Kolhoztagok” a Balkánon A sütőipari tanulók Székesfehérvárott megrendezett orszá­gos szakmai versenyén 19 megye 21 versenyzője közül har­madik ihelyezést ért el Szép Zoltán, a kaposvári élelmiszer- ipari szakmunkásképző intézet tanulója, s így három hónap­pal a tanév vége előtt szakmunkás-bizonyítványt kapott. A fiatalok többsége a di­vatos szakmáikat választja, olyanokat, amelyek valami­lyen új technikai ághoz kapcsolódnak vagy amelyek­ben nagyobb keresetet re­mélnek. Ezek alapján az én szakmám a legkevésbé sem divatos, mégis szeretem. Már akkor pék akartam len­ni, amikor még semmit sem tudtam erről a munkáról, és akkor is, amikor az általá­nos isik diai tanáraim tanul­mányi eredményem alap­ján „jobb sorsra” tartottak érdemesnek. Jellemző tulaj­donságom, ha bemegyek egy boltba, nem válogatok, ha­nem rámutatok arra, ami tetszik. S mivel makacs va­gyok, kitartok választásom mellett akkor is, ha később kiderül, nem a legjobbat választattam. Ez a veszély a szakmaválasztásomnál is megvolt, ám szerencsére ez­úttal nem kell csak azért is végigcsinálnom. Három éve aligha tudtam volna mással indokolni döntésemet, mint azzal, hogy szeretem a friss kenyér illatát vagy hogy pékre mindig szükség lesz. Most már a szépségeit is lá­tom ennek a munkának. Harmincegyen kezdtük el tanulni a szakmát, most ti­zennyolcán vagyunk az osz­tályban. Volt, aki a meleg munkahelyet nem bírta, má­sok „rossz társaságba” ke­vereditek, s akadtak olyanok is, akik nem tudták meg­szeretni ezt a szakmát. Az első év nékem sem volt könnyű. Egy kicsit el­rontott a város, moziba já­rás, olvastam, motoroztam, s közben romlott a tanul­mányi eredményem. Szeren­csére időben észbe kaptam. Sokait segítették ebben a szakoktatóim. Egyikük azt mondta, ha egy kicsit igye­keznék, versenyre is mehet­nék, mert többet tudok, mint amennyit mutatok. Első ap­ró szakmai sikerem az volt, amikor végre sikerült szépen gömbölyítenem a tésztát. Ezután már önmagáimnak is bizonyítani akartam. Javult az eredményem, s beválasz­tottak a kollégiumi diákta- náosba. Ez sokat jelentett, hiszen ott tanultam meg nyíltan kimondani, amit gondolok. Tartást ad, ami­kor valaki érzi, hogy érvei is vannak a vitában. A versenyre alaposan fel­készítettek, így talán nem is izgultam volna, ha húszas rajtszámom miatt nem négy­órai várakozás után kerülök a zsűri elé, ahol ráadásul mindenfelől kamerák és ref- léktorók néztek rám. Az írásbeli után egy géphez csatlakozó technológiát kel­lett ismertetni, ezután jött a gyakorlat, ahol egyebek között hatvan sósrúd, illetve vajaskifli elkészítése volt a feladat. Itt a nyersanyag­norma-számítástól a sütésig minden műveletet el kellett végeznünk, s végül a gram­mok és a termék színének árnyalatai döntötték el a helyezéseket. Halfádon lakom a szüle­immel. Én járdk a boltiba kenyérért, amely olykor olyan, mintha tank ment volna végig rajta. Az asz- szonyok méltatlankodnak, és szidják a pékeket. Én vé­delmembe veszem őket; mondom, csak a szállítás miatt ilyen a kenyér, pedig néha látom az elnagyolt munka nyomát. Katonaság után szeretnék továbbtanul­ni, de csak a szakma, és nem a jobb beosztás miatt. Azt szeretem, ha énekel­hetek munka közben. Kinyi­tom a sütőtér ajtaját, s be­leszagolok a friss kenyéril­latba. Lejegyezte: Bíró Ferenc KAPOSVÁRI DIÁKKOKTÉL Sándor Gyula tevékeny ember. Nem éppen olyan, aki mindenbe belekap, az­tán „ahogy esik úgy puf­fan”, hanem lelkes és át­gondolt tervek szerint irá­nyítja a munkáját. A Kaposvári Ipari Szak­középiskola tanára. Az ifjú­ság nevelése tehát feladata. Mindig kereste a lehetősé­geket, hogyan lehetne szé- lesiteni, finomítani a mód­szereket. Tagja, majd veze­tője volt a városi tanulói politikai munkabizottságnak, most pedig a megyei peda­gógusszakszervezet ifjúsági tanácsának vezetője és a vá­rosi diáiktanács titkára. A városi KlSZ-íbizottság ifjúságpolitikai állásfoglalá­sában már tavaly fölvetette: szükség lenne egy városi diákújság megjelentetésére. Kaposvár tizenegy középis­kolájának diákjai friss, értő szemmel látják és láttatják környezetüket. Jó lenne hát, ha mindez együtt jelenhet­ne meg. S elkezdődött a szervezés. A város diáktanyáján csü­törtökönként összeül a szer­kesztőbizottság Sándor Gyula vezetésével. Jöttek az ifjú szerzők, sokasodtak az anyagok a dossziéban. Ke­rült pénz a nyomdai költsé­gekre is, és lassan összeállt az első kaposvári Diáfckofctél anyaga. Április végén négy­ezer példányban olvashat­ják az érdekeltek és az ér­deklődők az újságot, már alkifc hajlandók 9,99 forintot fizetni érte. A tervek sze­rint szeptemberben jelenik meg a második szám, majd rendszeresen kéthavonkónt foglalja össze a Diákkoktél a város középiskolásainak gondját, örömét, elképzelé­seit, terveit. Tehát mindazt, ami a mai diákokat foglal­koztatja. Mi magyarok vagyunk — Tudomásul kell venni, hogy az iskola is része a tár­sadalomnak — heveskedik Gáspár László, a boglárlellei Kertészeti Szakközépiskola és Mezőgazdasági Szakmun­kásképző kollégiumának igazgatója. — Egymás után érnek bennünket a vádak: a gyerekek fejében zavar van, felelőtlenek, nemtörődöm maga tar tásúak. Ez így nem igaz! Csak ők még nem ve­szik fel naponta az álarcot, és nem igazítják pontosan magukra. Őszinték, anélkül, hogy mérlegelnék, megéri-e nekik vagy sem. Az olykor konformista tananyaggal ne­hezen birkózó gyereket már „rossz”-nak, „nehezen kezel­hetődnek nevezik. Nekünk az a feladatunk, hogy szín­tereket teremtsünk az egyé­ni fejlődésnek. A gyerekek elvárják tőlünk, hogy egyé­niségként kezeljük őket, várják, hogy érdekeljen ben­nünket: ki ő, honnan jött, hová tart. Gáspár László indulata ál­talános problémákat fesze­get. — Lerágott csont — le­gyintenek erre az emberek, s kevesen tesznek erőfeszíté­seket, hogy ne így legyen. Petrovics Jenő, az iskola igazgatója, és munkatársai nagyon fontosnak tartják a fiatalok közéletre nevelését. Részkérdése ez a pedagógiai munkának, de egyik legfon­tosabb eleme az életre való felkészítésnek. A hazafiság, a magyarság érzetének kia­lakítása, fejlesztése a fel­adat. — Mennyiségi szemlélet alakult ki; kipipáljuk a ter­vekben, hogy az ünnepélye­ken hányán vesznek részt, de arra már nem, vagyaiig figyelünk, hogy akar-e ott lenni az a fiatal, énekel-e együtt a többiekkel, tudja-e, miért van az ünnep — fej­tegeti az igazgató. — Rá kell ébresztenünk a gyerekeket a magyarság tudatára, ennek vállalására, és arra, hogy mindez a teljesítményben hogyan mérhető. A szavak és tettek egysége nemcsak nem­zeti, hanem jellembeli köve­telmény is. — Meg kell tanítanunk a fiatalokat arra, hogy ők mint a haza polgárai mit tehetnek szülőföldjükért? — mondja Nagy Józsefné, aki történel­met tanít. — Ügy érzem, tör­ténelmünk oktatásában túl­Az osztályterem falán szí­nes fényképek. A plitvicai tavak, srácok a Parnasszus tetején, sziklára vésve ne­vek, és a büszke szó: Hun­gary. A követ majd szél morzsolja, eső mossa, a ne­vek egyszer eltűnnek, de az emlék örökre megmarad. A fonyódi Karikás Frigyes Gimnázium IV. A osztályos tanulói az ifjúsági szövet­kezet tagjai vagy ahogyan ők nevezik magúikat, kolhoz­tagak. Tavaly nyáron har­minc napig a Balkán vairá- zsos tájait járták osztályfő­nökükkel, Göndöcz István­nal, aki egyben a szövetke­zet létrehozója its. Jártak a múzsák hegyén, társalogtak az Olümposz isteneivel, sé­táltak az Akropoliszon. Göndöcz István matemati­ka—fizika szakos tanár, öt­vennyolc éves. Megszokott helyén, a gimnázium fizika- szertárában beszélgetünk. A nyugdíjidőhöz közeledő ta­nár szeme és lelke fiatal, gondolatai, tenniaíkarása és tudása mindig nemes célt szolgált. Húszvalahány évvel ezelőtt még Pakson tanított, ott hozta létre először az is­kolaszövetkezetei. Szíve azonban hazahúzta Somogy­ba. 1963 óta a Karikás gim­názium tanára, s azóta hat évfolyam vett részt a szövet­kezeti munkában. — Sokszor hangsúlyoztam már,, hogy az ifjúsági szö­vetkezet nem gazdasági, ha­nem nevelési szervezet. A feladata az, hogy erősítse az iskolai nevelést, hiszen az annál hatékonyabb, minél sokoldalúbb. Két hektárnyi földön gazdálkodunk, szőlőit művelnek a szövetkezeti ta­gok. A termelt áru ellen­értékével pedig, akárcsak a nagy termelőszövetkezetek, maguk gazdálkodnak. Éven­te 250 ezer forintnyi összeg áll rendelkezésükre, ebből sóikat közösségi célokra for­dítanak, egy részét pedig túrákra, kirándulásokra, uta­zásokra. A szövetkezet min­dig egy osztállyal indul, és elsőitől negyedikig közös az életünk. Az első három év­ben országjárásokon veszünk részt, végigmegyünk a Kék túra útvonalán. Már 45 jel­vényes gazdagítja a megyé­ből az egymillió lépés Ma­gyarországon akció teljesí­tőinek körét. Olyan sók pa­nasz szól arról: mozgássze­gény és érzelemszegény a mai ifjúság. Mi azit szeret­nénk, hogy a szabadidőnk programjai ugyanúgy része­sei legyenek a pedagógiai folyamatnak, mint például a valószínűségszámitás okta­tása. összekavácsolódott kö­zösség az iskolaszövetkezet. Valóra vált álmok és emlé­kek fűznek össze bennünket, közös életünk koronájaként. Eddig mindig a Szovjet­unióba utaztunk, tizenhat napira Moszkva, Jereván, Szocsi, Kiev útvonalon. Ta­valy először vágtuk ilyen nagy fába a fejszénket. Autóbusszal jártuk végig a Balkánt; sátoriban aludtunk, és ismerkedtünk a történe­lemmel. Göndöcz István utolsó évét tölti, úgy is mint osz­tályfőnök, úgy is mint a szövetkezet tanár elnöke. Néha azon kapja magát, nem elég türelmes, elhasz­nálódott az idegrendszere. Ügy gondolja, ha ezt meg­érzi az ember, jobb, ha csökkenti a tempót. Ha nem terheli már a kötelező óra­szám, a népdalcsoport, a ta­nári munka, talán ismét visszatér a türelem, ismét nő a teherbíró-képesség. Az iskolaszövetkezet nem vál­hat múlttá, ezt tudja. Jövő­re mlint a gimnázium kollé­giumának nevelőtanára, to­vább vezeti a „kolhoztago- kat”. — Úgy érzem, csak ahhoz a bizonyos első évhez nincs már bennem elég energia. Az indulás őröl fel — mond­ja Göndöcz István —, abba­hagyni viszont nem szeret­ném. Hiszem, ha a fiatal embereket jó hatások érik, akkor könnyű beilleszkedni az életbe, egyszerűbb jó em­berré válni. Hiba lenne azt állítani, hagy nincs gond a mai ifjúsággal. Ügy kell alakítanunk az életüket, hagy a rend természetes igénnyé váljon., ne külső megnyilvánulássá. Zsandár- kod ássál és parancsokkal nem érhetünk el eredményt. Göndöcz István tehát nem búcsúzik. Tervei, elképzelé­sei vannak. Sok kilométer vár még rá, és a jövendő kolhozítagokra — sűrű er­dőkben és napfényes tisztá­sokon. A lelkében fiatal ta­nár méltán kapta meg már­cius 15-én az Állami Ifjúsá­gi és Sporthivatal elismeré­seként az ifjúsági díjat. Klie Ágnes Jubileumi pályázatok Felhívás indulóra Kalocsa Miklós és Lukács Mónika ságosan az ellentmondásokra helyeztük a hangsúlyt. Az életkori sajátosságoknak megfelelően óráimon inkább azt az utat mutatom be, ame­lyet a magyar nép 1945 óta bejárt, s az eredményeket emelem ki. így tisztább, ért­hetőbb a kép, látják a mos­tani sorsfordulót is. Kalocsa Miklós negyedik „B” osztályos. Kialakult né­zetei vannak már. — Mi, fiatalok nem hajt­hatunk végre olyan forra­dalmi tetteket, hogy látvá­nyosan hazafiakká váljunk — mondja. — Szűkebb kör­nyezetünk, a családi háttér, az iskola az, ami érdeklődé­sünket irányítja, a helyére teszi bennünk az informáci­ók tömegét. Ha ki akarunk emelkedni a tömegből, erő­feszítésekre van szükségünk. Lukács Mónika másodikos. Hallatlan akarat feszül ben­ne, mindent csinálni akar, és mindent egyszerre. Nem különleges tulajdonság ez. Azt mondja, kétféle maga­tartás létezik: a teljes érdek­telenség, és a felfokozott tenniakarás. A középszerű­ségtől irtóznak a tizenéve­sek is. — Szükségünk van nekünk is hősökre, példaképekre — mondja —, de nem mártí­rokra. Olyan emberek kelle­nek, akikre felnézhetünk, akiket elismerünk. Számom­ra Pados Józsi bácsi, az is­kola egykori tanára ilyen, és az édesapám. Nekik mindig van idejük a kérdésekre és a válaszokra is; bennük még nem csalódtam. Nagyon fon­tos, hogy a példaképeket ne keverjük össze a vágyaink­kal. Lehet, hogy Sylvester Stallone „szép fiú”, és min­den nehézségen elegánsan áthatol, de ha hozzá aka­runk hasonlítani, áz csak vágyakozás, álom. Tudjuk, tőlünk helytállást és nem forradalmi tetteket várnak. Ennek kell megfelelnünk, s akkor képesek leszünk a megfelelő időben más, na­gyobb igényeknek is megfe­lelni. K. Á. Novemberben lesz 175 éves a kapoisvári Táncsics gim­názium. Az iskola ü nnepség - sorozattal emlékezik meg a jubileumról. Erre az alka­lomra több pályázatot is ki­írt az intézmény igazgató­sága és a KISZ-bizottsága. öt kategóriában vehetnek részt a nyilvános pályáza­ton az érdeklődők. Minden munkát jeligével várnak a rendezők, tehát lezárt borí­tókban mellékelni kell a pályázó nevét és lakcímét. Az egyes kategóriákban első helyért kétezer, másodikért ezer, hamadikért pedig öt­száz forint jutalom jár. A pályázatok beérkezési ideje szeptember 15-e. Az ünnepélyes eredményhirde­tés a jubileumi ünnepségek idején lesz. Pályázni lehet szépiroda­lommal (vers, próza), mű­fordítással (itt az eredeti művet is mellékelni kell), képzőművészeti alkotások­kal, fotókkal, valamint ter­mészettudományi dolgoza­tokkal. A gimnázium veze­tősége pályázatot hirdet Táncsics-induló írására és megzenésítésére is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom