Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
1987. április 18., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK MARASZTALÓ NEMESDÉD A község híres almáskertjei tavaszra várnak. A gondozott fák a hozzáértők munkáját dicsérik. A gondoskodás jellemzi a társközség általános iskoláját is. A tantestületben nincs képesítés nélküli pedagógus. A mintegy ezer lelkes falu újraéledt attól, hogy megnyílt a ne- mesvidi összekötőút. A gye- rekáldás ugyan nem pótolhatja a „veszteséget”, ám a gyökerek erősebben fogódznak. — Hogyan sikerült az oktatásügy feszítő gondját megoldani Nemesdéden? Böröcz Ottó iskolaigazgatóval beszélgettünk. — Kérem, tekintsen pályakezdő pedagógusnak, vagy a pálya iránt még mindig vonzalmat érző nevelőnek. Mivel csábítana Nemesdédre? — Másfél éve vállaltam az iskola igazgatását, s az volt a kívánságom, hogy a vései tanács legyen a segítségünkre feladataink megoldásában. Több évtizedes lemaradást kellett fölszámolnunk. Kértem a pedagóguslakások felújítását, újak vásárlását. Becsüljük meg a pedagógusokait! A letelepítésben az is segített bennünket, hogy négyszáz forintról nyolcszázra emelhettük a területi pótlékot. Kérdésére tehát azt válaszolom, hogy a telepítéshez szükséges feltételek biztosítva vannak. A tantestülettel egyetértésben határoztunk, hogy az iskolánkban munkavállaló pedagógusok alapbérét négyszáz forinttal emeljük. Pályakezdő nincs most a tantestületben. A három éve gyakorló pedagógus havi bére Nemesdéden ötezer-egy- százötven forint. Két helyen tanítanak, az öregebb épületben a fiatalabb korosztály. A felsősöknél jártunk. A rend példás, csak a gyerekek sötétebb bőrszíne árulja el, hogy a tanulók negyvennyolc százaléka cigány származású. — Hallania kellene, ahogy az első találkozáskor a pedagógusok vélekednek. Valahogy így: — Ha a bőrük színe nem mutatja, fel se tűnik, hogy mennyi itt a cigánytanuló. két családi házat vásároltak, ezek már központi fűtésesek, korszerűek. Havonta olyan öt-nyolcszáz forint lakbért fizetnek a családok. Négyüknek saját családi házuk van. A múlt év szeptemberében telepedett le a községben Kovács Ferenc és felesége. A zánkai úttörővárost hagyták maguk mögött. — Nagyon szerettünk volna falura kerülni, noha városiak vagyunk. Én Pápán születtem — beszélt a fiatal orosztanárnő. — Az első munkahelyünk is falusi iskola volt, onnan hívtak bennünket Zánkára és ott keresett meg bennünket Böröcz Ottó igazgató. Szeretünk gazdálkodni is, tavasszal kiderül, hogyan kezdtük el őszszel a munkát. — Kerestük a helyünket, nem vagyunk vándormadarak — folytatta Kovács Fe- rencné. — Nemesdéd marasztal. — A helybéliekkel már sikerült összeismerkedni, összebarátkozni ? — Igen, jó viszonyba kerültünk. A kutyatartás is a falusi élet velejárója. Nekünk kettő is van. Az egyik elveszett. Az egész falu keresésére indult. Egy hétig nem találtuk, míg a szomszéd faluban fölismerték a mi kutyánkat és hazahozták. Ez a kis történet is arról szól, hogy befogadtak bennünket. A lakáskörülményeink jók. Három szoba, hall, kúti vizet iszunk a csapból, ez afféle kúti vezeték — szivattyúval. A lakásért ki- lencszázhatvan forintot fizetünk. A marasztaló Nemesdéd továbbtanulni küldi fiait, lányait. A diákok kilencvenöt százaléka tanul tovább. A most végzők közül csupán egy lány marad otthon a faluban. Jól felkészített tanulók hagyják el az általános iskola padjait, később is megállják a helyüket. Hogy is mondta az igazgató, amikor erről beszélgettünk? — Megértettük tanulóinkkal, hogy tudás nélkül nincs eredmény. Horányi Barna Szép porták, szorgalmas emberek A friss vetés mint valami hatalmas zöld bársonytakaró öleli körül, lombjaikat bontogató erdők vigyázzák Szegerdő nyugalmát. A csendbe csupán — mint valami óriás sárga madár — egy Rába Steiger hangja tolakodik. A tavaszi napsütés kellemes melege ráguggol a vidékre. A kedves, hangulatos kis falut lakosságának több mint fele cserben hagyta. A település a sávölyi tanácshoz tartozik, naponta négy buszjárat visz oda, orvos kéthetente egyszer rendel helyben, vegyesboltjának havi forgalma 180—200 ezer forint. A falutáblát alig magunk mögött hagyva, rendezett porták, gondosan művelt földek, épülő és új házak sora tárul elénk, melyet csak néhol szakít meg egy-egy elhanyagolt, düledező épület. Az öt kis utca néma, csak a bolt előtt ücsörögnek né- hányan, az italbolt .szünna- pos. Az első ház kertjében 50 kaptár milliónyi méhe hangoskodik. Gazdájuk — Tamás István — az út túloldalán az őszi telepítésű fe- keteriibizlit kapálja. Abbahagyja munkáját, szája szögletében Csongor szivar ég, tekintetében mosoly bujkál. — Itt születtem. Csendes, rendes kis falu volt ez — mondja. — Az őslakosok zöme már elment, engem is csak a méhészet, az illatos akácerdőik, repcemezők tartanak itt. A kukoricától a krumpliig mindent megtermelünk, amire szükségünk van. Felesége a konyhában főz. — Az üres földet gráblál- tam a kertben. Sietek, mert jön a buszom, Nagykanizsán dolgozom. A ház körül mindenre kell időt szakítani. Ami elmaradhat, az csak a takarítás lehet. Attól nem maradnak éhesek az állatok, nem veti be gaz a kertet. Két fiúgyermekük elment a faluiból: Budapesten és Balatonszentgyörgyön dolgoznak. Szorgalmas életüket gondosan művelt ágyások, szakértelemmel metszett gyümölcsfák, a kaptárok hosszú sora fémjelzi, s a csirkéket hajkurászó Freddi kutya vigyázza. Az utcák mozdulatlan némaságát a Z’Zi Labor és a C. C. Caths ismerős dallamai simogatják, beférkőznek a szél redőibe, meglebegtetik a tavaszi napnak utat engedő nyitott ablakok függönyeit. Az úttesten botorkáló öreg nénitől érdeklődünk a faluról. — Kérdezzék a Csuha Pistát, ő többet tud mondani, én már mindent elfelejtettem — motyogja, és bizonytalan léptekkel továbbindul. Csuha Istvánt nem találjuk meg, ám felfedezünk egy házat, melyben idillikus kép fogad: tulajdonosai málnaszörpöt szürcsölgetnek az udvaron, a hátsó kerítésnél gyerekek játszanak egy kutyával. Farkas Mihály és felesége budapestiek, hétvégi házat vásároltak itt. — Már sökat hallottunka somogyiak kedvességéről, vendégszeretetéről, ezért választottuk ezt a települést — magyarázza az asszony. — Vidékről származunk, a jó és tiszta levegő vonzott bennünket. — Nyugdíjasok vagyunk már, s az unokáinkkal minden szünetet itt töltünk — folytatja Farkas Mihály. — Egyéves koruktól — most 13 és 14 évesek — mi neveljük őket. A szüleik elvál“ tak. A gyerekek várják leginkább a víikendeket. Megérkezésünk után már jönnék a szomszédok, hozzák a tojást, a húst, de még ez a kutyakölyök is mintha várta volna jöttünket. Szeretjük ezt a falut. A vakítóan fehér ház, zöldre festett ajtókkal gondos gazdáról árulkodik. Sokat dolgoztak rajta, míg ilyenné vált. Újra az utcán bandukolva elhaladunk egy szomorú, elhagyatottnak látszó ház mellett. Az ablakok rongyos függönyfoszlányai piszkos szempillaként szürke, ronda űrt takargatnak Nem tudunk bemenni... Hamarosan meglátjuk a falu egyik legvonzóbb portáját. Verandáján fonott kerti garnitúra, az asztalon ízléses terítő, közepén egy kosár gyümölcs. A lábtörlőn orrát mancsai közé rejtve macska sütkérezik, lába rózsaszín párnácskáinak meg- rebbenése álmairól árulkodik. A hátsó kertet fóliasátor uralja. — A falu elnéptelenedése a 60-as évek elején kezdődött — halljuk a ház „urától”, Hársing Lászlótól. — A lakosság zömében kicserélődött, és ez nem tett jót a falunak. Körbe kísér bennünket a házban, a kertben, amelyekhez foghatót régen láttunk már. A lakás olyan, mintha óránként takarítanák, a szobákban szinte lakatlan a rend, a konyha bármely városi lakás becsületére válna. A felsöpört udvaron még a kutya is olyan, mintha fürdetnék; laska fülein, csillogó szőrén táncot jár a napsuk gár. A friss szalmáról hangoskodva rohan ki két malac gazdájuk hangjára. A disznóól szagtalan és tiszta. — Ha bennük lesz a jó- szándék, télire kétszáz kilósak lesznek — mosolyog az asszony. A fóliasátor melegében üde színfoltokként sorakoznak a saláták. — A kertben mindent elvetünk, amire szükségünk van. Megterem itt a krumpli, a hagyma, a répa .,. — Meg a kis borunk is — teszi hozzá hamiskásan a gazda. Kifelé jövet megismerkedünk a ház virágoskertjével, a gazdaasszony büszkeségével. Bemutatja hamarosan pompázó virágait, s keze máris az itt-ott kibújó szemtelen kis gazokat tépegeti. Néhány házzal odébb találkozunk Kovács Kelemen- nével, aki sok évtizedet töltött a faluban. Betegsége miatt azonban Veszprém megyébe költözött a lányához. Házát, melyben nyolc gyermeknek adott életet, melyhez ezernyi emlék köti, most árulják. — Nagyon szerettem Szegerdőt — mondja. Tekintetében emlékezés és szomorúság vibrál. Tamási Rita Könyvespolc 1 Történelmi körzeti adás Harminc év alatt Nemesdéden megváltozott a cigányok helyzete, a most iskoláskorú gyerekek nagyszülei még analfabéták voltak, szüleik tanultak, ők már szorgalmasak. — Mit szólnak más iskolák, hogy vonzóbbat ígérve, mint amit ők nyújtanak, elcsábítják a képzett nevelőket a namesdédiek? Azok, akik munkahelyet változtatnak, többnyire családi ok miatt teszik ezt, mások a kellő megbecsülést hiányolják. Nyílt titok az iskolában, hogy elkészülnek ... Nem az anyagiakért jönnek. — A tizennégy pedagógus közül három férfi. — Ezen az arányon még lehet javítani, de eddig minden évben sikerült alkalmaznom egy házaspárt. Nemesdéden nyolc szolgálati lakás biztosítja a pedagógusok letelepedését. Hármat nem régen újítottak fel, Ha az embernek lenne egy bűvös készüléke, amely a magyar történelem epizódjait vetítené le tetszés szerint — és természetesen ob- jektívan —, gondolom jó né- hányain ott ülnénk és tekergetnénk a gombjait. Azon igyekeznénk, hogy elérjük a legtisztább vételt. Ha lenne ilyen szerkezet, akkor ez az évünk jól kezdődne. Egyszerűen betáplálnánk Leskó László könyvét, a Kihűlt lábnyomokon-t, és elámulnánk. A tényeknek, az eseményeknek, az indulatoknak és emócióknak micsoda bőségzavara került a filmre ... Ekkor kezünkbe vennénk az eredeti munkát, a regényt és elcsodálkoznánk. Százkdlencven oldalba miként lehet ennyi mindent belefoglalni ? Nem véletlen játszottam el ennek a történelmi időgépnek a gondolatával. Leskó László könyve olvasása közben pergett le előttem a remekül meggyúrt hősnő, Mayer Éva pokolra szállásának története. Az ember belefoghatna most egy másik játékba is. Vajon mi lehet ennek a könyvnek az igazi műfaja? Fentebb már egyszer megkockáztattam, hogy regény, ám ehhez hozzákívánkozik egy szó: dokumentum. Úgy írta meg ugyanis a szerző egy sváb falu háborúba készülődését, majd ezzel párhuzamosan az 1946-os kitelepítést, hogy kapkodjuk a fejünket: hol az események áradata, hol a szokások élethű, aprólékos műgonddal kidolgozott megjelenítése, hol ennek a németajkú faluéletnek a pontos rendszere ámít el bennünket. Mondókák, versek, kiáltványok, dalok is belefértek Leskó könyvébe. A történet, a történelem és a szerző által kialakított dráma és líra. Mayer Éva — a picijét éppen elvesztő fiatalasszony — becsületesen végigállja a fasizmus rontó rohamát. Ember marad, egy picinyke, de becsületes ember az embertelenségben. Átéli falujának a fasizmus gonosz állteli megtévesztését, de legyőzi az összes rontást. Ám éppen a háború utáni, rosszindulatú rendezési elv elválasztja férjétől, családjától. A büntetése így hangzik: — Fogja a cókmókját, e haza többé nem hazája! A terhes fiatalasszonyt pedig éppen a megoldás nagyszerűsége menti meg. Gyermeket szül és — marad. A stációk azonban, amelyeken végigmegy, s azok bemutatása, egyre feszítőbb kibontása végig pergővé, izgalmassá teszik a regényt. Leskó László — gondolom — felét sem írta meg annak, amit a téma gyűjtése közben több tucatnyi embertől megkérdezett, s nem építette be az összes verset és sváb szokást sem. Mégis van az embernek olyan érzése: ez is sok. A nevek, a kifejezések, a leírások, a tárgyak, az események zuhataga gyöngítik a katarzist. Az embernek óhatatlanul is arra kell figyelnie: ez kinek a kije, mi köze van a főhőshöz, néha pedig vissza kell lapoznia, hogy mindezt megértse. Talán egyetlen példával. A IV. fejezetben remekül írja le a disznóölést, a VIII-brn pedig az aratást. A sztori és a dialógusok ugyan ellensúlyozzák ezt a hosszadalmat, ám az aprólékos leírás, a már-már untató műgond gyöngíti a hatást. Ugyancsak szólni kell a regény megjelenéséről. Borzasztó színben és sokaknak olvashatatlan, gótikus betűkkel került a könyvpiacra. Nem a legjobb cégére ennek a tartalmas munkának. Legvégül érdemes feltenni a kérdést: előrelépés-e Leskó pályáján ez a könyv? Vagy másként, ahogy előző riportkönyvében, a Gamma- polison innen-ben saját magának feltette: „Mit akar itt ez a tatárszemű, szakállas fickó? ...” Leskó válasza nemesen egyszerű: előtakarja azokat a feleleteket, amelyeket szőkébb pátriáink embere adott a történelmi félmúlt kérdéseire, de nem most, hanem akikor, abban a nehéz pillanatban. És ez az, amitől a megméretés sikerült. Békés József
