Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-07 / 56. szám
1987. március 7., szombat Somogyi Néplap 9 Spanyolok az Újvilágban A madridi Amerikai Múzeum kiállítása Budapesten A telefon megint néma volt — letette. KI az a drága lélek, aki hallgat a túloldalon? Legalább nyávogna a kagylóba, de nem. Egyszer sóhajtott, és újra kattant valami. Jó szórakozást. Nézte a telefont. Megállapította, hogy piros, és nem volt hosszú a zsinórja. A tárcsa valamikor egészen rugalmas volt, most már meglazult szegény, sokat telefonál mostanában. Éva persze nem is veszi fel a kagylót, neki nem szükséges felvenni se, más úgyse szokott tárgyalni vele. Ostoba és önző. Azért is újra tárcsázza a számot. Egy frászt fogja feladni, azt már nem, ha még csak tudná, ki az a sóhajtozó virágszál... Mosolygott. Biztos egy csalódott és éppen világgyűlölő hangulatban levő lány, akinek ismeretlen az ő hangja, teljesen mástól vár hívást. Na jó, majd azért szól hozzá, nem fogja idegesen levágni a kagylót ő sem. Kicseng. — Tessék ... — halványlila hölgy hangocskája. Mi a szösz? Ez nem néma! Kérte Miklós bácsit. A kislányhang várt, aztán közölte, hogy hívja aput. Meghökkenve hallgatott. Szóval Miklós bácsinak lánya van, méghozzá nem is óvodás. A hang visszatért, jelentette, hogy az apu elment már, nem is vette észre, mert... Mert bömböltél valamiéri — gondolta mosolyogva. — Hogy hívnak? — érdeklődött barátian. A hang azt felelte, telefonon nem ismerkedik, és nevetett, — Vera vagyok — közölte azután, és várt. — Én Gedeon. — Gyönyörű — nevetett Vera. — És igazából? — Ö, igazából Gyula. Ez komoly. — Ismertem egy Gyula nevű verebet — mondta kajánul Vera. Gyula kicsit elkomorodott, a fenébe is, az ő neve komikus kicsit, de azért egy veréb ... Mármost az a nagy kérdés, az |a veréb tényleg madár volt-e, avagy netán ugyanolyan lelkes ifjú, mint ő. — És miért nem szóltál idáig a kagylóba? Hallottam a lélegzeted. — Csak — mondta a lány kedvetlenül. — Nehogy megsértődj; csak gondoltam, ha az ember .elmondja, mi a baja. könnyebb... Nem? Na persze, nem is ismersz. — A, nem ezért, de olyan hülyeség, tudod ... Szóval az a szokásos pocsék hangulat. Kész. Tényleg ennyi. Már sajnálom, hogy nem tanultam tovább, néha olyan hülyének érzem magam, és nem tud érdekelni semmi. Egyébként ki vagy? — Kivagyok, persze — a lány rosszallóan hümmögött. Régi vicc, hát gyorsa» beszélni kezdett. — Apu munkatársa vagy? Akor te is érted, mi van ott, nem? — Értem. Miért ne érteném? — Kétszínűség meg nyali- zás,- meg lógás, napi program. Nem rossz, igaz? — Néha azt hiszem, szétpattan a fejem áz idegességtől. Huszonkét éves vagyok, de azért olyan, mintha mindig itt lennék, és sose lenne vége. Olyan mocskos és undorító sokszor ez a játék, hogy ordítani tudnék ... Prekóczkó Ágnes Nincs magány — De nem ordítasz. Csendben maradsz. És nyugtatod magad, hogy máshol se jobb. És mindenkinek megvan a hibája. Igaz? — Azt hiszem ... végsősoron ... — Na, hanyagold ezeket a marhaságokat! Oké? Látszik a korod, pont olyan hivatalosan próbálsz elütni mindent, mint a bájos felnőttek általában. — Mi vagy te a suliban, Vera? KlSZ-titkár vagy mi? Úgy vitázol és gúnyolódsz. — Nem tis vagyok iskolás; dolgozom, És nem voltam én semmilyen felelős és titkár, mert túl nagy volt a szám. — Mi az, hogy volt? — Ne gúnyolódj, mert leteszem ! — Csuda jó fenyegetés. — Letegyem? — Ne! — Jó — mondta a lány. Mosolygott, érezte a hangján. Milyen lehet? Törékeny, szőke, kék szemű. Biztos. Jézusmária, még azt se tudja, hogy milyen; elmenne mellette az utcán, pedig ő Ö. — Te — vágott a szavába —, lejönnél ide a térre? Azt se tudom, milyen vagy. Kattant a kagyló. Most miért tette le? Meg se kellett néznie a telefonkönyvet. Tudta már fejből a számot. Kicseng. — Most miért kellett letenned? — Csak — halk volt. Valamivel megbántotta? — De hát annyi az egész, hogy nem akarok elmenni melletted az utcán, ha látlak. Haragszol a hülyeségeimért? Idefigyelj: megígérem, hogy változtatok a többie- ken, nem lesz kétszínűság, lazítás, semmi. — De gyerek vagy! Belebuksz, öregem, ne légy mafla. — Az előbb mást mondtál. És egyszer kell valamit tenni, nem? Gyere le, légy szíves! — Hát figyelj ide, Gyula vagy Gedeon, vagy mit tudom én, mi az igazi neved! Nem megyek sehova, mert elképzelted, hogy jaj, de bájos fruska lehet, biztosan ábrándos szőke és kék szemű; hát nem, én barna hajú vagyok, és nincs rajtam semmi szép, azonkívül szemüveget kéne hordanom, de csak akkor teszem fel, ha otthon vagyok, mert félek, hogy kiröhögnek, úgyse vagyok Hófehérke ... legfeljebb az egyik törpe, mert alacsony is vagyok. Akarsz még látni? — Aha! Ha nem tartod magad szépnek, biztos az vagy: valami kell, hogy legyen benned, már tudom, hogy igazság bajnoka óhajtasz lenni. — Egy frászt akarok. — Jó, nem akarsz, de azt gondoltam. Vera! Szóval — egyáltalán nem ordítottam — Gyere Je, jó? A sarki fülkéből hívlak már vagy két órája. — És te? — Én? Én én vagyok. Kicsit nagyon /magas. Majd meglátsz. Ha egyáltalán rám mersz nézni. — Mi az, hogy rád merek nézni ? — Mert a napra lehet nézni, de rám nem. — Olyan szépséges vagy, ugye? — Pontosan. Gyönyörű vagyok. A társaság mindenkori fénypontja, forrása, ha nem hiszed ... — (Figyelj, Zsiráf ... — Döntsd el, jó! Fél órája közölted, ismersz egy Gyula nevű verebet. — Az más. Az egy dagi és elégedett veréb volt. A zsiráfok nemesebbek. — Evviva! Éljen! — No, azért. Már azt hittem, fel akarsz vágni azzal, hogy tudod ezt a szót olaszul. — Vera, jöjj! Még régiesebben: ó, jöjj. De tényleg gyere, szemüveggel vagy anélkül! Tehát, ha meglátsz egy kinyiffant, hosszú nyakú egyént a telefonfülkében, az én vagyok. Különben . . . koszi. Dehogy hülyültem meg, ezt nem lehet fokozni. Csak azt mondtam, hogy köszönöm. Köszönöm. És fuss! F-fel. Nem dadogok, mondom: f betűvel. Mint Feri. Mert úgy hívnak. A nyolcszáz műtárgy, majd minden periódust és stílust képviselve ötezer év kultúrájáról ad számot. A nyolcszáz műtárgy — régészeti leletek, festmények. textíliák, agyag- és kőszobrok, használati tárgyak, ezüst1 edények, aranykincsek, La- tin-Amerika kultúrhagyo- mányail képviselik. A nyolcszáz műtárgy Madridból, az Amerika Múzeumból érkezett, hogy Spanyolok az Újvilágban címmel március 22-ig a Magyar Nemzeti Galériában — Bécs után és Köln előtt — a magyar közönség is megcsodálhassa. A kiállítás bevezetése: a két hadvezér, Cortes és Pi- zarro portréja, s a hódítás szakaszait filmszerűen bemutató különleges, gyöngy- házberakásos festménysorozat helyi stílusban megfestve. Különleges az a néhány műtárgy is, melyet biztosít- hatóan az Antillákról hoztak magukkal a spanyol hajósok. Például az a csigahéj gyöngyökkel, gyümölcsmagokkal, rézzel díszített öv, amely az egyik hódító zsákmányaként került Spanyol- országba. Ha szakmailag nem is, a közönség számára minden bizonnyal a legérdekesebb a Quimbayák aranyikincse, a kolumbiai kincslelet, amely most látható először hazánkban. A kultikus tárgyak, sírleletek, ruha- és testdíszek, ember alakú aranytárgyak minden fémműves technikát felvonultatnak. A precolumbiánus (Kolumbusz előtti) időkből, míves kőszobrok, pompás kerámia edények és emberalakos festett szobrocskák, dús mintázatú fafaragványok kerültek elő, mint régészeti leletek. Teljes színpompájukban maradtak fenn több ezei éves textíliák, halotti leplek, ingek, szőnyegek, hála a homok konzerváló hatásának. Szerencsére tízezerszámra kerültek elő Peruban sír- mellékletként agyagszobrok — amelyek, mint valami kerámia képeskönyv jelenítették meg a mach i sta kultúráit: lakóinak foglalkozását, vallási jelképeit, növényeiket, állataikat, szertartásaikat. Ezek a korai kultúrák, az elmékák, a maják, a közép- amerikai aztékok, a perui inkák, vagy Paraeas, Mache és Nazza Costa Rica, az Antillák, Kolumbia és Ecuador lakóinak művészi teljesítményeit szemléltetik. A tiszta indián művészetekhez hasonlóan gazdag az 1500-as évek egyházi és világi kultúrájának bemutatása is. Festmények, plasztikák, mozaikok, iparművészeti tárgyak, könyvek tudósítanak a 16—19. század történéseiről. Már a gyarmatosítás kezdeti szakaszában háMiguel és Juan Gonzalez: „Mexikó meghódítása" 17. század Perui szőttes (Nazca figurákkal) Ülő férfi Peru: Mochita kultúra (i. sz. 50—650) rom nagy jelentőségű művészeti központ alakult ki: Mexikóban, a perui Cuzcó- ban és az ecuadori Quitó- ban. Jellegzetes az a festménysor, amely az emberi fajok keveredését mutatja be ilyen feliratokkal!: „spanyoltól és indián nőtől mesztic születik", „kasztie- tól és spanyol nőtől spanyol születik”. Jelezvén, hogy a hódítók nem idegenkedtek a bennszülöttekkel való keveredéstől. Művészi értéke miatt is figyelmet érdemel Miguel Cabrera mexikói festő, a 18. században Peruban működő Hölguin és az ecuadori Francisco Albán néhány festménye. S a nyolcszáz műtárgy közül egy könyv, amely nekünk különösen érdekes lehet: Éder X. Ferenc magyar misszionárius munkájának kivonatos kiadása, „készült Budán 1790-ben”. Kádár Márta Szépen magyarul — szépen emberül A félelmetes Basic Hungarian . Külföldi úti élményeivel dicsekedő fiatalember szavainak lettem akaratlan tanúja múltkoriban. Izgalmas vadászutalkon járhatott valahol a forró égövi őserdőkben, mert sűrűn ütötte meg fülemet előadásában ez a szó: félelmetes! Aztán ahogy mentünk tovább, kiderült, hogy barátunk nem is Afrikában járt holmi vadászexpedícióval, csak itt valahol a jó öreg Európában, egyszerű turistaként. Neki azonban mindenre, amit látott, csak egyetlen szava volt: félelmetes ! Félelmetesek voltak a fényűző szállodák, félelmetes volt a világvárosi forgalom, félelmetes az áru1 házak tömérdek áruja, a múzeumok kincsei — előadásában hovatovább félelmetes lett Mona Lisa csodálatos mosolya is. A megdöbbentő, a meghökkentő, az elbűvölő, a szédületes, a káprázatos, a hihetetlen, a bámulatos, a varázslatos nála mind-mind félelmetes volt. De nem merült ki ebben az egy szóban a világ dolgairól alkotott ítélete: volt egy másik minősítése is a látottakról: „az nem igaz!” Olyan szép volt az ünnepi játékok előadása, hogy „az nem igaz!”; annyian voltak a tengerparti fövenyfürdőn, hogy „az nem igazi”; olyan gyorsan száguldoztak a gépkocsik a széles sugárutakon, hogy „az nem igaz!”; annyi szép nő tündökölt az utcákon, hogy „az nem igaz!”. Lassanként az az érzése támadt a hallgatónak, hogy amit tőle hall, az talán nem is. igaz. A nyelvi elszíntelenedésnek és modorosságnak csakugyan félelmetes jele az, amikor színes, sokatmondó jelzők helyett kényelemből, szellemi restségből, divatból beérjük egyetlen szóval. S a vil lamosbeli fiatalemberhez hasonlóan vannak, akik igék dolgában is épp ilyen kisigényűek: kajál, piál, bezsong, kiborul, befűz, átráz, hantáz — ezek alkotják ennek a pár szóra korlátozódott új nyelvnek igei alapszókincsét. Néhány évtizede a derék Ogden professzor 850 szóból álló nyelvet próbált alkotni az angol szókincs alapján: az úgynevezett Basic Eng- lish-t. Ez a keret azonban túlságosan szűknek bizonyult az érző és gondolkozó ember- számára. A jeles tudós kísérletét tiszteletreméltó cél fűtötte: könnyen megtanulható néhány szavas világnyelvet akart teremteni. Kísérlete azonban így is meghiúsult, szűknek bizonyult. A kialakulóban levő pár szavas hazai „szükségnyelv”, a „Basic Hungarian" mögött azonban nincs semmilyen tiszteletreméltó lelki rugó; egyedüli oka a henyeség, lelki lomposság, szellemi igénytelenség. Lehet, hogy néhány beszélőt kielégít a derűreború, jóra, rosszra használt egyetlen szavas minősítés: az oltári, a klassz, az állati vagy esetleg a hullajó. Ennél már csak Swift halhatatlan szatírájának, a Gulliver utazásainak laputabeli lakói mentek tovább. A kalandos utazó szerint a lebegő szigeten működő tagadói Felséges Akadémia tudósainak az volt a véleményük, hogy „ki kell irtani az összes létező szavaikat, amit azzal indokoltak, hogy ez mind az egészségügy, mind időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna.” Úgy hiszem, nem egy ifjabb hazánkfia kiérdemelné a tagadói Felséges Akadémia legmagasabb elismerését. A miénket azonban aligha. Gondoljuk el, mi lenne, ha íróink, költőink — a fenti példák szerint — mindenre csak egyetlen jelzőt használnának műveikben. Még elképzelni is félelmetes! Szilágyi Ferenc
