Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-07 / 56. szám

1987. március 7., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Amerre a gépjárműfecskendő, ben­nünket valahol várnáik, va­lahol arra számítanak, hogy segítünk. — Mi játszódik le egy tűzoltóban, amikor vijjogó, kéklámpás kocsival útra kel? — Tudatosan, vágj7 tudat alatt készül a segítségnyúj­tásra. Ha megfelelő infor­mációkhoz jut a bejelentés alapján, akkor megpróbálja elképzelni, hogy mit is tesz majd. S amikor megérkezik, pillanatok alatt hideg fejjel dönt, irányít, menti ami menthető. Talán a legrosz- szafob az, amikor kétségbe­esett emberéket kell meg­nyugtatni, vigasztalni. De hát ez is vele jár. — Nem hiányzik a mun­dér? — kérdezném, de a vá­laszt magam is tudom. A minap telefonon ' kerestem. Nem volt otthon. Mondta a nagymama, bement a lakta­nyába. Vendég ott gyakran, s nem csak azért, mert a fiát akarja meglátogatni. Aki harminchárom évig élte a tűzoltók sajátos életét, az nem tud nem odafigyelni ar­ra, ha fölvlisít a sziréna. Nagy Jenő „Felveszem önt a Magyar Királyi Államvasutak szol­gálatába, a szolgálati és il­lemszabályzat 3. § 3 b. pont­ja szerint havi 75 pengő se­gélydíjjal. Alkalmazásának egész ideje alatt állandó al­kalmazottá nem válhat, és Önnek a szolgálat bármikor minden indoklás nélkül fel­mondható. Szolgálatra beosz­tom önt Simontornya állo­másra. Pécs, 1938. évi augusztus hó 16-án.” Huszonkét éves volt Po­zsonyi Gyula, amikor a fenti okiratot kézhez kapta. Ez a papír meghatározta az éle­tét. Harmincnyolc évet töl­tött a vasútnál. Egészen a nyugdíjazásáig ezen a mun­kahelyen igyekezett érvényt szerezni törekvéseinek. Sok­szor kénytelen volt harcolni az igazáért, és gyötrődött az őt ért sérelmek miatt. — Lelkileg és érzelmileg ma is megvisel annak a sok gazságnak az átélése, ami velem történt. 1916-ban szü­lettem ; az utána következő évek egy része sokak számá­ra csak a történelemkönyv­ből ismert. Csak miniszteri protekció­val sikerült elhelyezkednem a vasútnál. Így is két évbe tellett, amíg fölvettek. 1938 márciusában besoroztak ugyan katonának, de kaptam egy év halasztást. Mire be kellett volna vonulnom, már vasutas voltam. Katonai szol­gálatot tehát nem teljesítet­tem. Az egykori vasutas több­ször is megigazítja mondatai közben a hallókészülékét. Az orvosok véleménye szerint a nagyothallásáért mégis a há­borút okolhatja. — 1941 decemberében aka­ratom ellenére Hegyeshalom­ra helyeztek, pedig mindösz- sze néhány éves vasútasmúlt volt mögöttem. Az ország ak­kori legnagyobb határállo­másán lettem a kereskedelmi szolgálat vezetője. Itt éltem át a háborút. 1944. március 19-én Horthy jött haza Németországból, és a szokásokkal ellentétben nem került sor a mozdony cseréjére. Addig német moz­dony sohasem ment Hegyes­halomról tovább. A határon túl már bevetésre készen áll­tak a német csapatok, hama­rosan meg is szállták a he­gyeshalmi állomást. .— Nem sokkal ezután, szeptemberben kezdődött He­gyeshalom bombázása. Angol és amerikai gépek jöttek. A feleségemet és a kislányomat Balatonboglárra költöztettem az apósomékhoz. A Lajta partján éltem át a támadást. A sorozatban robbanó bom­bák között voltam. Az ijedt­ségtől a szervezetem teljesen összezavarodott. Ide vezethe­tő vissza a halláskárosodás. 1945 tele. Budapesten nem volt kenyér. Az éhező pesti gyerekek megsegítésére or­szágos programot indítottak. Pozsonyi Gyula június óta a családjánál volt Balatonbog- láron. Varga Béla helybéli plébános közbenjárására ál­lomásfőnöknek nevezték ki a községben. 11 kisgyerek teleltetését szervezte meg, és maga is vendégül látott kö­zülük. Füstös emléktöredékek rültéket innen vitte tovább a mentő Kaposvárra. Ket­ten ma is viselik a tragé­dia gyógyíthatatlan sebeit... Oh László képeket vesz elő régi tüzeikről, s újabb történeteket idéz Mikéből, ahol egymás mellett több porta égett; Görgetegről, ahol két autó ütközött, s az egyik lángba borult két em­bert foglyul ejtve, kettőt sú­lyosan megsértve. Történe­tek az ötvenes évek elejé­ről, amikor a tűzoltó a hu­szonnégy órás szolgálat után kerékpárra ült, hogy pihenő­idejében aratást, termény­gyűjtést ellenőrizzen estig, s másnap reggel isimét szol­gálatra jelentkezzen a lakta­nyában, melynek egyetlen felszerelése egy Csepel te­herautó és egy kismotor- fecskendő volt. 1953-ban lett tűzoltó, min­denféle rendfokozat nélkül. Mert egészsége nem engedte tovább, nyugdíjba ment szá­zadosként. Dolgozott kárese­teknél, foglalkozott megelő­zéssel, s végül a fiatalok képzésével. — Talán kérdeznem sem kell, hogy ki volt a legked­vesebb tanítvány? — Arra mindig vigyáztam, hogy ne legyen kivétélezetl még akikor sem, ha a fiam. Most már utólag tudom, hogy nem szerencsés az, ha apa és fia egy helyen szol­gál, s az egyik a másik be­osztottja. De örülök annak, hogy a fiam tűzoltó lett. Va­lahogy béleoltódott ez a vi­lág, hiszen már kiskorában is sokat cipeltem magam­mal. Aztán jött magától is, hol ebédet hozott, hol csak kíváncsiskodni lopódzott közénk. Ifjabb Oh László tűzoltó zászlós nem idézhet régmúlt történeteket, hiszen alig há­rom évvél ezelőtt öltötte magára az egyenruhát. Me­chanikai műszerésznek ta­nult, de a gyerekkori álom pályamódosításra késztette. Talán megmosolyogja, ha édesapja régi dolgokról me­sél. Például a tűzoltókocsi­ról, amely még vizet sem tudott szállítani. Ö különb dolgokkal találkozott. Ta­valy a tűzoltó kiképző köz­pont hallgatója volt. Ott le­hetett az országos verse­nyen, s onnan eljuthatott Lengyelországba a nemzet­közi viadalra. Igaz, a ver­senyben egy kisebb sérülés miatt nem vehetett részt, de ott volt, s ritka dolgokkal találkozhatott. — Szerencsésen indult ez a pálya hiszen elvégezte a zászlósképző iskolát is. Ho­gyan tovább? — Levelezőn tanulok a gimnáziumban. Most ez a legfontosabb. Azután? Végül is van, ami példaként áll előttem... Az idősebb Oh László me­sél. Előlkerülnek a különbö­ző iskolák bizonyítványai, a kitüntetések. — Azt hiszem, megbecsül­ték a munkámat, s ha úgy adódott, hallgatták rám. Azt vallom: ezt csak hivatásként szabad csinálni. Ha meg­szólal a sziréna, elindul a régiben húsz kiló ömlesztett gyapjút vitték Pécsre kártol­ni, tizenhét kilónyi fonalat kaptak vissza. Lehet belőle kötni meleg pulóvert, vastag zoknit, de jó ára van a gombolyagnak is. Csanikó Elemér a „főnök”, 180 üsző­ről gondoskodik ő és a „csa­pata”. — Itt nem hajszol ben- nüket senki, mégis becsület­tel dolgozunk — mondja. — Én azt tartom, a parasztem­ber akkor szórakozzon, mi­kor szabadideje van. Abból pedig kevés akad. Ugyan, ki tudja elhallgatni, ha bőg a tehén, vagy valami más gond adódik? Nemegyszer éjfélkor is kimegyek az is­tállóba, szombat-vasárna­punk pedig csak a naptár­ban van. Az istálló tiszta, világos, az állatok békésen kérődz- nek bokszaikban. Az üszőik között radkajuh néz ránk kíváncsian, s egy alig két­napos kis radkabébi. Esen­dőén billeg még, hátsó lá­bait szétterpeszti támaszték­nak. Parasztember és szabad­idő. Régi igazság, hogy a földdel, állattal foglalatosko- dóknak a napokból csak per­cek maradnák. Mégsem a szakadatlan, és lélekölő munka jellemzi a kistótváro- siakat. Az itt élők, talán ép­pen egymásrautaltságuk mi­att, jó barátságban élnek. Esténként hol egyiküknél, hol másikuknál gyűlnek ösz- sze, bor kerül az asztalra és harapnivaló. Orsós István el­hozza a tangóharmonikát; Horváth József a citerát, egymást érik a nóták. . Ha igazán jó kedve van a ei- terásnak, szép hangján el- énekli, hogy feljön már a göncolszekér, s ilyenkor va­lóban ragyognak a csilla­gék. Megél-e Kistótváros, lesz-e itt ember tíz év múlva? Bi­zonyosságot senki sem tud. Ahhoz, hogy a maga házá­ban maga ura legyen az ember, pénz kell. Itt mun­kára . találtak, s otthonra, mindenáron máshová köl­tözni nem akarnak. Csend van és Szabadon jár a szél... Klie Ágnes sínek vezetnek SZABADON JÁR A SZÉL fia Hányán és hányszor át­kozták el azt a reggelt. Mi­kor is volt. Oh László az emlékek között keresgél. Hogy nem tudja már a na­pot, nem csodálom. Az el­múlt harmincegynéhány év alatt sokszor találkozhatott tragédiáikkal. Bár kerülte volna őket, hivatása mindig oda szólította, ahol baj volt, ahol segítségre szorultak az emberék. Szemtanúkat kutattunk föl, olyanokat, akik 1966. ja­nuár 20-án ott ültek azon a vonaton, amely a nagy hó miatt jelentős késéssel nyolc óra után indult el Somogy- szöbról, munkába igyékvőik- kel zsúfolt kocsikkal. Né­hány perc múlva összeüt- kösLék a Barcs felől érkező vonattal. — Bennünket, tűzoltókat értesítették először. Járha­tatlan utakon kellett meg­közelítenünk a vonatot. Ki­szedtük a sérült utasakat, és behardtulk őiket az atádi ren­delőbe. Akikor még nem volt itt kórház. A súlyosan sé­— Azt gondolták, azért csinálom, mert „piros nadrá­got” akarok kapni. Pedig csak a saját „koldusdiák” éveim emléke cselekedtette velem. 1932 a nagy gazdasági vál­ság éveinek egyike volt. Po­zsonyi Gyula elvégezte a 4 polgári iskolát. Elhelyezked­ni még inasnak sem lehetett. Végső megoldásként Kapos­várra jött felső kereskedelmi iskolába. A tandíj havi 25 pengő. Az apja nyugdíja csak 50 pengővel volt több ennél. Szülői támogatásról szó sem lehetett. — Az első félév után meg­kaptam a legnagyobb ked­vezményt. Ettől kezdve 7 pengő ötvenet fizettem, de nekem még ez is sok volt. Amikor a tandíjat nem tudta fizetni, távoznia kel­lett az iskolából. Koldult, hogy a szükséges összeg együtt legyen. — Elfogott a rendőr. Még 2 pengő hiányzott. Ezután családokhoz jártam koldulni. Volt olyan hely, ahová rend­szeresen visszatérhettem. Tanáraim segítségével min­den nap másnál ebédeltem és vacsoráztam. Volt mire emlékeznem, amikor a pesti gyerekek helyzetéről hallot­tam. — Óriási ambícióval vé­geztem Bogláron a főnöki te­endőket. Éppen ezért döb­bentett meg, hogy 1947-ben nem engedtek szavazni. Erről a szavazásnál értesültem. Az indoklás az volt, hogy „B” listán vagyok. Soha semmi­lyen listán nem szerepelt a nevem. — 1949 őszén állomásvizs­gálatot tartottak Balatonbog- láron. A legeredményesebb vizsgálatnak bizonyult az ál­lomás történetében. Hiba­pont nélküli volt. Meg is kaptam érte a „méltó jutal­mat”: leváltottak. Az állo­más átadásakor összeestem, embóliát kaptam. A beteg­ségem ideje alatt értesültem róla, hogy a szolgálati viszo­nyomat meg akarják szün­tetni. Tudtam, ha megvárom ezt a lépést, akkor nem le­szek képes többé meggyó­gyulni. Kértem, hogy állítsa­nak ismét szolgálatba. Az oklevél első ránézésre bármilyen elismerést tolmá­csolhatna. Ez az elismerés azonban nagyon fontos Po­zsonyi Gyula számára. Éve­kig kellett harcolnia érte. Egy dossziéra való papír bi­zonyítja. 1974. december negyedikén adta be újítását a sokat pró­bált vasutas. Két évvel ké­sőbb már nyugdíjas volt, de az újítás sorsáról nincs még híre. — 1962 körül jelent meg az építőiparnak egy különle­ges betoneleme, amelyből az egy szintnél magasabb épüle­tek födémszerkezetét csinál­ták. A 30 százaléka általában összetörött a vasúti szállítás során. A biztonságos szállí­tásra sikerült kidolgoznom egy módszert, ami amellett, hogy jól bevált, azt is bizo­nyította, hogy nem a kímé­letlen szállítás miatt van a törés. Ez volt a felfedezésem. A későbbi kísérletekbe a gyártó vállalat is bekapcso­lódott, majd Pozsonyi tudta nélkül alkalmazták az új módszert, mint a gyártó sa­ját újítását. Évente 40 millió forintot mentett meg. Meg­kezdődtek az évekig tartó bí­rósági perek. Hat tárgyalás követte egymást, mire ki­mondták a nyugdíjas vasutas igazát. 1985. március 28-án Pozsonyi Gyula átvette a ki­váló újító kitüntetést. Tizen­egy évi hadakozás után fá­radtabb annál, mintsem hogy öröme felhőtlen le­gyen. Bezárkózott kis műhelyé­be, eltölteni a nyugdíjas éve­ket. Hajcsavarók farészét esztergálja. Nincs sok dolga a világgal. Lehőcz Rudolf Köd mögött lapul Kistót­város, közel a megyehatár­hoz. Ha erővel eldobnék egy követ, Baranyában hullana a földre. Kőről szólva, érde­kes látványosság a kis tele­pülés határában, a horhos­ban a vízmosás, ahol csepp- k »képződmények láthatóak. Kistótvárosban valaha, ha nem is gazdag, de szépen rendezett portákon élték az emberek. Ma hat család la­kik a területen, és egyet­len ház van csak magánkéz­ben. A többi a Szekszárdi Állattenyésztő Vállalat szol­gálati lakása. ■ Mindenki a telep munkása. Nagy Károly traktoros. Három éve Gálos- fán vett házat, valahogy ele­ge lett az örökös sárból, a bezártságból. Tavaly meg­szüntették a kis vegyesbol­tot is, most a telep teher­autójával szállítják kétna­ponként az emberéket a kö­zeli településre vásárolni. Nagy Károly jó érzéssel emlékszik vissza gyermekko­rára, a nagy tanyára Ist- vánvölgyben, a hatalmas szabad térségre, ahol egymás ívébe hajoltak a dombok. De azért úgy véld, jobb bent lakni a községben, kényel­mesebb, tisztább. A kistótvárosi gyerekekért busz jön mindennap, óvodá­ba iskolába viszi őket. Gye­rek pedig van elég a tele­pen, Nagy Károly az ujján számolja: — Hát a Matyi- nalk, az éjjeliőrnek van négy, két iskolás, egy óvo­dás, egy meg itthon, a Hor- váték fia már nagy a kis­lány itthon, Pistának két óvodás. A gyerekek számára kész paradicsom ez a telep; itt lehet kiabálni, szaladgál­ni, nem kell félni attól, el­üti őket az autó. Hát, attól valóban nem. A csizmás lábak mocsárrá da­gasztják a sarat, csak a traktor tud ebben haladni. Ha az emberek útra kelnek, nagyjából lelötylkölik a gu­micsizmát, s bekerekeznek a bekötőútig. Ott leteszik az egyik ház udvarán a kerék­párt, csizmát, „városi cipőt” húznak, s úgy mennek to­vább ügyes-bajos dolgaikat intézni. A szolgálati lakások hosz- szan elnyúló házakban van­nak. Az udvarok most szí­nek nélkül, a tél végi ren­detlenségben a jó időt vár­ják. A felhalmozott farakás tetején kecske vafcaródzik, kiskutya görget egy üres or- vosságos flaslkát. Csankó Elemér és Krup- pai Gézáné fiatalok. Szep­temberben költöztek Kistót- városba. Ügy alakult, hogy közös életet terveznek, iti; jó munkára akadtak, lakni is tudnak. A fiatalasszony már rendbehozta a lakást, me­szelte a falakat, körme sza­kadtáig súrolta a mocskos padlót. Barátságos otthonuk van. Mindketten az állatok körül dolgoznak, de maguk is tartanak lovakat, birká­kat. Jó üzlet a birka, nem-

Next

/
Oldalképek
Tartalom