Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-21 / 68. szám
1987. március 21., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A lépcsőház ablakain beözönlő reggeli napsugarak derűssé tették az egyhangú falaikat. Kókadozó virágok, amelyek a telet voltak hivatva átvészelni a fordulókban, új erőre kapták, feledve a cserepekbeni száraz földet. A falakra rajzolt ákom-bákomok, kréta- firkák jól illettek ebbe a hétköznapi házba. Péter tarisznyáját vállára vetve a mindennapok meg- szokattságávai lépett ki harmadik emeleti lakásuk ajtaján. A tavasz egyben jelezte azt is, hagy lassan vége a középiskolás éveknek. Az érettségin tisztességgel túl- lenmii, aztán majd csak hoz valamit az élet, ha mást nem, a katonaságot. Azt biztosan, mert hogy egyből felvegyék az egyetemre, ahhoz kivételes szerencse kell. ö pedig nem tartotta magát szerencsésnek. Apja azt hangoztatta, az ő fajtájuknak semmit sem adott ingyen az élet. Mit tudja ő, mi az igazi szerencse... szerencse például az is, hogy tegnap nem hívták ki matekból és az is, hogy ma időben felébredt. Nem verte le a vekkert szokása szerint a kispárnáival amikor lármázni kezdett, s fordult a másik oldalára; mert akkor kora tízig nincs az ami felriassza. Ilyenkor jönnék a legszebb álmok, amelyektől még sokszor délután is kó- tyagos az ember... a lányok, s az ölelések, amilyenek talán nincsenek is a valóságban. Fütyülve tette be maga után az ajtót, gallérját felhajtva, kezét mély oldalzse- bábe süllyesztve párosával ugrált lefelé a lépcsőn. A reggel derűs fényei jókedvre derítették. Úgy indult az iskolába, mintha az uszodába menne edzésre, minden gond nélkül. A fordulóban váratlanul a fiatalasszonyba botlott. Vállávall érintette degeszre pakolt szatyrot 'tartó kezét. Olga megbillent, ijedten kapta fel tekintetét. — Kézi csókolom ... bocsánat ... — dadogta Péter, és olyan áhítattal vegyes riadtság volt szemében, hogy az asszony elmosolyodott. — Semmi — felelte, megérezte a fiú szeméből sugárzó rajongást. Gyomra enyhén összerándult, és nem tudita megállni, hogy válla felett vissza ne nézzen. Péter keze a korlát fáján, hátrafelé lépdelt le a lépcsőn, s közben őt nézte. Visszakapta tekintetét, fejét lehajtotta, s ment tovább. — Butaság — gondolta —, de meg kell hagyni, jóvágású gyerek. S már szégyenkezve gondolt arrai, hogy a szétnyíló kabát mögött a fiú izmos combján akadt meg első tekintete, amin a feszülő farmer szinte hasadni látszott. — Eh, az egyedüllét, az teszi ilyenné az embert ... — de újra a fiú arca jelent meg előtte, a mélytüzű szemek égették — micsoda gondolatok, legalább tíz évvel f iatalabb n ála ... Látásiból ismerték egymást. A tél elején költözött a felettük lévő lakásba kislányával. Tönkrement házassága és a bontóper után, végre lakáscserével megtudott szabadulni a pökolból, amit volt férjével való együttlakás jelentett az utóbbi két évben. Alig ismert valakit a házból, róla se tudtak sokat, minthogy egyedülálló. Érezte a férfiak tekintetéből, a köszönéskori negédes mosolyokból, helyzetét. Megtanulta, hogy az elvált asszony egyesek szerint szabad préda. Gyűlölte ezt a kiszolgáltatottságot, és azokat is elüldözte közeléből, akik tán másként gondolták. Nem volt kapcsolata. Úgy gondolta, független ember tekintettel gyermekére, csak azért közeledik hozzá, hogy lefektesse. Nősemberrel pedig, lealázónak tartatta volna. Nem egyenrangúak, a testiséget nem tudta másként elképzelni, minit azonos feltételek között. Az első időkben nagyon nehéz volt. Hányszor ébredt, hogy lángot vet teste, és a paplan csücske lába közé van gyúrva. Ilyenkor felkelt, akár éjnek évadján, kiment a fürdőszobába és addig állt a hidegvizes zuhany alatt, míg megnyugodott. Barátnői molesztálták, hogy így nem lehet élni. Kapta a jobbnál jobb tanácsokat. Tudta ő azt is, hogy menynyit ér. Haja rövid gesztenyebarna, szeme kék és szája különlegesen szép. Érzékien szép, mint mondani szokták és alakja még hibátlan. A diákévek sportja konzerválták vonalait. Péterről ugyan szakadt a veríték, de le nem tette volna egy pillanatra se terhét, ha mindjárt az élete múlott volna rajta. Most átléphette azt a küszöböt, amit gondolatban annyiszor megtett. Az előszobában letette a dobozt, és megtörölte homlokát. — Ugye nagyon nehéz volt, igazán köszönöm — mondta Olga, miközben betette az ajtót. — Mondja, elfogad tőlem egy kávét? — szaladt ki a száján a meghívás, és közben azzal nyugtatta magát, ennyivel legkevesebb hogy tartozik. — Köszönöm — válaszolta Péter. — Szívesen beállítom a gépet. Értek hozzá. Olga elfehéredett, és hát- rahanyatlott. — A volt férjem... — mondta. — Péter ijedten kérdezte. — Mit akar? — Néha rájön, leginkább ha beiszik. Ilyenkor megkeres, és cirkuszai. Féltókeny- sógi jelenetet rendez és pofozkodik ... — mondta sápadtan az asszony. — Be kell, hogy engedjem, mert ez a vadállat képes és betöri az ajtót... bújjon el vagy nem is tudom ... Péter később se tudta megmagyarázni magának mi történt vele. Olyan nyugalom szállta meg, mint a startkőről való elrugaszkodás után, amikor már csak dolgozni kellett. Felállt és az ajtóhoz ment, kinyitotta. Szemben felemelt ököllel egy láthatóan illuminált férfi állt. Imgnyaka kigombolva, nyakkendője rendetlenül lógott. Egy pillanatra meglepődött, aztán előre lendült. Félre sodorta az ajtóból, és egyenesen ment a szobába. Csípőre tett kézzel megállt Olga előtt. U3KÉRY CSABA A tisztesség Csörrent a kulcs, furcsa ropogó hangot hallatva hatolt a zárba, és halkan nyi- kordult az ajtó, amikor feltárult. Péter még hallotta, lépteit egész Lassúra fogta, és az ötlött fel benne, hogy meg kellene fordulni és becsöngetni valami űrüggyel. Megindult visszafelé. Voltak barátnői, de ez az asszony ... egészen más. Amikor a közelébe került, valmi megmagyarázhatatlan, émelyítő érzés fogta el. Szinte beleremegett keze, lába. Ez az asszony ... valami különleges. Olyan a szája, mint a festett barack... mint a bársony. S a melle, ahogy lép még a kabát alatt is látni mint mozdul..., ha egyszer... Az ajtó előtt tért magához, keze megindult a csengő felé, de elbátortalano- dott. Mit fog mondani... ki fogja nevetni, és elküldi. Ezt nem kockáztathatja ... micsoda egy barom, csak nem képzeli, hogy tárt karokkal várja és az ágyába cipeli... hülyeség, nyomás innen... Sarkonforduit, és gyorsan indult lefelé, szinte menekült az ajtó elől mert úgy érezte, hogy a nő ott áll mögötte. Kifelé néz a kukucskálón, látja torzított képét, marhatok nagyságnyira dagadt fejét, partvisszerű kefe frizuráját, s neveti... Jókedve elmúlt. Amint kilépett az ajtón csilingelve közeledett a 49-es. Futva tette meg az utat a járdaszigetig, s épp feltudott ugrani a peronra. Pár nap telt el. Estefelé ment haza az edzésről. Már sötétedett, a ház kapuja előtt egy 'taxi állt meg. A fiatalasszony szállt ki belőle, és a sofőr felnyitotta a csomagtartó. Egy nagy kartondobozt emeltek ki belőle. Az asszony fizetett, máris csapódott a kocsi ajtaja, és elrobogott. Ekkor ért oda Péter. Látta Olga tanácstalanságát, amint a dobozt méregette és emelni próbál-, ta. Újra elfogta az a különleges érzés. — Segíthetek ... csókolom ... Olga ránézett, zavartan elmosolyodott. — Nagyon kedves ... ostoba voltam, hogy nem kértem a taxist... — Nem ügy — mondta Péter, és megragadta a doboz guirtni füleit, felemelte, és indult vele. — Májd én a másikat... — Csak az ajtót tessék ... Olga készségesen sietett előre, tárta ki az ajtót. Végre sikerült vásárolnia televíziót, mert a másik a férjénél maradt. Évike a nagy- mamáéknál van, őt akarta meglepni. Hányszor elkérdezte, mikor lesz nekik is tévéjük, így hát bármenynyire is kellett másra pénz, kölcsönnel kiszorította. — Igazán, hát ez tényleg nagyszerű! Péter levetette kabátját, aztán cipőjét mielőtt belépett a padllószőnyeges szobába. Hiába szabadkozott Olga. nem kell, máma nem takarított. A televízió üzembe helyezése könnyen ment, egy drótból szobaantennát is eszkálbált a fiú, és amikor megnyomta a gombot, az esti mese brummagó szignálja hangzott fel. — Üljön le — mondta Olga mosolyogva a fotelra mutatva — hozom a kávét. Péter letelepedett, lábait keresztbe vetette. Várta a nőt. Ezt a csodát akinek most a közelébe lehet és áldotta Géza bácsit, az edzőt, hogy ma korábban elengedte őket. Amikor pár perc múlva Olga bejött kezében a kis tálcával, rajta a két gőzölgő csészével és pohárba ál- iogatotit ropivak mosolygott. Könnyű ruhája testéhez tapadt, látni engedve minden rezdülését. Péter nagyot nyelt, feljebb csúszott ültében és mitagadás, zavarban volt. Mit mondjon most. De az asszony feloldotta. Letelepedett vele szemben és kérdezgetni kezdte. Iskoláról, erről, arról. Ö válaszolt, miközben a kék szemeket látta, a bársonyos nevető szájat, az elővillanó apró fehér fogakat. Olga megérezte a fiú zavarát, és az egyensúlyát helyre billentette. Nem emlékezett, hogy mikor társalgóit idegen férfival ilyen fesztelenül. Mert érezte, hogy a szemben ülő már férfi. Kissportolt alakja, szegletes arca, érdes hangja elárulta. Felfogta mint tapogatja végig tekintete, és állapodik meg arcán. Tessék, itt vagyok, csak a szemeddel kell intened. Régen érzett bizsergés futott végig testén, ágyékába, de elhatározta, nem enged a kísértésnek. Ez semmiképpen sem lenne tisztességes. A kávét se itták meg, amikor durván felfoerregiett a csengő. Felkapták fejüket, de ekkorra már az ajtón dörömböltek. — Nyisd ki te szemét kurva, merít rádszakítom! —ordította egy férfi. — Szép! Itt kurválkodsz a gyerek szeme láttára egy ilyen tafcnyossal! Nem szégyell,led magad?! — Menj innen Béla... semmi közünk egy máshoz .,. nincs jogod ... — Majd megmondom én, hogy mihez van jogom te rohadt szuka —■' és emelte kezét. Péter elkapta hátulról az ütésre lendülő kezet. A férfi megfordult, és vérbe- forgó zavaros szemét ráemelte. Érezte büdös,. alkoholos leheletét, és a következő pillanatban csattant arcán az ütés. Olgái falsikoltott, Péter kissé megtántorodott, de egyensúlyát visszanyerve gyomron, és utána egy jobb- egyenessal állón vágta a férfit Az nyögött egyet és feldöntve a fotelt elterült. Megrázta fejét, feltápászko- dott. — Na megálljaitok... — nyúlt zsebe felé. De Péter ismét elkapta a kezét, és úgy hátra csavarta, hogy a férfi félijajdulh — Kifelé — mondta Péter, és újra csavart a csuklón. A férfi elindult, közben szitkozódva fenyegetőzött rendőrséggel, agyonveréssel és mindenféle trágárságokkal. Péter becsapta utána az ajtót, a kukucskálón utána nézve látta, mint imboiyog lefelé a lépcsőn. Megtörölte arcát, a keze véres lett, szája felrepedt. Ekkor kezdett lába remegni és hirtelen olyan fáradtságot érzett, mintha egy vagon szenet lapátolt volna ki. Visszament a szobába. Iga ott állt a fotel O mellett, egész testében remegett. Látta, hogy a fiú szájszegletén vér szivárog, sápadt és keze oly erőtlenül lóg teste mellett, mintha nem is az övé lett volna. Szemét bánatosan ráemelte, mint akit megloptak. Odalépett hozzá, végig simított arcán,. — Köszönöm — suttogta. A kezekbe élet költözött, lassan ráfonódtaik, s mintha felemelték volna, úgy érezte repül. Forrósáig öntötte el didergő testét, ajka szétnyílott. Átkarolta a fiú nyakát s közben arra gondolt, hogy ő azért, tisztességes marad. SZIRMAY ENDRE Megoldja bennünk A hullám csak benned csendesedik meg lángol a jény — hogyan is tudnám a mélység mikor emelkedik jel hogy béklyóinkat megoldja bennünk és kimérje útjainkat könyörtelenül jelmutatva merre kell mennünk. Négy évtized plasztikái Wehner Tibor: Köztéri szobraink í í [ I Varga Imre: Lenin, Mohács Vigh Tamás: Kürtösök, Budapest Melocco Miklós: Ady Endre, Pécs Nagy feladatra, hiánypótló munkára vállalkozott Wehner Tibor Köztéri szobraink című könyvével. A cím ugyan nem utal rá, a mű — bár az előzményeket is áttekinti — lényegében, terjedelmének túlnyomó részében az 1945 utáni négy évtized köztéri szobrait, emlékműveit rendszerezi, elemzi, értékeli. E korszákról eddig csak néhány reprezentációs album és egy-egy alkotó munkásságát bemutató kismonográfia jelent meg. Ez utóbbiak azonban általában a felvállalt életművet érthető elfogultsággal tárgyalták. Átfogó mű eddigi hiánya valóban komoly adóssága művészeti irodalmunknak. A hiánypótláson és az áttörésen kívül elismerés illeti a kötetet — és természetesen a szerzőt — bátorságáért is. Nem tekint hivatalos rangsorra,' művészeti díjakra, sőt egy életművön beliül is merészen, határozottan és legtöbbször elemzéssel alátámasztottan alkotja meg ítéleteit. Értékelése jobbára összhaniban áll a művészetkrtitika és -történet mai felfogásával, de nem nélkülözzük az egyéni megközelítéseket sem. Mit sem von le a kötet értékéből, ha az olvasó egyéni ízlése nem mindig találkozik a szerzőével. Négy évtized köztéri szob- rálszata feldolgozásának a szerző által választott módszere előnyt és hátrányt egyaránt hordoz. A téma Herényi Jenő: Legenda, Tihany szerinti csoportosítás előnye, hogy közvetlen összehasonlítási lehetőséget biztosít az adott körben, például a politikai emlékművek, mun- kásábrázolásiok, Lenin- és Ady-szobrok között. Hátrányos Viszont ez a módszer a korszak szerinti feldolgozással szemben azért, mert az adott kor társadalmi igénye, felfogása egyaránt érvényesült a különböző témakörökben, és így, bár szerző igyekszik, szinte lehetetlen elkerülnie az ismétlést. A művek plasztikai-esztétikai értékelésén túl gondot fordítót Wehner a térbe helyezésre, és a környezettel való kapcsolatra is. Miután azonban köztérre került műveket tárgyal a kötet, egy-egy esetben talán hasznos lett volna arról az emberi közegről, a befogadói környezetről is szólni, amelynek, akiknek számára készültek ezek a szobrok, emlékművek. A szerző összességében elég elszomorítónak tartja elmúlt negyven évünk köztéri szobrászatét. Árnyaltabb lenne a kép egy rövid nemzetközi kitekintés által. Ez világossá tette volna, hogy köztéri szobrászatunk felszabadulás után megtett útja a társadalmi, ideológiai környezetből, azaz szoros' összhangban szinte törvényszerűen alakult így. Indokolton örül szerző az elvont formák köztéri megjelenésének. Ezek az absztrakt művek valóban új színt hoztak, és gazdagítják utcáinkat, tereiníket. Annyi talán megjegyezhető lett volna, hogy e térplasztikák között is található nem egy sematikus, sablonos, üres. Képzőművészetről a művek megidézése nélkül szinte lehetetlen szólni. Kellően bő fotóválagatás egészíti ki a szöveget. Sajnos korántsem egyenletes minőségben. A kötet minden bizonnyal vitát vált majd ki a művészeti közvéleményben, mindez azonban hozzájárul majd a korszak művészettörténeti értékelésének további tisztázásába, és ehhez Wehner Tibor átfogó munkája jó alapot teremtett meg. (Gondolat Kiadó, 1986) Dömötör János
