Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-14 / 62. szám

Somogyi Néplap 1987. március 14., szombat Äpilii IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kultúrák, kényszerek Kopasz Márta adománya 1911-ben született Szege­den, most is ott él és alkot. A budapesti Iparművészeti Főiskolán végezte tanulmá­nyait, utána lett Buday György és Bordás Ferenc társaságában a szegedi met­szőműhely megalapítója. Kü­lönösen híres a Múzsák so­rozata. Párizsban, Krakkó­ban kapott díjat, 1967-ben a III. Malborki Ex libris vi­lágkiállításon is kitüntették. Most Szegeden a József Attila Tudományegyetemen adta át Csákány Béla rek­tor az egyetemi tanács ál­tal adományozott József At­tila emlékplakettet Kopasz Mártának, aki nagy jelentő­ségű kisgrafika-gyűjtemé- nyét és levelezését ajándé­kozta a szegedi egyetemnek. Ebből az alkalomból az aulában kiállítás nyílt fest­ményeiből, amelyek sajátos, előtte Szász Endre és Bordás Ferenc által alkalmazott technikával készültek. Ko­pasz Márta művei színes, lí­rai alkotások. Vannak olyan képei, melyek a szegedi tájat és a város utcáit, történel­mét idézik a tőle megszo­kott érzékenységgel. Megje­lenik a Tisza-part, a szege­di árvíz, a hajdani híres­hírhedt boszorkánypörök hangulata, s különösen fino­mak portréi. Képeinek derűs, hangula­tos szimbolikája Krúdy Gyu­la kései rokonává avatja; művészetének neoszecessziós világa nem átvétel, nem di­vat — egyéniségéből fakad. Mély együttérzéssel ragasz­kodik a múlthoz. Emlékezése festményekké növeli a rác­kevei Kis-Dunát és Szigli- getet is. Kopasz Márta erénye a hűség. Szegedi volt, szegedi maradt, de képes volt arra, hogy a világ ezen hazai szögletében kifejezze az uni- vezumot. Művészetének igen sok a barátja Szegeden és az országban. Sokan szerették meg általa a művészetet. Losonci Miklós Sokáig folyt a vita: áru-e a kultúra vagy sem? Érvek és ellenérvek csatároztak egymással, ám a valóság ke­mény tényei mára eldöntöt­ték a kérdést. A kultúra — olykor meglehetősen szokat­lan köntösben jeflentkezve — igenis jó pénzért eladható, tehát: áru. Az új és új műveltségi és szórakoztató divatok eseté­ben a közönség azonnal és érzékenyen reagál, hajlandó sorban állni, vagy megfizet­ni azt, ami kell neki. A kul­túrára vonatkozó elképzelé­sek és felfogások mára tart­hatatlanná váltak, a klasz- szikus művek, az értékek erőltetése dllenkező hatást keltett: csömört és vissza­tetszést a közvetítők, befoga­dók oldaláról egyaránt. A populáris, a tömegkultúra termékei a társadalom szé­les rétegeiben találtak meg­értésre, szinte beözönlöttek abba a sajátos vákuumba, amely bizonyos illúziók és elfoglaltságok nyomán ke­letkezett. A kulturális for- radallom és a kultúra (min­denáron való) demokratizá­lódásának ábrándja szép csendesen kimúlt, elszende- redett. Hihetetlen differen­ciálódás zajlott le ezen a té­ren, szertefoszlottak azok az álmok is — miként Veress András a Napjaink egyik szá­mában megállapította —, amelyek „a kultúrát is egy­ségesnek, tagolatlan egész­nek szerették volna látni”. Hirtelen, szinte a semmi­ből keletkezett — a legmo­dernebb médiák közvetítésé­nek segédletével — az új, eltérő minőséget kínáló kul­turális piac. Mára valóságos dzsungel alakult ki: köny­vek, hanglemezek, kazetták és videofelvételek ontják az áldást, hihetetlen változatos­ságot, formai és tartalmi új­szerűséget sugallva. A hiva­tásos kiadók mellett megje­lentek a különböző kiadói társulások, gmk-k, az ilyen­olyan kiadói fedőszervek, melyek az éppen aktuális szenzációt (divatos szerzőt) dobják be a Iköztudatba — hihetetlen gyorsasággal és leleményességgel. S főként: jó nyereséggel! S a vevők tolonganak a könyvesboltokban, az alkal­mi /árusítóhelyeken... Mintha a gazdasági kény­szerrel párhuzamosan hatna egy másik, az életforma vál­tozásából eredő kényszer is. A sikert a kettő együtt ma­gyarázza. A mai emberek többsége aligha éri (érheti) bq azzal a jövedelemmel, amit a> mun­kahelyén keres a nyottc óra alatt. Kutatja és meg is ta­lálja a mellékes jövedelmek sokféle forrását, amivel fenn­tarthatja megszokott életní­vóját, sőt némi gyarapodást is produkálhat. Így aztán már nem futja sem idejé­ből, sem energiájából másra, mint a szórakozásra, kikap­csolódásra, az ilyen jellegű művek .(film, hanglemez, vi­deo) fogyasztására. Fura el­lentmondás keletkezik ennek következtében: az egyén munkájában mind igénye­sebb, mind nagyobb szakmai műveltséggel van jelen, ke­vés szabadidejét részben szakismeretek megszerzésé­re, részben a teljes kikap­csolódásra, igénytelenül töl­ti eű. S ebbe az életformába már alig férnek be a kísér­letező irodalmi művek, fil­mek, az avantgarde legújabb képzőművészeti fejleményei. Az új közönség már nem is tagadja ezt a fajta művésze­ti megnyilatkozást, egysze­rűen nem vesz tudomást ró­la. Átnéz a kortárs művé­szet feje felett, bonyolultsá­gát, kódrendszerét nem ér­tékeli, nem kívánja megfej­teni. Beéri a maga egyre nö­vekvő kontinensével, műfaji változatosságának hihetet­len sokszínűségével, a nyo­masztó jelenből való mene­külés utópiáival. S még azt az elégtételt is bezsebelheti, hogy, időnként rangos szer­zők adják le névjegyüket ezen a téren, megirigyelve az anyagi sikert és a népszerű­ség kínálta előnyöket. A szakadék tehát az elit és tömeges művészet, kultú­ra közt nem csökken, ha­nem nő. Kétségbe kell-e es­nünk emiatt? Egyáltalán: va­lóban csak szakadék van a két szféra közt? Én úgy látom: az áthatá­sok ma is megvannak, leg­följebb rejtettebbek, nehe­zebben hozzáférhetőek. Gyakran megfigyelhető, hogy mindaz az érték, gondola­ti, érzelmi képződmény, ami a magas művészetben létre­jött, sajátos „fordításban” bár, de beszivárog a tömeg- kultúra tartalmaiba, eszköz­tárába. Mintha különös „munkamegosztásnak” lehet­nénk tanúi: a laboratóriumi kísérletek egyes termékei el­terjeszthetek, mások nem. Ám ez nem feltétlenül ér­tékítélet. Ma egyébként is úgy tűnik: a magas művé­szetben mindennél fonto­sabb, a saját autonómiának a „kiélése”, a sajátszerűség érvényesítése. Ha innen nézzük, ez me­gint bizonyos kényszer, ha nem is külső, hanem belső. A belsőből vezérelt művész­nek megvan a maga „láto­mása” arról, mit akar létre­hozni; az előzmények logi­kája mire készteti, merre irányítja. Ambíciója, hogy az évszázados, sőt évezredes folytonossághoz, amit az em­beriség művészete jelent, hozzátegye a maga /részét. S ez számára olyan feladat, kihívás, amely elől nem tér­het ki. Az elkülönülés tehát nem okvetlenül terméketlen álla­pot, inspirativ tényezőkét is tartalmaz mindkét kultúr­körben. Ami nem célraveze­tő : valamiféle ál-kuiltúrde- mokratizmus jegyében hamis egységet teremteni, össze­mosni a mind karakteresebb különbségeket, egyiket a má­sik ellen fordítani. Kényszerek hatnak hát a jelenkori kultúrában, amely még a leírtaknál is sokré­tűbben tagolt. Ezek kibonta­kozása, a részek pólusok kö­ré rendeződő vibrálása te­remtheti meg azt a világot, amely egyszerre kaland és kihívás, szórakozás és ön­megvalósítás. Ha minden szférájában á minőség elve uralkodik, akkor a vele kap­csolatot teremtő egyén csak nyerhet. Személyiségének (néha rejtett, takargatott) igényeit elégítve ki. Péntek Imre Siőcs Géia SfR TAVASSZAL Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyí­lik! Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hal­lanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafák­hoz ~Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefelé jö­vet a Bethlen-kripta felől, megbotlott azon a helyen? Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétáló, törékeny bo­szorkány a napsütésben, és arról beszélt, hogy ő az utol­só Weöres. Erről beszélt és megbotlott! Kevés híján le­térdelt ott, kishíján térdre ereszkedett ott, ahol másfél hónap múlva Nagy László támaszkodott a tiedhez oly hasonló botjára, s bámult gyanakvóan összehúzott szem­mel a gödörbe, amely fölött most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítése. A királyi femefkezőhely Buzinkay Géza* A székesfehérvári Szűz Mária- vagy Boldogasszony- bazilika Magyarország jel­képes hatalmi központja volt Szent Istvántól kezdve: ott őrizték a koronázási jelvénye­ket, s csak az a király le­hetett az ország törvényes uralkodója, akit abban a szé­kesegyházban a Szent Koro­nával koronázott meg az esz­tergomi érsek. Királyi te­metkezőhelyként is a leg­fontosabbá vált — ez a sze­repe később állandósult. Árpád-házi és az őket kö­vető, vegyes házakból szár­mazó királyok közül tizen­öten lettek a székesfehérvári bazilika sírjainak, kriptáinak és sírkápolnáinak lakói (köz­tük csak II. Lajos tetemét szállították át utóbb Bécsbe, János ^irályét pedig egy má­sik székesfehérvári templom­ba). A királyokon kívül ott temették el közvetlen család­tagjaik többségét is — sőt közülük kerültek ki a temp­lom első sírjai, mint Szent Imréé (1031) is. A történeti források szerint legalább hu­szonegy királyi családtag sír­ja ott emelkedett, olyanoké, mint például Szilágyi Erzsé­beté is. A XIV. századtól kezdve még főurak és főpapok is te­metkezhettek a bazilikában, külön királyi engedéllyel. Ar­ról is krónikák tudósítanak, * Részlet 4i szerzőnek a Corvina kiadónál megjelent: Kő se mutatja helyét című Jcötetéből. hogy- ott volt Károly Róbert hadvezérének, Drugeth Fü- löp nádornak, a ^signjond- kori főuraknak, Ozorai Pipo Szörényi bánnak és Rozgo- nyi István pozsonyi ispán­nak, a csókakői várurak, va­lamint Marcali Miklós erdé­lyi vajdának a sírja. Temet­tek oda székesfehérvári pré­postokat és magas rangú ka­tonatiszteket is: utolsóként a török ellen 1543-ban hősie­sen küzdő Varkocs György várkapitányt és tíz katoná­ját. Nem tudjuk bizonyosan, hány sír is épült a baziliká­ban, csak az kétségtelen, hogy a középkori Magyaror­szág több mint ötven név szerint ismert előkelőségénél sokkal többen nyugodtak ott. Milyen is lehetett ez a székesfehérvári Boldogasz- szony-bazilika? A több mint ötszáz évig álló tempóm folytonosan át­alakult, és díszítése gazda­godott. Magja egyhajós templom lehetett, amelyet István ikirály 997 és 1000 kö­zött építtetett. Ez a tekinté­lyes méretű templom negy­ven méter hosszú és húsz méter széles volt, külső tor­nyok ékesítették, és félkör­íves szentély zárta le keleti öldalán. Alig több mint más­fél évtizeddel elkészülte után még István király hozzákez­dett bővíttetéséhez. A csak halála után befejezett temp­lom ennél az átépítésnél ér­te el végleges, a maga ko­rában óriási méreteit: mint­egy 76 méteres hosszát és 38 méteres szélességét. Felmér­hetjük, mekkora volt, ha arra gondolunk« hogy a mai budai; Mátyás-templom en­nél lényegesen kisebb. Eme­léséhez sok mészkőből fara­gott római sírkövet használ­tak fel, amelyeket Aquin­cumból, Nagytétényből és a közeli Tácról szállították oda. Széltében két oldalhajóval bővült, szentélyének félkúp alakú boltozata — és talán oldalfalai is — mozaik dí­szítést kaptak, padlója fe­hér mészkőből készült. A szentély előtt, ß. közép­hajóban állt az oszlopokon emelkedő oltár, mellette az első szent ikirály kriptája; valamivel odább, szemközt vele a királyi trónus. A fő­hajót pz oldalhajóktól nyolc­nyolc tagból álló pillérsor választotta el. A templom díszítése erőteljesen észak­itáliai, lombard jellegű volt az akantusáleveles faragvá- nyokkal, s azokkal a ka­nyargó kettős- és hármasfo­natokkal, amelyeknek leg­szebb példái Szent István szarkofágján maradtak fenn. Mellettük a palmettalevél- díszek képviselték a honfog- laflás kori hazai formakin­cset. A templom a századok so­rán többször leégett; újjá- építői is mindenkor alakítot­tak rajta. Mintegy a szen­tély folytatásában készült el az utolsó bővítés: oda épít­tette Mátyás1! király sírkápol­náját, amely miatt még a középkori várfalat is meg kellett bontania. A bazilikában öt évszázad alatt rengeteg műkincs hal­mozódott fel: tele volt gazda­gon díszített ereklyetartókkal, finoman cizellált kelyhekkel, drága miseruhákkal és szá­mos pompás síremlékkel. II. Ulászló koronázásakor, 1502- ben az egyik résztvevő hat­van darabra tette a csak az oltárra helyezett ezüst- és aranyhermák számát; , köz­tük volt a skót királyfi, Szent Kálmán XII. századi hermája — ameilyet nem sokkal utóbb Miksa császár a melki apátságba vitetett —, a Keresztelő Szent J.ános ujját őrző ereklyetartó, Szent András fejereklyetartója és Szent Márton vértanú kopo­nyája. A templom gazdagsá­ga elkápráztatta Thuróczyt és Bonfinit, akik még teljes fényében láthatták és írhat­tak róla, de kiváltképp meg­ragadta a török hadakkal odakerülő Dzselálzádé Musz- tafát. Megvető fanatizmusán is átsüt a csodálat: ......Kü­l önsen említendő — írta Az országok osztályai és az utak felsorolása című művében — a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő- és te­metkezőhelyéül szolgáló ré­gi templom... A templom minden szegletében és zugá­ban drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kér­kedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy fes- lett erkölcsű pokolra költö­zött gyaurnak sírköve. Nem is tűrte a muszlima számára ellenszenves kegye­leti hely pompáját; a hábo­rúk pedig megpecsételték magának az épületnek sor­sát. 1543-ban tíznapos ost­rom után került török kézre Székesfehérvár vára; 1688- ban pedig Istulni Belgrad úgy lett ismét Székesfehér­vár, hogy bazilikájának em­lékét már csak romok őriz­ték. Mindez tény, a magyar történelemben nagyon is is­mert szomorújáték kivonata. Persze a történelem nem romantikus ifjúsági regény­író, nem az emberség szik­ráját is nélkülöző elvetemült gonoszokat állítja szembe a makulátlan jókkal. Sőt van annyira cinikus, hogy meg­engedje, a kárvallott végez­ze el a pusztítás tökéletessé tételét. Számos nemzedék különböző eszméket és mű­veltségi színvonalat képvise­lő tagjai közösen érték el azt az egyedülálló ered­ményt, hogy Magyarország­nak kiráyi tömegsírja le­gyen. Jelmagyarázat: A. Királyi trónus B. Szént István oltára és sírja C. Szószék D. Nagyi Lajos sirkápolnája E. Főúri sirkápolnák F. Mátyás sirkápolnája Fontosabb sírok ^a feltárás évszá­mával: 1. III. Béla és felesége (1848) alaprajza Henszimann Imre feltétele­zései.: 2. Szent István családja (1862) 3. II. Ulászló (1862) 4. Könyves Kálmán és felesége (1862) 5. Károly Róbert, {Mátyás és II. Lajos ideiglenes sírjai i(1874) 6. II. Béla, II. Géza, II. László, IV. István (1874) 7. Albert (1874) 8. Buzlay család (1839) A székesfehérvári bazilika vázlatos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom