Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. március 14., sxombat

Somogyi Néplap

>' '> > ' , 'j, '■'í j, "g y"yM, ' , '<# 's' '

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

PIRINYÓ

Tiszteletadás Berénynek

A kisváros temetőjén mint háborús demarkációs vonal húzódott keresztül az ódon téglafal, amely a katolikusok síikért jót a református temetőtől elválasztotta.

Sírkert és temető. Körülbelül ennyi is volt a különbség a két felekezet között. Az egyiknek tisztelete- se, a másiknak pedig tiszte- lendője volt.

Az asszony, akit mindenki Pirinyónak hívott, egyáltalán nem is volt kicsi. Hatalmas, macskafaajszú némber volt, valaha falusi bába, még valaihább kórista egy vándorszínész-truppban, s ha a valaha szónak lenne egészen régmúltja is, akkor azt is el lehetne mondani, hogy úgy ötven esztendeje még csak Piriké nagysádként emlegette ugyanez a kisváros, és egyes számú üdvöskéje volt Citrom néni műintézetének, amelyet Édeslyuk néven emlegettek megyeszer te. „Édes- lyuk, női zenekar” — ez volt a hajdani cégér szövege, s Pirinyó ebben a női zenekarban dobos és eintányéroá volt, óriási sikereket aratva azzal a műfogással, hogy térdeire erősített cintányérjával a tárogató-szőlős török hastáncot önmaga kísérte.

Pirinyó, azaz Piri anyő évekkel nagysikerű mutatványa után, sók évi angyalcsinálás bűnével érkezett vissza a kisvárosba, hogy oltár előtt esküdjön örök hűséget Dóréinak, az exügy- védnek. A néhai Dóréinak.

Pirinyó naponta hozta egyetlen szál virágát a névadó sírjára', s hosszú monológokban mesélte élete tra- gériákban bővelkedő eseményeit. Nem, nem volt szószátyár öregasszony, de szükségét érezte, hogy valakinek elmondhassa mindazt, amit új katolikusként a gyónástól való nagy iszonyatában még lelki atyjának sem mondhatott el. Nem voltak ezek a történetek sem pikánsak, sem pedig olyan szalon-sikamlósak, mint amilyennek egy képi fantáziával megáldott diák képzelné; Jobban hasonlított Pirinyó szölvege egy zárszámadási jegyzőkönyvhöz, mint egy pornográf sztorihoz.

Eleinte...

Igen, eleinte.

Történt, hogy egyik téli délutánon, amikor szekrény tetején kuporgó befőttes üvegek szalicilját szórta a régi és új sírokra a kéküldöző januári ég — egy amolyan sem nem borús, sem nem tiszta napon —, Pirinyó éppen a hajdani kollégiumi hittan tanártól ajándékba kapott tutbákos szelence történetét mesélte hites ura fekete műmárvány sírkövének, amikor megszólalt az eltávozott.

— És mi lett a pikszissel?

Pirinyó meglepetten emelte föl fejét, a rajtakapottak gyanús lassúságával vizsgálta át a szomszéd sírokat, de mert nem látott senkit, visz- szatért Dóréi sírjához, kö- hintett egyet, aztán nyugalmat erőltetve magára, megkérdezte.

— Tartozom ezzel önnek?

— Eegen — hümmögte a megboldogult.

— A szelencét aztán elajándékoztam egy elcsapott teológusnak, aki megesküdött, hogy Bulawajóba megy a zuluk közé.

— És elment?

— Nem motorszerelő lett a Box-^garázsban.

— Abha — nyugtázta a közlést a túlvilág.

Pirinyó azt szerette volna, ha ő is kérdezheti, de hiába is próbálkozott, mert kérdései süket fülekre leltek, nem kapott választ arra, hogy minek kell elmondania olyan dolgokat is, amelyek odaát evidensnek kellene legyenek. Nem értette, milyen lehet az a túlvilág, ahol a titok éppen olyan titok, mint itt a földön, hisz ő, akárcsak

az összes többi ember, azt hitte, hogy az evilági élet pontos tükre a másvilág, azzal a különbséggel, hogy ott már nem titok az, ami ideát örök kétségéket fakasztott, az, ami a földön még szégyen, az odaát már csak tény, mert a lelkek olyan meztelenül állnak egymás előtt, mint férfiak a sorozáson vagy mint legelésző lovak a hőség elől menekülve az árnyékban.

Egyszóval Pirinyó megtudta, hogy isten irgalmából az emberek ott sem tudhatják meg egymás titkait, s mivel ezt a tényt a kérdések, amelyeket Dorói föltett neki, csak még inkább megerősítették, Pirinyó lelke megnyugodott.

— Hölgyekkel szokott odaát találkozni ? — kérdezte Dóréit.

— Höl?

— Hát odaát?

— Maga van odaát, én ideát vagyak — nyöszörögte a néhai.

— Igaz — ismerte be Pirinyó.

— Bár az is szentigaz, hogy ez csak nézőpont kérdése ...

— Ebből magára ismerek.

— Miiből?

— Ebből a szófacsarásból.

— Én azt kérdeztem magától, hogy vannak-e odaát hölgyek, hogy van-e egyáltalán társasága, erre maga né- zőpontozik.

— Van is, nincs is... — dünnyögte Dorói.

— Lilit látta?

— Éppenséggel láttam — mondta Dorói, de ezzel be is fejezte aznapi kísértését.

Pirinyó nem mindennap tudott beszélni vele, s csax nagy nehezen sikerült megtudnia, hogy az ügyvéd a tisztítótűzben várja végleges bebocsáttatását a meny- nyeknek országába. Időbeosztása nem éppen kötetlen, ezért bocsánatot is kért az asszonytól, s e kegyeletes kegyelem mellé kérte még, hogy szállítson megbízható híreket — megbízhatókat, már amennyiben a földön egyáltalán meg lehet bízni egy információ hitelességében.

— Nézze, kedves, találkoztam itt egy leányzóval, aki egy vasutas menyasszonya volt. Arra kéri, tudja meg, hogy megnősült-e, ki azasz- szonya, milyen volt előélete ... érti ugye?

— Értem. Hogy hívják?

— A vasutast?

— Azt.

— Békái Pálnak hívják, váltóőr. Mindenki ötödik Békainak hívja, mert a neve elé odateszi a vé betűt, a Váltóőr rövidítését.

— Ismerem — mondta gondolkodás nélkül Pirinyó. — Zsugori, faszari, korhely.

Az ügyvéd köhögött, krá- kogott, aztán valamilyen láthatatlan indulattól fűtve mondta;

— Hát ezt nem mondanám. Én, be kell valljam magának; még most is tartozom néki.

— Maga?

— Én.

— Hogy kerül a csizma az asztalira?

— Pedig úgy van.

— Mennyivel?

— Semmiség.

— Dorói! — csattant föl az asszony. — Azt kérdeztem, hogy mennyi, nem azt, hogy maga minek tartja.

— öt üveg borral.

— Hm — töprengett az özvegy. — Az tényleg semmiség; mindazonáltal meg fogom fizetni.

— Köszönöm.

— Az asszonyról pedig legközelebb.

Pirinyó végiglátogatta a várost. Nagy körültekintéssel tudákolózott ötödik Békái neje felől, még a nevezett törzskocsmájába, a Surlott Grádicsomban is meg-meg- fordult, aztán úgy tavasz felé kész volt a válasz.

— Ami pedig Békainét illeti: egy ocsmány kurva — mondta, s épp ki akarta fejteni, hogy mit is tudott meg, amikor a temető kerítésén keresztül visítozást, éktelen szitkozódást hallott.

. — Én? — sikította a református temetőből a katolikus sínkertbe egy női hang.

— Rólam mondod,, te bár- cás?

Pirinyó menekült. Nem értette, hogy kerülhet Dorói mellé a még élő Békainé, de sejtette, hogy mindaz, ami ma elhangzott a temetőben, nem isten műve, s hogy ezért még valaki számolni fog.

*

A Surlott Grádics sarok- asztalánál, amelyet mostanság a bőrbajuszos asztalnak hívtak, mindenkinek jókedve volt, csak ötödik Békái volt elkeseredett.

— Ez marhaság volt — mondta ki végül a szentenciát. — Én már az elején is mondtam, hogy nem szabad asszonyokkal kezdeni.

— Azt hiszem, ezzel be is fellegzett a vallomásoknak

— tette hozzá a református gimnázium pedellusa. — Ezekután ő is rájön, hogy nem is Doróival beszélt.

— Rá — mondta a Mesz- tic fűszerkereskedés hordára.

— Én már mától nevelem a bajuszomat.

— Én is — bólogatott szomorúan Békái. — Kellett nekem vénen válásra . gondolni ... Pedig azt hittem, mégiscsak megtudok valamit.

Bajuszpödrő mozdulatot tett, még nem szokta meg ő sem, mint ahogy a többiek sem, hogy nincsen legénytolla. Azt akkor vágatták le mindannyian, amikor a pedellus javaslatára sebragasztóval tapasztották be a szájukat, hogy röhögésükkel el ne árulják magúkat a Piri- nyóval folytatott hosszú beszélgetéseken. Csak a temető őrének nem kellett levágnia, mert egyrészt ő soha sem vicogott, másrészt ő volt a beszélő, lévén amúgy- is bajusztalan.

Teltek a napok, semmi említésre méltó nem történt. A törzsasztal tagjai előbb csak borostásoknak látszottak, aztán már szépen alakultak a jellemüket kidomborító bajszok, amikor a Surlott Grádicsba becsapott az istennyila.

A pincér hozta a hírt.

— Délelőttönként be szokott járni Pirinyó és Békainé — mondta a beavatottak sdkatonondó hangján.

— Ide? — kérdezték a kárvallottak döbbenten.

— Igen. És láthatólag nagyon nagyban vannak.

Békái ilyen kritikus helyzetekben bajuszát szokta rágni, most jobb híján kért még egy sört.

— Csak asszonnyal ne kezdjen az ember — mondta ki a szentenciát. — Most ez a két vén ribanc kikerget minket a világból, ’sze ezek többet tudnak rólunk, mint a rendőrség és isten együttesen.

Egyik reggel kinyitottam az ablakot, és láttam, hogy szürkévé változott a világ. Milyen lehangoló — gondoltam magamban — ilyen világban élni. És kimondhatatlanul nyomasztott a szürkeség, és megzavart az ábrándozásban.

Fogtam egy ecsetet, és zöldre festettem a világot. De így sem nyerte el a tetszésemet, és olyan emlékek idéződtek föl bennem, melyek elől egész életemben menekültem. Ezután a kék színnel próbálkoztam, és befestettem eget-földet. Most aztán valósággal szárnyalni fogok — ujjongtam magamban. Néztem-nézeg ettem a kékséget, ecsettel a kezemben, de szó sem volt szárSzáz éve, 1887 március 18- án született Budapesten Serény Róbert, XX. századi festészetünk egyik legjelentősebb mestere. Jellegzetesen nagyvárosi művész volt, intelligens, nyugtalan, töprengő alkat, aki a századelő forrongó lelkületének megfelelő művészi kifejezést keresve néhány társával együtt a magyar festészet késésben lévő óráját az akkoriban vezető francia haladáshoz igazította!.

A festészetben kezdetben Munikaosy Mihály képiéi vonzották: „Igen sokáig Munkácsy vált az ideálom. Munkácsy szeretete Rembrandthoz vezetett.”

Tanulmányait 1904-ben a Min taraj ziákolában Zemplé- nyi Tivadarnál kezdte el, de aiz idejétmúlt akadémikus festői irányiban csalódva 1905-ben Párizsba, az új művészetek Mekkájába utazott, ahol a Júlián akadémián képezte tovább magát. A századelő izgalmas útkereséseiben Cézanne, Picasso, Matisse műveivel megismerkedve hatásuk alá került. Első, 1903-ban festett önarcképe a hazai hagyományt követve még tónusos megoldású; de 1909 körül festett művein, különösen korai főművén, a Kancsós csendéleten Cézanne sugallatára a látványt már szigorú szerkezeti rend szerint elenyalásról, de a repüléshez sem volt kedvem. Mégiscsak biztonságosabb ideiem a földön ...

Sokáig törtem a fejem. Talán megpróbálhatnám a sárgát vagy a pirosat? Hallottam, . hogy az utóbbi színnel ingerlik Spanyolországban a bikákat, s lehet, hogy nálam is kedvező hatást fog elérni, még akkor is, ha én csak ember vagyok. Szét is fröccsentettem néhány rikító foltot. De jaj! Ez sem mozdított ki a tes- pedtségből.

Ekkor belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy én magam vagyok a szürke. Szürke volt a szemem, szürke volt a zakóm, sőt, még a mozdulataimban is volt

meire bontva, rálátásban ábrázolta.

1908 végén itthon a Párizst járt, kubista festőáramlatot követő művészekhez, Kernstodk Károlyhoz, Czi- gány Dezsőhöz, Pór Bertalanhoz, Tihanyi Lajoshoz és Orbán Dezsőhöz csatlakozott. Ok hozták létre a haladó avantgarde művészcsoportot, amelyet a hazai polgári radikalizmus szűk köre, köztük a fiatal Lukács György támogatott. 1911-ben léptek először a hazai közönség elé műveikkel, amelyekben a gondolati beállítottság, az intellektuális ízű elemzés, az objektív részletproblémák tanulmányozása, az anyag szerkezeti elemeire bontása az érzelmi indíttatású hagyományos alkotásmóddal szemben forradalmian hatott.

valami szürkeség. Anatómiai ismereteim révén tudom, hogy az agyam is szürke, s bizonyára a gondolataim is azok.

Most aztán milyen színre fessem át magam? Ha átfestem, nem önmagam leszek többé, hanem egy egészen más valaki. De hát miért is tiltakozom a természetem ellen?

Kinéztem az ablakon. Egyáltalán nem illik ez a tarkabarka világ egy olyan szürke emberhez, mint én vagyok. Megragadtam az ecsetet, és egy hosszú, szürke vonalat húztam a horizontra.

Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán

A csoport a motívum ismeretelméleti szerepét hangsúlyozta az alkotásban. Be- rény a Nyugatban megjelent tanulmányában a látványt csupán jelnek tekintette az elemzésre szoruló valóság körülírására.

Berény elkötelezett művész volt, aki 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásakor a művészeti ügyek irányításában tevékenyen részt vett. Fegyverbe, fegyverbe című toborzó- plákátja agitatív erejével a magyar plakátművészet

klasszikus eredménye. A Tanácsköztársaság bukása után neki is, mint haladó értelmiségünk legjobbjainak, emigrálnia kellett.

1926-ig Berliniben élt. Keveset dolgozott, a levert forradalom után nehezen talált magára. Hazatérve munkásságának új szakasza kezdődött meg. A nagybányai hagyományt oldottabb festői megoldásokkal követő posztimpresszionista festőcsoport egyik oszlopos tagja lett, Szőnyi István és Bemáth Aurél mellett.

A felszabadulás hozta meg számára a tiszta horizontot. Pályája újból felívelt, végre monumentális kompozíciókat festhetett, s a Képzőművészeti Főiskola tanáraként az ifjúság neveléséből is kivette a részét.

Grafikai munkássága festészetével egyenértékű. Plakátjaival máig ható iskolát csinált, sok ötlettel, a német Bauhaus, az új tárgyi- asság formavilágát plántálta át a hazai földbe (Flóra szappan, Cordatic, Palma kaucsuksarok, Modiano) 1953- ban bekövetkezett halála képzőművészetünk érzékeny vesztesége volt.

Brestyánszky Ilona

Orlin Krumov |£|CS|ff SZÜrkC Cilii»»