Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

1987. február 28., szombat Somogyi Néplap ■■I IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS jj&gg ~ g í í ' ■■■ OKTÓBERI GÖMB AKÁCOK SZAPUDI ANDRÁS Amikor ledöntöttek a szobrot, október volt és ko­ra délután. Az autóbusz, mely a bejáró munkásakat hozta a várasbái, nem for­dult be a kocsma elé, ahol a megálló volt, hanem to­vábbhaladt a felvég felé. Az utasak a Kossuth-nótát éne­kelték, majd a tűzoltószer- tárnál kiugráltak a buszból. Néhány élelmes ember drót­köteleket, láncokat kerített, s mire a szobrot elhúzták (a sofőrnek később sok kelle­metlensége támadt emiatt), odaseregliett a falu népe. Kiss Benjámin is ezzel a busszal érkezett haza a vá­rosiból, ő azonban, mihelyt sikerült kitörnie zajon gó utasitársai közül, futásnak eredt. Mintha üldözték vol­na, úgy szedte a lábát, csak a házuk előtt döbbent rá, hogy semmi oka a menekü­lésre. Zsebkendőt vett elő, letörölte arcáról az izzadt­ságot, majd komótos léptek­kel visszament a tűzoltó- szeritárhoz. A busz üresen állít. Az emberek egymás sza" vába vágva beszélgettek, kiabáltak. A szobor nyaka- szegetten feküdt, már senki sem törődött véle. Valaki az új tanácselnökjelölitet, Feke­te Győző apját éltette. Győ­ző anyja, egy tömzsi, feltű­nően nagy korutyú asszony sizímte kétszeresére dagadt a büszkeségtől. Tudtam, hogy az én. uram ideje is eljön, mondta, és kevélyen körülnézet. Ekkor észrevette az egyik gömb­akác tövében kucorgó Kiss Benjámint és rákacsiintoltt. Ő megütődve. kényszeredetten elmosolyodott és csókolom- mál köszönt Feketénének. Tudta, hogy a kacsintás a volt kulákivad éknak szólt, akit Rákosi id fej én üldöztek. Neki most örülnie kellene. Mlegint úgy érezte, veszély leselkedik rá. Futni akart, de a lába nem engedelmes­kedett. Szédült. Átölelte a gömbakác derekát, s egy pillanatig úgy tetszett, nem ő kapaszkodik a fába, ha­nem a fa tartja őt erős, a nagyapjára emlékeztető ka­rokkal. Kesernyés, hervadt levél­szaga és vér íze volt annak a délutánnak. Azon az őszön szokott rá a cigarettára. Amikor az autóbusszal megérkezett, va­donatúj férfiöltönyt viselt (rossz minőségű szövetből készült konfekci óöltönyt, de mégiscsak ez volt életében az első), és réz pecsétgyűrű csillogott az ujjáin. ízléstelen ócskaság, lehet, hogy női gyűrű volt, egy osztálytár­sától kapta, akivel egy esős tavaszi délutánon barátságot kötött. Lányokról beszélget­tek, soha meg nem történt kalandjaikat mesélték egy­másnak, mind a ketten' úgy tettek, mintha elhinnék a másik bizalmas közléseit. Pedig akkor még legalább három hónap választotta el alttól a pillanattól, amikor életében először csókolt lányt, akibe egyébként azon­nali — úgy vélte sírig tartó erővel — beleszeretett. Mari 15 éves volt, vékony, barna bőrű, fekete szemű, Péter- Pálkor a búcsúi táncban melegedtek össze, majd vé- gigcsókolózták a nyarat. Es­ténként Mariék kertje mö­gött találkoztak. Néha más­fél, két órát 'is kellett vára­koznia, mire a lány kijöhe­tett. Az ágyból kelt fel, mi­után a szülei, testvérei el­aludtak, de előfordult, hogy Marit is elnyomta az álom, és hiába várta hajnaliig. Napközben mindketten dol­goztak. A lány az apja gaz­daságában és a ház körül, ő meg a szivattyútelepen. Va­sárnap bemerészkedett a kocsmába. Két forint volt féldecije a törkölynek, né­ha kevértét is ivott, de csak módjával, és csakis olyan­kor, ha azokkal a nála 8—10 évvel idősebb legényekkel jött össze, akikkel a szivaty- tyú'telepen együtt dolgozott. A kocsmában is mindig Ma­rin járt az esze. Előfordult, hogy olykor becsdccsentett kissé, olyankor azt énekelte, hogy „édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére”. Szeptemberben azzal az elhatározással utazott vissza az otthonba, hogy mihelyt megkapja a szalkmunkások- levalet és munkába álll, fele­ségük veszi a lányt Minden­nap írt neki, s a levéléiben édes kis feleségének szólí­totta. Tervezgetett, csaknem boldog volt. Aztán egy na­pon meg kellett hallania, hogy Mari után falkáiban járnak a fiúk és az fekteti lé, akinek kedve van hozzá. Egy bejáró falubeli hozta a hírt, huszonnégy éves, kaito- naviselt legény, abban a műhelyben dolgozott, ahol ő a szakmát tanulta. Ha más monjdjja, elereszti a füle mellett, de ,ez a fiú nem szo­kott a levegőbe beszólni, és mindig jóindulatot tanúsított iránta. Koszos lebújban beszél­gettek, neki egy vasa sem volt, a földi fizette a rundo­kat. Hazugság, mondogatta másnap reggel, öltözködés közben, félhangosan. Hazug­ság, súgta a borsólevesnek délben. Délután levelet írt, a szokásos édes kis felesé­gem megszólítással, de este, takarodó után rémképek kí­nozták. Eltökélte, hogy megszökik, ha szombaton nem engedi haza az igazgató. Szerencséje volt. Pénteken mindenkit hazaküldtek, mert fölfordult a világ. — Fiúk, higgadtan, oko­san viselkedjetek! — intette őket az igazgató, mielőtt út­ra keltek. Az autóbusz ablakából a városházára lehetett látni. Éppen akkor hullott le a vö­rös csillag a tornyáról, ami­kor elindultak. Másnap Dani Sándor láto­gatott el hozzájuk. Nem akart hinni a szemének, amikor a 'konyhaajtóban megpillantotta. Az anyja majd elájult a megtisztelte­téstől (még sohasem járt ná­luk a tanító), teste valósággal összezsugorodott az alázat­tól. Izgatottan tologatta, Vizsgálgatta a székeket, va­jon melyik érdemli meg, hogy a nevezetes vendég rá­üljön?! Dani Sándor zavart mosollyal nézett körül, úgy tetszett, nagyapa dikóján ál­lapodott meg a1 tekintete. Mintha oda is bólintott vol­na köszönésképpen. Pedig ő nem láthatta. Kiss Benjá­minon kívül senki, mióta kivitték a temetőbe. Az öccséről kezdett be­szélni, — Fényes eszű gyerek — mondta. — Az iskola leg­jobb tanulója. Ezt a fiút, kedves Rozika néném, gim­náziumba küldjük. Az asszony megdicsőült arccal állt a konyha köze­pén. — Éltanuló? — kérdezte Kiss Benjámin. Dani Sándor elnézően mo­solygott. — A te idődben így mond­tuk volna. (Az én időmben .. . Fur­csa. Szóval volt egy idő, amelyet most az én időm­nek mondanak, s ennék már vége. gondolta. Most az öcsém ideje következik.) — Hol az öcséd?! — kér­dezte az aríyjh felelősségre vonó hangon. Mint „az ő idejében”, amikor Feri még kicsi volt, s ház körüli fel­adatai mellé őt is a nyaká­ba varrták. (Legszívesebben elemésztette volna.) — Biztosan csavarog va­lahol — szólt durván. — Mit kérdezget engem?! Nem va­gyok az öcsém d'ajkája. Az anyja elesetten nézett rá. — El kéne küldeni a kocs­mába — szólt zavartan. — Azért kérdeztem ... Nincs itthon ital. Mivel kínáljuk meg az igazgató urat? Megsajnálta.' — Adja a szatyrot, elme­gyek én. Dani Sándor szabadkozott. — Maradj, fiam. Nem vendégségbe jöttem. Beszél­getni ital nélkül is lehet. Elszaladt a kocsmába, ho­zott egy liter vörösbort és szódát. Az anyja három po­harat tett az asztalra. — Hát akkor, isten éltes­se magukat — emelte a po­harát Dani Sándor. Az asszony kezében re­megett a pohár. — Isten hozta, igazgató úr — mondta meghatottam — Egészségünkre! — szólt Kiss Benjámin-, és felhajtot­ta a fröccsöt. — Jó huzatod van — ne­vetett Dani Sándor. — Jólesett — mondta. — Gyönyörűen tetszett or­gonáim a n'agymisén — mondta az asszony duruzso­ló hangon. — Sokan sírtak. Amióta a főtanító úr meg­halt, most szólalt meg elő­ször az orgonánk. Könny csillant a sze­mében. — Nem rajtam múlott — mondta a tanító. — Tudom, igazgató úr, mindenki tudja... — Annak idején, az évfo­lyamban mindössze ketten tettünk kántori vizsgát. A többiek már az új idők sze­lét érezték... — Most megint új idők jönnek, igazgató úr? — kér­dezte az asszony. — Bizony, Rozika néni, egy jobb, igazságosabb kor­szak következik. Danii Sándor hangja szür­ke volt, a bor nem színesí­tette meg. Szemében a kial- ' vatlanság denevérszárnyai verdestek, mintha régi kot­tákat lapozgatott volna éj­szakákon át. Az asszony szavaiban viszont mindunta­lan kigyúltak a nagymise gyertyái, úrfel,mutatásra csöngetett a ministráns gye­rek (most megint négyen ministráltak, mint régen), szállt a tömjénfüst, szólt az orgona. Dani Sándor jelentősen nézett a fiúra. — Tulajdonképpen hozzád jöftem, fiam — mondta. Kissé megrezzent a régi iskolai hangra, mely mindig sejtetett valamit a tanító úr következő mondataiból. Talán ásnom kell a kert­jében, futott át rajta, vagy az istállóba küld ganézni. — Megtisztelő a kérésem — folytatta. — A holnapi falugyűlésen valakinek el kell szavalnia a Nemzeti dalit Rád gondoltam, fiam. Forogni kezdett vele a konyha. A tanító összerán­colt homlokát bámulta egy ideig, aztán valami oktalan sugallatra megnyílt az em­lékezete: elkezdte monda­ni a verset. — Talpra magyar, hí a haza, itt az idő... most vagy soha ... Elhallgatott. ízetlennek érezte a szavakat. — Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, vá­lasszatok — mosolygott biz­tatóan a tanító. — A magyarok istenére esküszünk ... esküszünk ... — folytatta az anyja, mint egy iskolás lány, aki a be­magolt leckét darálja. — Nos? — verdestek Dani Sándor szemében a dene­vérszárnyak. — De hát én sohasem sza­valtam, tudja ezt a tanító úr jól — szólt indulatosan, s vérző önérzettel gondolta hozzá: — pedig szerettem volna. Igen. Nagyon, nagyon szerettem volna. Legalább egyszer, örömmel szavaltam vdlna a Sztálinról vagy a Rákosiról szóló verseket is. De engem sohasem válasz­tott a tanító úr. — Most szavalni fogsz. — De miért éppen én? Dani Sándor a kezével tü­relmetlen mozdulatot tett, s az anyjához fordult. — Segítsen már meggyőz­ni ezt a konok fiút! Hát nem magukat érte a legtöbb sé­relem ebben a faluban? Az asszony arcára felhő ereszkedett. Siránkozó han­gon bizonygatta. mennyit szenvedték az elmúlt évek­ben. — Gondolj nagyapáidra — mordult rá Dani Sándor. Nagyapa felé fordult, aki most megmozdult a takaró alatt, s némi mocorgás után felült a helyére. Nem né­zett rá, de .érezte, hogy a szemében öldöklő harag tü­zel, tálán keveset ivott ah­hoz, hogy elcsituljanak ben­ne a világháborúk. Most Mindjárt fölkel, borzongott, nagy tappancsaival idejön, megmarkolja a tanító gra- bancát és kihajítja ... Gyor­san elfordult tőle, hogy leg­alább addig ne létezzen, amíg Dani Sándor náluk van, nem akart botrányt. Sosem szerette ezt a tanítót, iskolás karában gyűlölte is a hazugságai miatt; most mégis sajnálta volna, ha nagyapa kisöpri innét, s ve­le együtt a holnapi szerep­lés lehetőségét is. A falugyűlést a mozi előtt tartották- Emelvényt nem ácsoltak, mint a régi, neve­zetes ünnepekre, a falu új vezetői a gömbafcácok között álltak. Mellettük az iskolá­sok énekkara, élén Dani Sándorral, aki a szemével in­tett, hogy kezdheti a szava­lást. Előlépett, s ebben a pillanatban eltűnt előle a közönség. A hangja, mintha nem az ő torkából jött vol­na, rémületbe ejtette. Fél szemmel úgy látta, hogy a gömbakácok restellik edve hú­zódnak el a közeléből. Arra eszmélt, hogy tapsol­nak. Először csak egy-két arc világos adott meg. majd rohamosan a többi. A hir­telen támadt homály, amely az előbb még takarta az emberéket, eloszlott. Tekin­tetek záporoztak rá. Bódul­tán, remegő végtagokkal osont az énekkar mögé. mely csakhamar elkezdte a Kossuth--nótát. Most nem­csak az eleven testek tömb­je, hanem — úgy érezte r— az ének lis védte a falu sze­métől. Fülében előbbi viszo- lyogtató hangjából egy fosz­lánnyal, szégyenkezve nézett a gömbakácokra. Közönyö­sen álltak, mint akiknek nincs véleményük a szava­latáról. Ekkor eszébe jutott, hogy nemrég rászokott a ci­garettára, s van is nála egy csomag Kossuth. Sietve rá­gyújtott, s dohányzás köz­ben egyre kevésbé érezte kudarcnak a szereplését. El­végre senki sem nevette ki, sőt! Mindenki -tapsolt. Va­lószínű, a hangja is csak ne­ki tűnt olyan rémisztőnek, talán a lámpaláz miatt. A gömbakácok? Nevetsé­ges ... A gömbakácoknak gyökerük van, nem mozdul­hatnak el a helyükről. Jó érzéssel nézegette a füstöl­gő cigarettáit, ujjain a cin- gár pecsétgyűrűt és élete el­ső férfiöltönyét, melyet a nyári keresetéből vásárolt. Közben Fekete Győző ap­ja beszélt, s széles, nemzeti- színű szalagos karjával ha­donászott. A nép tapsolt, közfelkiáltással választatták meg tanácselnöknek, majd megéljenezte a tanácstitkárt is (ő segédjegyző kara óta a községházán dolgozott), aki zsinoros kalapban, fáké bal­lonkabátban állt fél méter­rel magasabb felesége mel­lett. Az éljenre az asszony felzokogott, majd hüppögve, szemét törölgetve mondogat­ta: — Látod, Géza, látod... mit mondtam neked? Ugye, hogy az emberek hálásak is tudnak lenni... A tanácstitkár fázósan összehúzta imágiám a kabátot, s zavartan simogatta kes­keny, őszülő bajuszát. Eszébe jutott a tanácsel­nöknő, aki megmentette nagyapát a végrehajtó bosz- szújátóL Vajon hol lehet most? Ott volt. Fekete ruhát, kendőt viselt, mintha gyá­szolna. Két fia fogta közre, sok gyereke közül a két leg­kisebb. Nyurga, tüskés hajú kamaszok. 14—15 évesek. Szinte hozzátapaditak, s a tekintetük ide-oda röpkö­dött. Az asszony nyugodtan állt közöttük, fecske formájú szeme a szónokon. Megint rágyújtott, de a ci­garetta most nem segített. Jobbra, balra csavargatta a nyakát, de a két fiú nézésé­be miindun,taten beleütközött a szeme. Nagyapa is errefe­lé indult... Valahol a kocs­ma tájékán vonszolta osz- lopLábait, de nem a főutcán, hanem a kertek alján jött, mint az ötvenes évek elején, hogy lehetőleg senkivel se találkozzon. Valószínű, kicsit beszeszelt, de lehet, hogy csak a fáradtság, a kialvat­lanság miatt irnbolygott be- hemót teste. Hiszen hetekig nem aludt rendesen, nem mert 'lepihenni éjszakára, csak délytán vagy alkonyat- tájt szunyókált keveset. Hiá­ba mondta neki ez a fecs­ke szemű, cselédasszonyból lett tanácselnöknő, hogy ' ne féljen. A szobor feje a törzstől különváltam, attól néhány méternyire hevert az egyik gömbákác tövében. A törzs hason feküdt, a hátát mu­tatta, a fej viszont az arcot. A háton sáros lábnyom, va­lószínű ugráltak rajta. Az arc is sáros volt: a fehér mészkőarc, a vastag szem­héj, bajusz. Hazafelé találkozott Mari­val. — Nagy voltál — mondta tündöklő arccal. Az anyja néhány lépéssel odébb beszélgetett egy asz- szonnyai. — Este eljössz? — kérdez­te. — Elmegyek — mondta közömbös színt erőlteitye a hangjára. Pedig abban a percben, amikor Marit meg­látta, a ködös, loncsos failu egyik utcájából aranypén­zeiket csörgetve elősuhogtak a nyárfák. Kis időre a nap is kisütöt. — Este nyolcra megyek — mondta. — Mari! — kiáltott az anyja. — Kilencre gyere. Addig­ra végzek — mondta, és az anyja után sietett. A lába nyomán egyszerre két-há- rom aranypénz emelkedett a levegőbe. A napfény elosont, hűvös lett. Borzongva né­zett utána. Kerék Imre Vörös Ferenc rajza • • __ • • G ÖRÖG KEPEK ESTE KAVALÁBAN kék homályban már a hegyek karéja lent kigyúlnak körben a parti lámpák tarka fények ingnak a tág öbölből visszaverődve hullám zúdul fröccsen a sziklakőre kagylót hordalékot a partra dobva pár sirály gubbaszt a homokban itt-ott elnehezülten egy-egy csónak ring a vízen csobogva zsákmányszerző útra öreg halászok indulnak néhányan evezve lassan a teliholdnál SZALONIKI PIAC árus-rikoltozás sűrű forgatag árad az utca partjai közt kövér pontyok vérvörös ínyű dinnyék halmai bőrsaruk és tarisznyák megrakva dúsan roskad a polc bozsog balkáni hangzavar török és görög összevegyülve zsong karattyol vagy mutogat ha nem ért a nyelven tenyérnyi téren hosszúhajú szurok- szakállú ifjak pengetik a gitárt egy-egy drahma hull a kalapba lábufi előtt mit a földre raktak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom