Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-23 / 45. szám
1987. február 23., hétfő Somogyi Néplap 5 Határszéli randevú Kaproncán szerepellek a berzencei hagyományőrzők Lázasain készülődtek az asszonyok. Miközben a ruháikat pakoltak a buszba, Kakrik János tanácselnök (a vegyeskórus tagja) elmondta: a berzencei hagyományőrzők nem először vendég- szierepelnek a szomszédos Jugoszláviáiban, Kaproncán, de első ízbein fordul elő, hogy két héttel az indulás előtt még bizonytalanná vált a kórus irányítása. Peperő Gyula az utolsó napokban lemondott, s új vezetőt kellett keresni. A nagyatádi Pauker Zoltán vállalta a felkészítést. Személygépkocsival hozzák majd utánuk, s a hét órakor kezdődő műsort ő vezényli. Ha azonban egyszer valami rosszul kezdődik ... Este hatkor ugyanis megérkezett Kaproncára az a bizonyos személygépkocsi, de Pauker Zoltán nélkül. így a termelőszövetkezét főkönyvelője, Horváth Mátyás vállalta a beugrást. Gsa)k egy fél órájuk vdllt próbára a f ellépés előtt... Papp Antal, a kaproncai népi. együttes vezetője közben bemutatott ben,műnket Joszip Nakicsnak, a művelődési ház igazgatójának. — Ma este három népi együttes mutatkozik be nálunk — mondta. — A ber- zenceiek mellett fellépnek a városi együttesünk tagjai és az alsó-dubravaiak. A mariboriakat is vártuk, de lemondták a szereplést, — Rassz ómen ennyi bal- szerencse? — Várjuk ki a végét! Hétkor felgördült a függöny, és Iváncsicsin, a zág- rági Esti Hírlap tudósítója bekonferálta a berzencei vegyeskórust. A zsúfolt nézőtéren csak néhányan tudtuk, nagy próba következik. A végén felzúgott a taps, A kapron caiak semmit sem vettek észre a beugrásból. Szőke József' a barcsi népfronttiitkár — a berzencei tánccsoport vezetője — ugyancsak izgult. Ez alkalomra tanulták be a Regö- lést, s nem tudhatták előre, hogyan fogadja a közönség ... Ismét zúgó taps jelezte az elismerést. A legnagyobb sikert a berzencei táncosok aratták. Talán azért is, mert már korábban sem voltak ismeretlenek Kaproincán. Amikor kora este a városban sétáltunk, lépten-myomoin láttunk magyar. rendszámú gépkocsikat. Mondják, a hét végén már-már népvándorlás van: a jugoszlávok Nagyatádra, Csurgóra és Nagykanizsára utaznak, mi pedig hozzájuk mfegyünk. S ma már nemcsak vásárolni, hanem azért is, hogy barátokkal találkozzunk. Amikor a vendégeket Drago Vazdar, az Izvor vezérigazgatója köszöntötte, erről is beszélt, kiemelve, hogy a kölcsönösen előnyös megállapodások megkötését elősegítik ilyen találkozások is, mint a mostani. A berzencei hagyomány- őrzők autóbusza másnap hajnalban gördült a tanács- ház , elé. Gyors búcsúzkodás következett, ' s mindenki igyekezett haza, Mert délután újabb fellépés állít előttük: Csurgón a művészeti szemlén. Arról sem maradhattak el... Nagy Jenő A SIKERT NEM LEHET MEGSZOKNI Megyei népzenei döntő Kaposváron Apró kezében hatalmas köcsögöt szorongat, s közben az oklevélre is ügyel. Igaz, van már belőle Otthon jó néhány, de mindig nagy öröm, ha gazdagodik a gyűjtemény. Mike Renáta, a barcsi II. számú általános iskolából nem először vett részit a Hajlik a meggyfa ... megyei népzenei és népdaléneklési versenyen; évek óta rendszeres szereplője a találkozóknak, s mindig szép eredményeket ért el. —•' Sok versenyen indultam már. mégis mindig van lámpalázam — kezdi a beszélgetést a hetedik osztályos, győztes 'kislány. — Félek, hagy eltévesztek valamit, pedig minden versenyre nagyon készülök. Óvodás korom óta énekelek, négy éve pedig zongonaszakra járok a zeneiskolába. A hangszereket is szeretem, de az énék közelebb áll hozzám, s úgy érzem, a tehetségem is nagyobb hozzá. Szeretem a könnyűzenét, s slágereket is, de legszívesebben népdalokat énekelek. Majdnem félszázat ismerek már; a legtöbbet hallás után tanultam meg. Itt, a megyei versenyen két népdallal indultam, az egyiket az ónékta- nárnőm ajánlotta, a másikat a zánfcad úttörőtáborban hallottam. Titkos vágyam, hogy énekesnő legyek, de szívesen foglalkoznék gyerekekkel is, így lehet, hogy mégis óvónő leszek. A versenyeken általában jó helyezéseket érek el, de a sikert sosem, lehet megszokni. Nagyon boldog vagyok, hogy első lettem. Tavaly is eljutottam Mohácsra, ahol a Dél- Dunántúl legjobbjai mérték össze tudásukat. Ott hetedik lettem. Fila Krisztina csurgói kisdiák a megyei döntőn a második lett. — Ezeken a versenyeken sok ismerőssel találkozunk — mondta Kriszta. — Az iskolákból általában minden évben ugyanazokat küldik versenyre; csak a helyszín és a dalok változnak. A zsűri asztalánál is láttunk ismerős arcokat. Külön értékelték a hangszereseket és az énekeseket, s a legjobb dalosok jutottak tovább a mohácsi versenyre. A hangszeresek azonban befejezték a versenyt, számukra nem rendeznek országos találkozót. A zsűri véleménye szerint magas színvonalú, izgalmas verseny folyt. Különösen annak örültek, hogy a korábbi éveknél több moldvai és csángó népdalt szó la Itat- tattak meg a versenyzők. H. É. Kastélyból kórház Felújították Dóban az egykori Endrődi - kiskas- télyt. A klasszicista jellegű épület a későbbiekben százágyas alkoholó- giai osztály lesz. A Veszprém megyei kastélyfelújítási program keretében erre az átalakításra 19 millió forintot költöttek. Vasárnap délelőtt a képtárban A napsütéses, kellemesen enyhe idő kicsalogatta az embereket tegnap délelőtt. Volt, aki túrázni indult, s voltj aki csak a kirakatokat nézegette. Sokan azonban a Somogyi Képtárat választották. Egry József festőművész tárlata hívogatta a képzőművészet kedvelőit, a kiállítóterem nagyszerű látványosságot Ígért. A kiállítás rendjét hárman vigyázták. A három teremőrrel beszélgettünk. — Három éve dolgozom itt — mondta Lóvéiéi La- josné. Tíz hónapja munkatárs Széles Tiborné: — Egészségi okokból választottam ezt a nyugodt, csendes munkahelyet. Mindkettőnknek jól jön ez a kis nyugdíj-kiegészítés. Hétfő kivételével napi négy órában dolgozunk. — Nem unalmas munka? — Nem, nem — tiltakoztak szinte egyszerre —, hiszen nagyon sok érdekes emberrel találkozunk itt: művésszel, tanárral, diákokkal ... Ha szép a kiállítás, színesebb az itt töltött idő is. A mai napunk mozgalmas volt, már több mint 80 vendég járt nálunk. S minden tárlat újabb és újabb élményt jelent nekünk is. A harmadik teremőr. a 77 éves tanár úr így mutatkozott be: — Már tíz esztendeje itt dolgozom. Általános iskolai tanár voltam. Nagyon jói érzem magam ebben a kiállítóteremben, ebben a változó és gyönyörű világban, ahol a megye képi kultúrájának és ízlésének alakulását figyelhetem. Az Egry-tárlat korra és nemre való tekintet nélkül vonzza az embereket. A fiatal művészekkel azonban úgy érzem, a fiatalabb korosztályt kivéve, a 'közönség zöme nem tud azonosulni. Minden napom ünnep, amit itt tölthetek, és szomorúságot csak az okoz, ha nincs látogató. A kiállításokra .mindig felkészülök. Bár a teremőrnek nem feladata a tárlatvezetés, mégis igyekszem, hogy tudjak válaszolni, ha kérdeznek. A halk szavú tanár úr beszélgetésünk után visszaült a kis fotelba, s várta az újabb látogatókat és kérdéseiket. T. R. RÉT KÉK ANTOLÓGIA Iszalag-fény — Vaspróba Véletlen egybeesés, hogy a munkásköltők antológiájának és a somogyi fiatal alkotók Vaspróba című újabb antológiájának a borítója az égbolt színét viseli. Talán azért is ragadott meg a két füzet kékségé, mert mióta az antológiában Olvastam Barcs János munkásköltő Iszalagfény című versét, visszhangzik bennem ez a néhány sora: ^ Vigyázz, Nyisd ki világodat. Ne téphesse ki a viharzás a megfeszülő gyökereket. Lobogjon iszalag-fény. Vigyázz! Vigyázz! A „Nyisd ki világodat” gondolat fűzi össze a tizenhat munkásköltö antológiában közreadott versét, s költői magatartását. A napjaink valóságát kötötték csokorba az antológia szereplői, azokat a gondola- nak. A költő nem elvesz be- tokat, érzéseket fogalmazzák lőle, hanem hozzáteszi, mint meg, amelyek mindannyiun- ahogy Adorján Gyula A ki- kat érintenek, foglalkoztat- látó versében írja: Madártestű gyerekkorom szigetén titkos vágyam volt az oladi domb kilátójára fölmenni a vén rozoga grádicson, mely ring s ropog. Győztesként úszni a város fölött, ahogy a fecskék szelik az óceánt, érezni, a Napba röpít a csönd, hisz mágnes az ég, csak fölfelé ránt... Málladozó templomok és bolthajtásos kapualjak jutnak eszembe a pincekulcsról. Vaskos, nehéz; ütleg- nek is jól lehetne használni, ha megtámadnák , az embert holdtalan estén hazafelé menet. Ettől azonban itt nem kell tartani. Békés emberek lakják a hegyet, főként öregek, s közülük a verekedős természetűek már régen kiverekedték magukat. Repedezett, elnyűtt tenyérben lapul a pincekulcs, roskatag vállon pihen a lopó. A kilencven felé ballagó öreg tavaly még kaszált — olyan ütemben, ahogy valaha egy első kaszásnak illett a tarlón. Szikár, alacsony termetű; nagyobb a pincePINCEKULCS kulcs, mint a keze feje. Keveset beszél, s tréfás, riz- ling sugallta szavakra csendesen mosolyog. Tölt, koccint. Keveset iszik — volt ideje megtanulnia saját és a bor természetét —, de finoman szürcsöli és „harapja” a nedűt hogy érezze, élvezze zamatát. Nem ad tanácsot az alkalmi borivóknak, de a kalapkarima árnyékából helytelenítő pillantásokat vet azokra, akik nem átallják egy hajtásra kiüríteni a poharat. A pince kétszázéves, de palatetős („ezt már én csináltattam”), kívül-belül takaros. Körülötte néhány gyümölcsfa, a bejárathoz közel alacsony kávájú, igen mély kút. Ebből \az öregember nagyapja is húzott föl vizet, valamikor a múlt .szazadban, amikor a hegy lakói még jobbágyok voltak. Megmutatja, hol állt a hajdani porta, a szérű, a malom. A nagyapa idejéből csak a pince maradt a telken, az ivadékok leköltöz- tejc a hegy tövébe; jókora házat építettek, s ma már annak az udvarán is vén a körtefa, korhadozó a pajta. Vajon mikor kurjantott úgy igazán, legényesen utoljára ez az öregember ősei pinceszerén? Talán regruta korában a bátyjával, aki éppen a nevezetes esztendőben, 1914-ben költözött ki a temetőbe? ö akkor már a katonaságtól jött haza a temetésre, s mindjárt utána indulni kellett a frontra végigszenvedni a háborút, a fogságot, hogy neki is, mint a legtöbb társának, módjában legyen fenékig üríteni a halálfélelem és a honvágy keserű poharát, amely után a legkeservesebb sors is elviselhető, és az ecetízű bor is iható volt hazai földön. Szapudi András A repülés meglepően sok költői képben jelenik meg ebben az antológiában. A szárnyalás ezekben az esetekben nem a költői fantáziát kívánja próbára tenni, hanem az emberi vágyat fejezi ki a mind teljesebb életre. Az idilli képek nem jellemzőek az antológia verseire, sokkal inkább kötődnek hétköznapjaänlk valóságához. Ugyanez mondható el a megyei KISZ-bizottság kiadói tevékenységét is dicsérő, a Vaspróba-kötetek talán legmarkánsabb, legújabb antológiájáról. Tüskés Tibor bevezetője azonban vitára késztet. Az antológia szerzőihez szólva így fogalmaz: „ne áltassuk se magunkat, se egymást: szélárnyékba került a művészet, az irodalom, a költészet... Szigetre szorult a „szép szó”, a humánum, a csönd ...” — írja a fiataloknak. akik azért fogtak éppen tollat, hogy hitüket kifejezzék. „Az érdektelenség, a közöny jobban nő"... — írja. De hiszen a somogyi fiatalok épp arról adnak ismét számot az antológiában, hogy ők nem közönyösek napjaink jelenségeivel s éppen nem közönyösen szemlélik a világot, amit kifejezni igyekeztek. Azt is figyelembe kell venni, hogy a megváltozott körülmények között — igenis! — keresi a helyét az irodalom, a művészet. Azt is tudjuk, hogy az emberek mind kevesebb időt fordítanak olvasásra, kevesebben látogatják a kiállítótermeket. Ez korántsem megnyugtató jelenség, az értékek torzulásáról is beszélünk, de az új csak vajúdva születhet meg. Az 1986. évi somogyi Vaspróba, a fiatal alkotók antológiája épp azért fontos állomása a sorozatnak, mert ennek a születőben levő újnak a hírnöke. 1975-től, az első kötet megjelenése óta hány és hány tehetség érvényesült! Kelemen Lajos, Jádi Ferenc, Csokonai Attila, Vallató Géza (Bayer Béla és Mészáros István munkahelyi támogatással), legutóbb Erdélyi Sándor jelentkezett önálló kötettel. Úgy érzem, a legújabb antológia szerzői közül szintén lesznek olyanok, akik nem hallgatnak el, hanem tehetségüknek megfelelően érvényesülni fognak. Szabó Antal írja egyik versében: Nap még sehol Helyén ibolyaszínű szalag Fölötte rózsaszínből sárga átmenet A fék felé ... Mondhatná az olvasó, elfogult vagyok a kék színnel. Ám e színt csak kölcsönöztem a két kötet szerzőitől. Azoktól, akik „a kék időnek” írnak... Horányí Barna
