Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

1987. február 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS _____________Somogyi Néplap _______________________________9 Megi nt veszekedtek. Juli vállat vont, majd abbahagyják. Náluk sose tart so­káig a vita. Csönd lesz, és közöny. Mi változna? Felállt, bámulta az abla­kot. Vibráló hőség volt. Ki­ment a kertbe, becsukta a szeméi, és mosolygott. Tíz éve még gyerekként rohan­gált itt, átugrálta a palántá­kat, megtépázta a cseresz­nyefát ... Újra odatapasztot- ta a fülét a törzshöz, talán meghall valamit abból a ré­gi meséből... Elmosolyo­dott ... — Érzelgős hülye vagyok — gondolta. Az em­bernek egy idő után már nincsenek illúziói. Apának mindegy — gon­dolta Juli. Bár Isinek nem az? Kibékültek, mert így kényelmesebb. Nem játsszák az önfeláldozó szülőket. Ha veszekednek, csalódott gyű­lölettel nézik . a másikat, mert nem hajlandó szabá­lyos lenni egyik se. Ök nor­mális szülők,‘én és Ági meg jó testvérek. Ez véletlenül igaz, csak nem úgy, ahogy hiszik. Miért van, hogy azért, mert egy házaspár csöndes, aránylag jó az anyagi hely­zete, s van két gyerekük is, akkor ott már nem is lehet semmi probléma? Miért hi­szik el az emberek, hogy mi mintacsalád vagyunk, hogy itt aztán tényleg nincs sem­mi baj? Kiskorunkban szé­pen totyogtunk fodros ru­hácskánkban; Ági vigyázott rám, az iskolában is segített. Aztán arról beszélt, hogy amíg fel nem növünk, meg kell játszanunk a tökéletes gyermeket, mert apa ad a látszatra. Arra igen, másra se figyel. Jaj, de bájosak le­hettek, mint ifjú házasok! És hogy örülhettek egymás­nak, hogy két ilyen nagy­szerű ember jött össze, nem kalkulálták bele, hogy anya kicsit önállóbb, mint apa hit­te, és nem hajlandó régimó­di családot alakítani — anyát, aki egyfolytában sze­líd, kedves, süt, főz, mos és takarít, és nem dolgozik. Nem dolgozik! Anya ott ül az irodában, és jól érzi ma­gát Mikor hazajön, apa vádlóan mered rá: nincs me­leg vacsora, segítenie kell a főzésben, és egyáltalán ... Ez nem szabályos, elvégre női munka minden, ami az otthonnal függ össze. Őt pe­dig mindenkinek szeretnie és tisztelnie kell. Kell! Sze­gény apa ... Juli a Balatonra gondolt, ahol Ági nyaral a kislányá­val. S felidézte ötéves ön­magát, a fényképalbum Ju- likáját, a szelídet, a cop.fost, és látott egy másikat is, egy nevetőt és vidámat, egy ki­ránduláson. Kék. Kék a víz a háttérben, különlegesen kék! Meg se próbálta lefes­teni, elmondani a színt, ahogy egyberagyogott a nap­lemente vörösével. Minek? Művészek lefestették, költők megírták. Mit mondjon ak­kor ő, aki csak nézni tudja, továbbadni nem ? A kék volt az első szín, amit szeretett. Őt és Ágit mindig pirosban és hófehérben szerették öl­töztetni otthon, mert „az va­ló egy kislánynak ...” A kék a távolság volt, amit nem értett. Amikor megpróbálta felderíteni, és elragadtatva későn jött haza — mert ment, ment, és mindig előt­te volt a kék, nem érte utol —, megverték. Nem hara­gudtak rá, de elcsavargott. s ezért járt a büntetés. Ágit pedig megszidták, mert nem figyelt rá. — Nem tudsz vigyázni a húgodra? Tudod, hogy örök­ké mászkál — kiabált ányu. Ági motyogott valamit a szakkörről, és ránézett a húgára. Leguggolt hozzá, megsimogatta a csalódott ar­cot, aztán megkérdezte, mit csinált tulajdonképpen. — Elmentem — felelte Juli szomorúan. — Azt tudom. De hová? — A kékhez. Amit mond­tam a múltkor — árulta el Juli. Ági felnézett az égre; ismerte a titkot, a kéket, ahogy Juli hívta ezt. Kicsit elmosolyodott. Nem mondta, hogy ne sírjon, azt se, hogy nahát, s akkor apu megint csak felmérgesedett ok nél­kül, értetlenségből, nem szólt semmit, csak kihozta a haty- tyút, és rátette a vízre. Juli figyelte, hómban úszik a ma­dár, és próbálta eltüntetni magából azt a varázst a kék­ről, hogy legalább ne apu előtt beszéljen róla. Aztán megtanulta elhall­gatni azt is, ami talán rá is tartozott. Nem akarta bán­tani szegényt. Szépen félre­tette az álmokat, a gyerekes és felnőttes kívánságokat is, és él, ahogy kívánják tőle, amilyennek látni szeretnék. Juli sápadtabb a szokottnál, Juli most nem forog folyton a vacsoránál. Juli felnőttebb lett, és végre nem nyafog. Julinak végre nincsenek vi­hogó barátnői, akik idegesí­tik az embert a maflaságuk- kal, Juli lemondott a kétes kapcsolatokról — így nevez­ték a szülők ' a fiúkkal való társalgást —; Juli, ha sze­retett valakit olyan már nem tacskóérzelmekkel, nem mondta és nem mutatta, és nem beszélte meg mással. KÉK ÚTON csak Ágival. Belenyugodott abba is, hogy neki nem fog sikerülni semmi. Nézte a ké­peit, amit gúnyosan bámul­tak otthon, töprengett a táj színein, s újrafestette a lány hajlékony alakját, gyártotta az agyagfigurákat. Ági sze­rette a képeit. Ági nem szé- gyellte kirakni, bekereteztet- ni a Gyermekkort, ott üldö­gélt egymással szemben a két testvér a képen, Juli ne­vet, a nevetése ott csillog a háttér zöldjén, Ági a szokott kedves komolyságával be­szélget vele. Az biztos, hogy megint a kék -ről van szó, mert az arcok arról szólnak, ott a kék is valahol, és más nem láthatja. Nem akart fes­tészetet tanulni. Pont benne lenne valami más? Minden­ki nem lehet tehetséges, a készség és a tehetség két kü­lönböző fogalom, és Juli-nem tudta, mennyire értékelje magát, s azt se, hogy egy­általán értékelheti-e. Néha süt a nap, néha esik az eső, a hó — sárga fény, szürke nap, fehérség . és csönd. A közönynek nincs színe, az semmilyen. Juli megvetően gondolt a Kisjulira, akit épp elégszer láthatott a fényképalbumban, összemaszatolt arcocska, bá­jos mosoly, ártatlan szemecs- kék (jaj, de aranyos!), s csöpp kezében olvadó csoki- szeletek. Az elégedett ba­ba... No persze, akkor még ennyi volt minden igénye. Azt a babát akarom — mondogatta, megkapta, ott volt a fa alatt, aznap este még játszhatott vele, aztán anya gondosan elrakta, be­zárta, hogy ne rongálódjon. Ha jöttek a rokon kislányok, visítva örültek a babáknak, amelyek mind szép engedel­mesen a heverőn ültek, egyi­ket se volt szabad kézbe venni. Nem szerette őket. Azokkal játszott csak, ame­lyek már tönkrementek, so­ha a bentiekkel. Mikor Ági már az irodában dolgozott, ő mesélte, hogy ilyesmi van náluk is, a fehérköpenyesek és az igazi dolgozók között elfojtott ellenségeskedés, ke­serűség. Ági is messze van. Ő erős volt, Juli gyenge. Ági elraktározta magában a jót, a rosszat — Juli nem. Ági képes volt tanulni — Julit nem érdekelte semmi igazán. Ági elment — Juli nem mert. Anyáék Ágival éppúgy nem törődtek többet. S ami­kor már értette apát is, anyát is, szinte idegenek let­tek neki. Barátokat gyűjtött, úgy, mint más válogatott könyveket; minden barátja egyéniség volt, és valahogy erős is. Ági szép okosan fel­építette az alapokat, aztán elment. Juli néha végiggon­dolta,- hogy ő milyen gyáva. Gyáva mindenhez: a kritiká­hoz, a tanuláshoz, ahhoz is, hogy csináljon valamit. Otthagyta a fát, és bement a házba. A lakás üres volt. Kinyitotta a gyógyszeresfió­kot. „Ez a legegyszerűbb, mi?” — kérdezné Ági gú­nyosan, és kiverné a kezé­ből a dobozokat. Visszacsuk­ta mindet. Leült, és nézte a falat. „Ez is kényelmes” — mondaná Ági rosszkedvűen. „Nekem nem olyan egyszerű minden, mint neked” — fe­lelte Juli gondolata. „Tény­leg, el is felejtettem, hogy nekem minden olyan egy­szerű volt, jó, hogy emlé­keztetsz rá” — közölte Ági derűsen. Az arca kicsit fur­csa volt, s egy csöppet ke­serű. „Miért, te mit csinál­nál?” érdeklődött Gergely Juli Pécsről. „Feltételes módban, kedvesem?” — gú­nyolódott Gergely Ági Deb­recenből. „Nos, kis szívem, én eljönnék onnan. Mered vagy nem mered?” „És...” — habozott Juli gondolata. „Már megint és?” — utá­nozta Ági ugyanolyan ké­nyeskedve, mint a húga, és elhallgatott. Gyávajulcsa újra felébredt. Majd. Egyelőre ilyen. Majd! Majd megvál­tozik. Gyávajulcsa felállt, végig­nézett a szobán. Bekapcsol­ta a magnót, aztán felerősí­tette. Kit zavar már? Sen­kit. Senki nem hallja. Nincs senki. Ági Debrecenben, s a többiek nem' számítanak. „Húsz éve. Húsz. Az átke­lő ... A zene. Milyen jó, hogy van. Lekuporo­dik, becsukja a sze­mét. Üvölt a magnó Lehalkul. Odaosonnak a dal­lamok, ők is figyelnek, le­guggolnak Juli mellé, be­csukják ők is a szemüket. Juli nézi őket, szemrevétele­zi, megcsóválja a fejét, a hajdani^ Kisjuli lábáról hi­ányzik az egyik zokni, úgy ugrál a szőnyegen, baletto- zik. Csattan az ütés: „Meg­mondtam, hogy ne járkálj így, felfázol”. Szétszóródik a zene, olyan fényes és szép. „Az elképzelt világ: csodák­kal volt tele — és körbevett a nyár lehelete. Az eltör­pült idő: mindent megszépí­tett, megálmodtam az el­vesztett hitet... Világ ... El­képzelt világ . ., részekre tépve. .. Készek a csomagqjc. Nincs sok. Kiveszi a kazettát, dú­dolja a szöveget, a lábával taszítja be a kaput. Szia, ház! Nem nézek vissza. Mi­nek? És mit bámuljak? Kü­lönben is máshol van a kék. Prekáczkó Ágnes Magyar szobrászsiker Ny rom, a Magyarországról elszármazott Piszer Mária szobrászművész először mu­tatkozik be önálló kiállítás­a kő, a bronz, a krómaoél, a vas tulajdonságait. Plaszti­kus gondolatai akkor váltak teljesen egyéniekké, amikor merészen kombinálni kezdte ' egymással a különféle anya­gokat, a zárt geometriai alapformákat megtörve, pél­dául a tökéletesen csiszolt hasábot kettétörte és a tö- résfelülatem meghagyta az • anyag eredeti halmazállapo­tált és kristályszerkezetét, színét. Remek kisplasztikák jöttek így létre, melyek eu­rópai hírét megalapozták. Az anyagok közötti feszültségek feltárása például a bronz és az ólom egymástól sarkala­tosán elférő tulajdonságai­nak kiaknázásával frappáns művészi hatásokat hozott létre. A nyolcvanas években ezen az úton halad tovább az egyre összetettebb kom­pozíciók felé. A tisztán geo­metrikus alakzatokat az amorf alakzatok váltják fel, mélyek a fémek kristályos szerkezetének megfelelően másképpen viselkednek csi- szöltan, vagy meghasítva, ‘vágy bronz lemez formájában talapzatként összegyűrve az alapforma alatt. Tudatostan használja fel a látszólag vé­letlennek tűnő hatásokat, miáltal munkái egyre több érzelmi asszociációt váltanak ki a nézőikből, holt tájakat, a tenger hullámait, leszálló nagy madarakat, «vagy lep­lükbe burkolt, magábaros- kadt alakokat sejtetnek. Monumentális érzéke pre­desztinálja arra, hogy művei modern városaink köztereit díszítsék. Brestyánszky Ilona sal a Műcsarnok Dorottya utcai helyiségében. Fiatal kora ellenére teljesen önál­ló, korszerű,, erőteljes, mo­numentális formanyelve már jelentős sikeréket aratott külföldön, ahol a hetvenes évek óta minden nagyobb csoportos kiállításon részt vett műveivel Ausztria több városában és Olaszország­ban. Bécsben, ahol jelenleg él, már csaknem két évtize­de több önálló tárlata volt. Művei megtalálhatók a nagy osztrák, állami és nyilvános gyűjteményekben, valamint több magángyűjteményben. Életútja a korán megnyilvá­nult tehetség ellenére küzdel­mes volt. 1944-ben született Buda­pesten, Édesanyja, Szabó Éva, a neves texítiltervező korán igényességre szoktatta az egyéni látású, művészi Ihaj lan d ósággal megáldott leányt. Eleinte keramikus­nak indult, de csakhamar felfedezte monumentalitás iránti igényét, és Bécsbe, a Képzőművészeti Akadémia szobrászati osztályára iratko­zott be, ahol a világhírű Fritz Wotruba vette fel nö­vendékei közé. A hatvanas évek végén fejezte be tanul­mányait, araikor Európa- saerrte a konstruktivizmus járta diadal útját. Wotruba -is ebben a szellemben oktatta tanítványait, éppen ekkor a tökéletesen megkonstruált geometrikus térformák meg­jelenítésével. A kocka, a kü­lönféle hengerekből kompo­nált alakzatok, monumentá­lis hasábok uralták ekkor térszemléletét. Tanítványai egész Európában ezeket a tiszta téri elemekből felépí­tett logikai konstrukciókat terjesztették el. Ny rom mesterétől ezt a világot kapta, amelyet bril- liáns kézműves erényeivel a forma tökélyéig fejlesztett. Az anyagoik természetével ismerkedve felfedezte a fa, Szépen emberül — szépen magyarul // Csinos, de családcentrikus #/ A címben egy házassági hirdetésből emeltünk ki egy részletet. Teljes egészében így hangzik: „Csinos, de csa­lád, centrikus lány ismeretsé­gét keresem házasság céljá­ból," Hasonló mondatokat olvashatunk napi- és heti­lapokban: „Kedves, szolid, de komoly gondolkodású va­gyok.” — „Keresem komoly gondolkodású, szolid, kedves, de külső és belső emberi ér­tékekre igényes nő ismeret­ségét.” — „Életvidám', de karcsú nőik írjanak.” Véleményem szerint azért, mert valaki csinos, még le­het családcentrikus; ha ko­moly és szolid, még igényes is tehe^ a külső és belső em­beri értékekre; azért, ment életvidám, még lehet karcsú — vagyis az ellentétet, szem­benállást kifejező de kötőszó az (egymással) 'kapcsolatos viszonyban álló szavak közé kerültt. Valójában az együk állítás nem áll szemben á másikkal, tehát az és mellé­rendelő kötőszóval kell kap­csolni a tagokat. „Az iskola elkészült, de tornaterme még nincs” mon­datban két olyan dolgot ál­lítunk egymással szembe, amelyek között tartalmi el­lentét van, így helyesen használjuk a de kötőszót. Ugyanígy helyénvaló a de használata áktoor is, ha a megszorító ellentétes utótag mintegy korlátozva ismeri el — „engedi meg” — az elő­tag érvényét: „Csak néhány forintot kérsz érte, de többet is érne." A fentiek értelmében javí- ' tandók az alábbi mondatok Is: „A ha|tóságdk propagan­damunkával, de fokozott el­lenőrzéssel igyekeznék pozi­tívan befolyásolni a forgal­mat.” (A de helyébe az és kívánkozik.) „Felsorolta a legégetőbb gondókat, reáli­san, de kertelés nélkül (vagyis kertelés nélkül)”. Baj van egyik leggyako­ribb, sokféle szerepben hasz­nálatos alárendelő kötősza­vunkkal, a hogy-gyal is. „A vizsgabizottságnak arra a kérdésére, hogy mi a foglal­kozásom, elmondtam, hogy építész- vagyok, s abban a hitben, hogy a kérdést azért tették fel nekem, hogy a szakmai vizsgát a továbbiak­ban a szakterületemhez iga­zítsák, elmondtam, hogy a faiparban is felkészült va­gyok.” A sok hogy monoton­ná, modorossá teszi beszé­dünket és írásunkat. Kerül­jük a hogy kötőszós mellék­mondatók ilyen egymástól függő láncolatát. Annál . is inkább, mert az első két és az utolsó helyen álló kötő­szót nyugodtan el’lehet hagy­ni, a harmadik magmarad­hat, a negyediket pedig mert-,tel lehet helyettesíteni: „ ... mert a szakmai vizsgát a továbbiakban a szakterü­letemhez kívánják igazíta­ni ..Ami élő beszédben elmegy, az írásban tűrhetet- lem Máskor meg éppen a hogy hiánya okoz nehézséget. A főnévi igenéwi szerkezét használata idegenszerűen hat a vélekedést, akarást, 'kérést s'tb. kifejező igék után (például: javasol, pa­rancsol. tervez, tart, tekint, vél, képzel stb.): „Elhatároz­tam lakást bérelni” helyett: „Elhatároztam, hogy lakást bérelek.” — „Az ülést elha­lasztani jav.asoljulk” mondat is magyarosabb így: „Java­soltjuk, hogy halásszák el az ülést.” Dr. Saiga Attila Bayer Béla (HóMzetjelentés Fodor Andrásnak „Piros csizmám nyomát Hóval födi bé a tél" A tél, íme: a tél már csöndmundérba vonta őszutónk zúzos közkatonáit. Szotyog a hó, most is — akárha N akonxipánban — örvénylik lila labdacsokkal. Liliomsikoly. (Pöröl N. L. az égi partról) poroszka-fagyok a vizek mentén. Hó hull, mint vének pillantása, mint vétkes tekintet. ILLETÉKES SZERVÜNK FELKÉSZÜLT A TÉLRE, VAN HOMOK, SÓ IS, ELEGENDŐ. Hó hull, mint égi-foszlány, s „ezen az istenszőnyegén” hazává fehérül ez abrosznyi Európa. Hó hull, cirmosuk a DONNERI DOMBOK, lábuknál nyugalom, fonák-feszület, A TYRl FJORD-on cukorsüveg. A KELETI SZEGLETEN CIKLONOK MOTOZNAK.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom