Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

■

8

Somogyi Néplap

1987. február 14., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

Őrségi házak — télen. Vörös Ferenc tusrajza

Csáth Géza*

A TOR

A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik — egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fází- totta. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a réklijét vetette le.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott. z

— Haj-né! — sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.

Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

— No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat szegény árva.

A koca röfögve dörgölő- dzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát. míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

— Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajuszé, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven- éves-e.

Bement a konyhába.

— Jó reggelt!

— Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosán tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

— Jól van, nagylány! — mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a, fejét, és rakta la szalmát tovább.

Egy óra múlva fönn voll a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifijurak és a kisasz- szony.

A kocát hamarosan előré- terelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egy- kettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni (kezdtek:

— Ujjé, a Maris fél.

A disznó nem sokáig sírt Egy óra múlva már kisebb- nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsnő és Maris keményen dogoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és- jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

— Nem jó még — mondta a hentes, amikor megvizsgálta —, ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

— Kíméli a fene — kiáltott a lány, és ráütött a

hentes hátára nagyot, ököllel, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnáit az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még Jenn a mosópincében a serték tisztításán.

— Hó, Maris, gyere ide! — kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsnő a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bá- gyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést — kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani se tudott.

Fél óra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

— Majd adna nekem anyáin, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek ... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa ... mint a Julcsa ...

Aztán behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszol-, gálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

— Nekem is lesz ... nagy

baj is a ... — vigasztalta

magát; mégis eilkezdett csendesen sírni.

De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével — elaludt.

Takáts Gyula*

EGRY JÓZSEFRŐL

A képek magukért és alkotójukról beszélnek, mert alkotóik fizikai és szellemi egyénisége diktálja őket.

Egry nem szívesen mutogatta képeit. Unta a sok beszédet. A gátlás nélkül osztogatott festészetre vonatkozó tanácsokat. g$ otromba gúnyt, mert abban is volt része a badacsonyi hercegi borospince alatt. Azt sem szerette, ha dicsérik. Tudta, mit csinált és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában igenis ■ némán. rátarti volt.

Heves indulat és konok- ság, és a nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, és mert a szegénységből indult, és mert mindig tiszta ember maradt, tehát a gonoszság, igazságtalanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komoruit el az arca Hamar lobbant föl zsörtölődő természete. Ilyenkor sárgásszürke lett a szeme.'hogy aztán zöld derűre, kékre változzék vagy kitáguljon, mint a macska pupillája. A vagyont megvetette. A hatalmat és a nagy jólétet lelki züllesztőnek tartotta.

Bizonyos mértékű rátarti, várúri magányban élt a badacsonyi „lakótorony” emeletén. Ez a műterem ,torony bazaltból és téglából készült, és igen hideg volt. Itt élt. de nem aszkéta módon. Több volt Egryben az indulát és konokság és igenis, a szeretet is, semhogy aszkétának mondhatnám.

Édesanyjáról mindig nagy szeretettel, de szófukar rövidséggel nyilatkozott, nehogy az elérzékenyülés megrendíthesse. Édesanyja a badacsonyi régi szőlőhegyi házban szinte olyan volt, mint egy néma házi tücsök; csupa alkalmazkodás, rettenet és csupa szerénység. Ezt a megindító, kölcsönös szeretetel sugallja remek portréja, az Édesanyám círoű kép, amely ha jól tudom, most a Balatoni Múzeumban van. Ez a mű mindennél ékesebben beszél mesterének mély, de a világ előtt rejtegetett érzésvilágáról. Az Egry-képek emberi és érzelmi világának és művészük lelki vonásainak kutatásánál a kiindulópont csak az Édesanyám kép lehet. „

Ez a tisztaság nemcsak külsejére, de lelkivilágára, képeire is igen jellemző volt.

Badacsonyban a sürgő-forgó emberek tömegében szeretett figyellni. Ilyenkor, aki megfigyelte, arca kisimult. Az értelemtől megszépült. Egrynek mindenben saját útja volt. Az is tény, hogy a mindenség értelmének és a minden jelentőségének meghatározásában, értelmezésében helyzeténél és életérzésénél fogva is, igen bizalmatlan volt. így lett végül is szemléletében, művészetében rengeteg gyötrődés után annyira egyéni, és önálló. A művelt ember előtte

• Elhangzott a kaposvári kiállítás megnyitóján. Kissé rövidít- ve közöljük.

Barcs János

•Száz éve született Csáth Géza, a pszichológiai érdeklődésű, tragikus sorsú író.

Alusznak a fák

Horhos előtt sovány eb virraszt, le-föl futkos, csöndül a csend, már út sincs a kerekes kúthoz.

Csak hó van, fieg szél, belegörnyed az éjszaka, dőlt sövényen rozsdát vérzik egy csorba kasza.

Ágaikat csattogtatva alusznak a fák, mintha örök időkbe szaladna a világ.

Jégből kardok csüngnek a megroggyant

ereszen,

jussom a horgos szelektől visszaperelem.

Szőlőkarón billeg egy tántorgó napsugár, fagyhűvös szárnyakon sudár jegenyékre száll. Deres bokor-tanyák, dermedt vigyázzban

állnak,

havas szérűkön szilvafák komédiáznak.

Zsúptetős présház—gazdája elment az őszön, kányakárogás száll a porhavas mezőkön.

Penésztenyészet pingál mésztáskás vert falat, szél zúg — s az ajtón keservesen rí a lakat.

Szirmay Endre két verse

Gazdag valóság

Szimbólumokká vetkőzött a világ s ha bennük magunkra ismerünk szívünkhöz szelídülnek a csodák.

A futó időben társak vagyunk a világrészek farkasszemet néznek de emléket vajon kinek hagyunk?

A csodákat nem kell megfejteni mindig a valóság attól lesz igazán gazdag ha vállaljuk a hihetetlent a sírig.

Ebben a fagyban

Ebben a kéken csilingelő fagyban az erdő némelyik elaggott fája pudvás sebekkel feketét csattan és ájultan zuhan a fehér dunnára;

tudjuk mind a ketten többet nem dalol rajta a madár bár ágai közt még a szél szitál.

a művészt jelentette . .. Egész lényében volt valami puritán tisztaság. Volt a próféta örök zsörtjéből is. A mindig jobbat kereső nyugtalanságból is. Valami átlátszó és fényre sóvár karcsúság.

Egry abban az időben igen megszerette a modern és kísérletező muzsikájú és témájú, a villogó képekkel fényes és egyben magvas verseket. Csak a kákabélű dolgokat nem szerette a művészetben. Azt, ami mögött nem volt se íz. se szín, se tartás, se pedig valóság. Gyűlölte az ilyen műveket, s az eunuch- hangu bölcselkedést.

Vízitükör című kötetünk rajzait-verseit nagy szeretettel állítottuk össze. Hosszú vers- és rajzválogatások és címadások közepette. Mármost a Vizitükör-ről beszélve nézzük csak meg, mit jelentett Egry művészetében a víz, a Balaton, a hal és a horgászás.

A tóhoz ösztönösen vonzódott. A régi szép félvad horgászidőkről a legnagyobb el- érzékenyüléssel beszélt. Arca átszelfemült. Ismerte az időjárást, a vizet, a fényt és szelet, a halat és a hálóval, horoggal való halfogás minden csínját és bínját. A nagyszámú halfogó között az aránylag kisszámú, meditáló, a nádnyéllel a nejlonszál vékony morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiváflasztott tagja volt, Neki szép élmény volt a nád közi töltött hajnal, délután .vagy alkonyat. A Zala-torok keszthelyi öböl nádasai, vad szittyós helyei és orvhalász emberei között horgászott . 1920 körül. így kell nézni halszigonyozó, kócsagos, gé-. mes és vadkacsás olajpasz- teiyjeit; nádsikátoros, szittyó- szigetes és nádfalas képeit E nagyszerű és festészetünkben új élményt és stílust nyújtó képei közé tartozik A horgász című, 1925-ben festett, a Nap a víztükörben (1937). Kacsák a nád közt (1940), Halszigonyozó (1911) és a boldog öröm sárgalila ragyogásában, a hátán óriási pontyokkal* Hazatérő horgász című, 1941-ben festett képe, és a sok-sok hasonló témájú, őszi madárgyülekezést ábrázoló alkotása, amelyeket annak idején Firenzében láttam kiállítva, 1948-ban. Elmondhatom azt is, hogy alkotásainak sajtó- és közönségsikere igen nagy volt Itáliában. Nem egy újságot és folyóiratot hoztam haza és adtam át Egrynek, akit ezek az írások egyhangúan „az ecset poétájának” mondottak. Szerette Egry a- lírát! Egész lénye érzékeny húr volt. Ezért is tartózkodott annyira minden olyan érzelemütéstől, amely által — a képen kívül — érzelmi életét elárulhatta volna.

Ekkor már a horgásznyéllel együtt magával vitte a pepita fedőlapos füzetét is. Ceruzával vázlatokat készít- getett. Hangulatokat rögzített. Sőt gyakran naplót vezetett. Több füzetre gyűlt ez az anyag. vázlatokkal és nagyszerű művészetfilozófiai és lakonikusan magvas megállapításokkal.

Mint ember és művész az érzelmek megnyilatkozásában, életében és a képein is egyaránt tartózkodó volt.

De lélekben sohasem vonult vissza a világtól. Mindig kiállt az igaz, a méltányos mellett. Ez állandó zaklatottságban tartotta. Pontos és kínosan lelkiismeretes •volt. Állandó idegességben, lázban élt, mint az új életeket költő kotlós. Hol pilled- ten, hol pedig féltő, csőrös berzenkedésben élt. Lassan badacsonyi emeleti műterembe zárkózott be harminc év tájaival, a valóságból ébresztett látomásaival, amelyeknek szenvedő hőse és teremtője is az a legtöbb képén szereplő egyetlen ember volt, aki az alkotó művésszel azonos. Ez az egyetlen személy, aki művein a végtelenül szép és hatalmas természetbe szorult embert jelképezi, mindig egy kicsit tragikus alak.

Hogyan alkotott? — Arra igen jellemző A festő című, 1937-es képe. Mindent elmond az a rémült döbbenet, amely a vászon előtt álló művész arcáról sugárzik. Ez szinte azonos az „Uram, nem vagyok méltó” ijedtségével a látomás előtt. Sőt. mintha a menekülés gondolatáig fokozná ezt a lelkiállapotot a meglelt „kincs” vásznon felvillanó, váratlan megjelenése

Amint mondtam, olyan volt ilyenkor, mint egy meghúzott ideg, szinte merevre dermedt.

Álltaiéban egész lényében volt valami rácsodálkózás a szigorú világra és eseményeire. Hol éles, hol ellágyuló volt a szeme. Néma elme- rüléssel tudott órákat, napokat ülni messze a parttól a zuhogó fényben, az áhítatos csendben. Egry művészete, azt hiszem, többet érlelődött és valójában is többet „festett” horgászás közben, mini a műtermében.

Egry műveinek van valami reális tartású, pannóniai pogány-keresztény és naptól ihletett földműves-pásztor hangulata. A festő tekintete is ilyen révületet sugárzik. A Bethlehemesek és a Keresztelő Szent János képének is mozdulata a Szegény halászok, a Szent Kristóf és a Szivárvány ihletése is ide, ebbe a félig keresztény-po- gány, kissé latin tógákkal aggatott világba tartozik. Istene a nap, amely a természet templomába a fényt zúdítja, és amelyben a Balaton csak amolyan zalai pásztor kis „szenteltvíztartója” .. .

Végül is meg kell állapítanunk: ez a Budapestről, a műterméből és lakásából is kibombázott mester egész életében nagyon egyéni utakon járt. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy azt. amit teremtett, senkiéhez sem hasonlíthatjuk!

— A Balaton festője volt? — Ez primitív leszűkítés. Egy kis horizont rosszul értelmezett jelzője. Firenzei kiállításán az angolok, olaszok és a tengerek népei mit tudtak a Balatonról? Eszük ágába sem jutott, hogy egy tóhoz vagy a vízhez kapcsolják művészetét. Egyszerűen egy nagyszerű festőt csodáltak benne. Latin szellemességgel, amint már mondtam, „az ecset prófétájának” írták az olasz lapok.

— Mondjuk taián azt — hogy kiemeljük a Balaton- horizontból —, hogy az. amit csinált európai színvonalú? Ez is csak szűkítés. Ha művészetről beszélünk, mérjünk csak és mérjük őt is az egyetemes művészet színvonalához. Ez méltó hozzá! Általában,, azt hiszem, ideje lenne leszokni arról, hogy a színvonalmérce alatt egyszerűen Európát értsük. Az efajta összehasonlítások alkalmával mindig Nyugatról beszélünk. S ott minden egyszerre oszlop, alap és boltozat lesz, amihez mérni „kell" ... Pedig miről van szó? Egyszerűen csak a nyugati kultúra egyes' jeles műveiről. Mindez, ha előre kikiáltott minta vagy alap, akkor ebben a formában csak öncsonkítás lehet vagy kritikai szemellenző fölhelyezése. Mert mit mondjunk akkor például az indiai, a kínai, a keleti kultúrák oszlopairól? Azok talán nem lehetnek a művészetben mértékeink?... Az igazi művészet és a mi művészeink horizontja is csak az egyetemes művészet lehet.

Valahogy így nézte Egry József is az alkotás horizontját. így járta végig útjait, mindig saját szellemére hallgatva és figyelve. így születhetett meg művészet- történetünkben ez az igen egyéni Egry-stílus, amelynek most szemlélő tanúi lehetünk.

V