Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

1987. február 14., szombat

Somogyi Néplap

7

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

A miniszter szemmel láthatóan haragra gerjedt, amikor meglátta az emberit, összehúzta a szemöldökét, s emelt hangon kérdezte meg:

— Mit alkar maiga itt megint, hiszen nemrég már volt náláim ?

Hóman Bálint kultuszminiszter kitűnő emlékező tehetséggel rendelkezett. Tudta, hogy az 1939-es évben már másodízben kér tőle kiihalligaitást egy kis somogyi falunak, Polánynak a tanítója, s minden mondatával azt bizonyítja, hogy komoly anyagi segítségre van szüksége falujának az új iskola építőkéhez. Pedig a múlt alkalommal kapott már a tanító nyolcezer peingőt, most még hétezrét szeretne kérni.

— És mit ad a maga faluja ehhez az iskolához? — kérdezte még mindig ingerülten a miniszter.

Somfai Sándor ékkor kezdte sorolni a terjedelmes listát, amelyben többek között százezer danafo tégla ára, a szükséges társadalmi munka, a még szükségesebb fuvarok díjmentesen szerepelték.

— Itthon már várt a (bankban a pénz — emlékszik vdssiza majd fél évszázad múltán Somfái Sándor, és mosolyogva hozzáteszi:

— Nem volt könnyű bejutni abban az időben Hóman Báldmíthoz. Sdkan vártak rá, de én a kapusnak elmonditlajm, hogy mindenképpen- beszélnem kell a kegyelmes úrral, s a nagyobb nyomaték kedvéért adtam neki száz pengőt. Másodszor ennek hatására már zöld utat kaptam.

A polányiiak örültek tanítójuk sikerének, aki ékkor már majdnem másfél évtizede dolgozott a faluban.

Kissé furcsa, hogy valaki hatvan évet él egy helyen, s mégsem mondhatja magáról, hogy .tősgyökeres.

— Bliizén születtem — mondja Somfai Sándor, nágyion- szegény családban, apám meghált az első világháború idején. Naponta nyolc kilométert gyalogoltam az iskoláig, ahonnan egy kedves tanárom biztatására végeztem ei a polgárit, aztán a csurgói tanítóképzőt. 1921 -ben kezdtem tanítani Bu- zsákon.

Érdlefces eset történt itt a tanítóval. Hatvan -esztendő távlatából már indulatok nélkül meséli Sándor bácsi a történetet.

— Már négy éve dolgoztam Bu-zsákon, mikor kán-torválaszt ás -volt a faluban. Az egész község népe a pap jelöltjével szemben engem szeretett volna kántorának. Ez az akarat azonban csak amolyan- -erkölcsi támogatás volt.- Csendőrök jelenték meg a választáson, s a megfélemlített iskolaszék egy szavazattal a PáP jelöltjét hozta ki győztes - nék. Akkora volt azonban a fölháborodás, hogy a győztes kántor lemondott. Második választást már nem ment kiírni a pap, egyszerűen meghívott egy pályázót az állás betöltésére. A nép föllébbezett, föllebbezett, de eredményt nem tudott elérni. Az esetnek hamar híre terjedt az egész megyében. Ekkor kerestek meg Polányból, hogy jöjjek hozzájuk tanítónak. Azóta is itt élek.

1942-től az új -iskolában már md-n-t igazgató tanított, negyvenkét év szolgálat után vonult nyugdíjba.

Nagy ás hosszú pálya ez még akkor is, ha meglehetősen egy helyhez kötött. Bár ez sem igaz maradéktalanul, hiszen nehéz idők kónyszeritetiték (távolba a polányi tanítót is. A háború idején ugyanis megkapta a behívóját, s minit tartalékos őrmester a kaposvári hadikórház gazdasági hivatalának megbízottjaként teljesített szolgálatot. Mígnem felsőbb parancs érkezett. A front közeled- tévéi kS- kellett telepíteni az egész kórházat másfél ezer betegével együtt. Egy baj-or kisvárosiba. Laindshutba kerültek. Somfai Sándor megszállottként vigyázta a kórház holmiját, törődött a betegékkel. Idősárgította lápokat multa-t, egy tábori újságot, a Lands- huti Híradót. Az ö szerkesztésében jelent meg a lap, a legszükségesebb információkat tartalmazta, a lehetőségekhez képest tudósított a háború állásáról, a nyugatra került -magyarok házatérósénéklehetőségéről. Negyvenöt novemberében az elsőkkel a kaposvári kóTház lis visszatért a betegekkel, a teljes -fölszereléssel együtt.

Somfai Sándor még ma is meghatód ottan beszél arról az ünneplésről, ahogyan Polány népe fogadta. Addig a szó szoros értelmében v-ett politikával -nem foglalkozott, de ekkor belépett a parasztpártba.

— Abban az időben Polányfoan ez volt a legerősebb demokratikus párt' — mondja —, s tanítványaim zöme is ennek a munkájában vett részt. Természetesen engem elsősorban az isikolaiügyék érdekeltek. Meg kellett szervezni az általános . iskolai oktatást, s ezt bekapcsoltam a f-elsámocsoládi állami önálló iskoláiba. Sportkort szerveztem, könyvtárát, amely gazdasági könyvekből is állt a szépirodalminak mellett. Sikerült elérni, hogy az -első hároméves terv során Villanyt kapjon a falu. Ez nagyon nagy szó volt, merít abban az időiben még jóval nagyobb településeik sem kapták áramot.

A múltról beszélgetünk, amikor egyszerre őrlőm villan át Somifali) Sándor arcán. De hát megírtam ón mindent — mondja, s egy vaskos dossziét húz elő. Fedőlapján ez áll: Polány község monográfiája. A több mint százoldalas munkát -térképmellékletek teszik teljessé. Ebből tudhatjuk meg, hogy a honfoglalás idején valószínűleg szlávok laktak Polány helyén, szláv szó a falu heve is, ere- deti-leg „szép földet” jélen-t. Később solkác ajkú nép került erre a vidékre. Somfai Sándor még beszélt fiatal korában azokkal az öregekkel, akliknék személyes élményeik maradták a betyánvílágból. Ezekből is közöl részleteiket monográfiájában. Hiszen a pandúrok ruem egyszer vették üldözőbe Savanyú Jóslta bandáját, aki-k többnyire a vámosi és remetei sűrűiben tanyáztak. Ebben az időben épült az országút szélén- az a nemrég még látható csenigőskereszt is azzal a nemes szándékkal, hogy a rajta levő csengők, amelyék a legkisebb rezgésre is hangot adtak, figyelmeztessék a jövevényeket a közeli falura és a bevezétő útra. ha a Sötétben eltévednek, vagy rablók elől kellene menekülniük,

Somfai Sálndor még láthatta azt a csárdát is a kisbabái -út mellett, ahova oly sokszor tértek be a betyárok víg mulatozásra. Még a nótaibeli Juhász András is járt ide, aki mint tudjuk, a bogát! -uradalomban kezdte juhászként, de a sok legeltetés mia-tt harminchárom állata megdöglött, így bujdosni kényszerült.

A m»n;ognáfiá az ötvenes évek közepéig kíséri végiig a falu történetét.

— Tálán egyszer majd lesz ennek a munkának folytatója — mondja bizakodva Somfai Sándor. Azok közé tartozik a hajdani igazgató, akiknek egész élete egyetlen nagy hit és bizakodás volt.

— Ennék köszönhetem, hogy élek — mondja erre a megállapításra. — Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor már a családiamtól, hozzátartozóimtól is elbúcsúztam. Mégis, ha volt -remény, akármilyen picike is, abba az irányba összpontosítottam minden erőmet. A háború alatt például or- béncot kaptam, s egy orvos mi-nden mindegy alapon viperamérget adott be nekem. Szerencsésen meggyógyultam.

Aztán, hogy visszaemlékezésünket dokumentáljuk is, no meg ezek segítségével fölidézhessük azokat a történetéket. amelyekre már feledés fátyla borult, régi albumokat -nézegetünk.

Polányi végzős iskolások, valahonnan a harmincas évékből néznék a gépbe, középen tanítójuk. Rend és fegyelem olvasható le az arcokról, nem látszik még az eljövendő világháborúnak rettenéte. Azután osztályok, osztályok megint. Ez a megöregedett pedagógus legnagyóbb ajándéka. Képek a negyvenes évekből, a fordulat idejéről, láthatjuk Somfai Sándort, minit a pa-rasztpárt szónokát. Egy újabb képen nemzetiszín szalag előtt áll éppen az ünnepélyes átvágás előtt.

— Látja, ez is a véletlenen múlt. Utat kapott 1962-ben a falu. Addig rossz időben szinte tehetetlen volt megközelíteni a községet. Kossá István posta- és közlekedési miniszter járt erre egyszer, s autójával megsüllyedt a sáros úton. Ekkor hívtuk föl a figyelmét arra, milyen jó tenne, ha végre a polányiiak rendes, kövezett úthoz juthatnának. Nagyon gyorsan megkezdődött a munka, még abban az éviben augusztus húszadikára fölavathatituk. A képen a miniszter adja át rendeltetésének az utat.

Ezen az aszfalton indul most útnak autóbusszal iskolaidőben minden reggel húsz polányi iskolás, hogy a körzetesítési programnak megfelelően vagy a felsőmocsolád-i vagy a mennyéi általános iskolába menjen.

— Fogy a fjalu — tárja szét kezét szinte megadáan Somfai Sándor. — Pedig ez a község még a két világháború között sem ismerte az egykét. 1942-ben csaknem ezer lakosa volt Polánynak. V-ollt; amikor százhúsz, sőt százhatvan gyerek járt az iskolába. -Má a lóLekszám alig haladja meg a négyszázait, elmennék a fiatalok lakni, falun már nemlig-eu telepszik le senki.

Annák a .nyolcvanöt éves embernek a szomorúságával sorolja ezeket a tényékét Somfai Sándor, rolnit aki tudja: már nem szervezkedhet ellene, kevés a lendület, az erő, s fogytán a hit is. Mintha hiányozná már az a bizonyos reménysugár.

— Ép-pen kérvényt írók — mondja egy papírlapot mutatva, — Tavaly kellett volna megkapnom a vasdiplomá't, de sajnos beteg voltam. Remélem, idén el tudok menni az átadásra.

Jubileumi év ez, hiszen- éppen hatvan éve lesz idén annak is, hogy házasságot kötött.

— Csak jó egészség tegyen sokáig — mondom búcsúzóul.

— Vigyázok magamra, mértékletes ember voltam mindig. Reggeltől estig azonban megiszom néhány pohár bort, hiszen- még az (orvosok is azt mondják: ez gyógyszer. Igazuk is lehel — tűnődök Somfai Sándor, és tölt. A szánkhoz emelt poharakban megtörik a bor vörösén az utcáról beszüremlő "fényi

Qdlaikiint hó és hó mindenütt, de itt-ott már napsugarait is látunk. Jó tavaszt kívánunk egymásnak.

Varga István

A néptanító tele