Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
8 Somogyi Néplap 1987. január 17., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS \ Messziről jött artisztikum A KORTÁRS KANADAI KISPLASZTIKA KIÁLLÍTÁSA ERNST MÚZEUM Nem tudom, hogy a hatalmas Kanada tízegynéhány milliónyi lakosából hány született Kanada területén, de azt a szép és lelki- ismeretesen szerkesztett katalógusból meg lehet állapítani, hogy a szobrászok jó kétharmada máshol látta meg a napvilágot. Trinidadom vagy Csehszlovákiában, Franciaországban vagy épp nálunk. Hogy magyar sok van köztük — Mérei Erzsébet, Nagay Mária, Készéi József Attila és mások —, az nyilván a budapesti bemutatás alatt is van, de könnyen lehet, hogy a magyar születésű művészek olyan szerepet töltenek be a kanadai kis- plasztilkában, mint a 30-as évek Hollywoodjában . . . Készéi József Attila egy portréja bizonyos mértékig mosolyra késztet: a hajdani baloldali szellemű Európai költők antológiája összeállítója, a népszerű Vililon-átültető az utóbbi harminc évben alaposan megváltoztatta nézeteit. Ám már Engels megmondta, hogy az írói életműben a jó írás sokkal lényegesebb, mint a téves politizálás. E leginkább akadémikusnak mondható portré mellett Készeinek egy másik műve áll: Elsősegély-felszerelés nukleáris szennyeződés esetére. Sikeresen agyusztált akasztófakötél, pontos használati utasítással. „Vegyes technika, ' 30x20x 12,5 cm”, közli az adatokat a katalógus mert a tudomány a morbid tréfát is köteles felleltározni — ettől lesz azán igazán morbid tréfává a dolog! Készéi két művét azért érdemes kiemelni, mert mindkettő kivétel az óceánon túlról érkezett anyagban: sem az akadémikus portré, sem a dadaista ötlet nem jellemző. Igaz, Lea Vivőt lírai és anakdotikus figuráival a Képcsarnok boltjaiban is talál- kozhatnárik, Mérei Erzsébet meg mintha Rodin bűvöletében lett volna művésszé, és Marosán Gyula fadobozba komponált tereiben felbukkan egy csöppnyi szelíd dadaizmus, ám az egész kiállítás felett a nagy Brancusi szelleme látszik lebegni. Ez a szellem ilyep bőségesen adagolva elsodorja az alkotóerőt a túlságosan éteri szépség irányába. Szépek és finomak az anyagok. Szintén szépek és finomak a többé vagy kevésbé absztrakt formák. Aranyióan csillog a réz, hófehér a fehérmárvány, meleg barnájával hívogat simo- gatásra a'fa. Judi Briggs, Yeon- Tak Chang, Alleen Hooper Cowan, George Foster, Mary Gor- rara, Maryon Kantaroff, Edward Koniuszy, Geert Maas, Betty Moss, Cara Popescu, Andrew Po- sa, Michael Stebih vagy Oliver Tiura egyaránt ennek a líraiharmonikus formai szépségeszménynek hódol, ami önmagában nem volna baj... Csak hát az ilyen kisplasztika egyedül, egy szép lakás külön zugában vagy kertjében, posztamensen állva, a maga körül szervezett térben él igazán; így együtt kevésbé hagyják egymást érvényesülni. Igaz, összességükben kifejeznek valamit a mai Kanada lelkületűből: azt, hogy a merényletek robbanásaitól hangos Nyugat-Európához meg a zaklatott tempójú Egyesült Államokhoz képest Kanada dinamikus, ám csöndesnek mondható ország. Egyike a Föld kellemes helyeinek — nyilván ezért is keresik ott oly sokan a boldogulást. Ám ebből a szelíd tökéletességből az is következik, hogy a szellemi izgalmat a kevésbé tökéletes, de mondanivalóval íküszködő szobrászoknál érezzük — az indián múltat vizsgáló KaKaren S. Harding: Indián maszk A cím feletti képsor (balról jobbra): Reginaid Sheffield, Betty Moss és Maria Rahmer S. szobra. ren Stoskopf Hardingnál, a környezetvédelem totemisztikus jelét megteremtő Zigfrid Jursevs- kinél, a háború emlékeivel birkózó Óra Marksteinnél... Mert a kisplasztika is lehet több szép szobadísznél. Sz. A. Karen S. Harding: Totemanya LAKATOS ISTVÁN Tannhäuser Látni, látni szerettelek, mint egy rétet, mint az eget, hozzád sem érni, éjjeli tájadra csak -ráfényleni. Érezni pamlagod sötét páráit, illatod ködét, mozdulataid zsivaját hallgatni éjszakákon át. Forrt - körülöttem hemzsegő szavaidtól - a levegő: szerettem lenni tengeri kagyló, mind összegyűjteni. Tágulni egyetlen kerek hold-szemmé völgyeid felett; ringani hullámaidon, égni szemedben szabadon. Vagy melled halmait hasad síkjáról nézni, hogy fakad piros szád, mint tavasszal dombok mögött a hajnal. Figyelni rezdüléseid, pillád hogyan sötétedik, lágyan pihenő testeden pihentetni tekintetem. Vagy felvont térded ormait csodálni keddtől szombatig: mily lovag- és lég-várakat raktam rájuk pár hét alatt! Én, sűrű-vad Vénusz-hegyed barlangjából számkivetett pogány Tannhäusered, ki - lásd - nem tudlak feledni. BERTÓK LÁSZLÓ Weöres Sándor emlékkönyvébe Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, v röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágából dől a fény, köröskörül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van, így -álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág. Czakó Gábor É $ ^ * A z ember győz! Az ember leszállít a fáról, kőbailtát ragadott, nekiesett a mammutnak, a gaiz rabsaolg »tartónak, nemes úrnak, kapitalistának, természetnek, Téli Palotának (már puskával és Aurorával). Útja diadalmenet volt, diadaiugrás inkább, mindig annyit előre, ameny- nyit a dobókocka mutatott, ha hatos jött ki, akikor hatot, és újra dobhatott, és szökkenhetett egészen az emfoeni fejlődés csúcsáig, az álmok ólímáig, ai nagykohóig, amelyből vörösen csapott ki a győzelem lángja. Útközben persze voltak akadályok, olykor vissza is kellett lepni — például! akkor, amikor az ember egy négert megütött, hármat is —, de az ember dobhatott újra, s győzött, ha előbb nem, ákikor utóbb. Dr. Püspöky András vett egy sárga babáit, vagyis embert, hozzá egy kopott fejű flí-lát, egy ősrégi készletből •A Központi Sajtószolgálat 1986. évi novella- és tároapályázatá- nak különdíjas alkotásai. való elefántcsont dobókockával és játszott. Egyedül, ahogy a családjából kiűzött ember manapság játszhat a padlásszobájában, hogy valamiképpen elüsse az időt a következő műszak megkezdéséiig. Vagy valameddig. — Eldugult a kád! — Hompáth Zsuzsika, kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, bejött, lépett kettőt előre a lila figurával, s ment vihogva zuhanyozni. Odalent a földszinten nagyanyja, Borbála trappok, reggeltől estig bokafogó fűzőscipőjében. „Ha az én koromban megáll az ember, úgy marad, és vége.” András sose merte kimondani, pedig százszor ott volt a nyelvén: „Na és?” Inkább elfogadta és letuszfcoita a meleg pogácsát vagy a fényesre törölt almáit, amit anyja rátukmált. Nem haragudott rá, nem is utálta soha, igazából a halálét sem kívánta, dehát na; "és? Őszintén és rosszindulat nélkül. önmagára vonatkoztatva sem vélekedett másként. Egy csöppet sem nyegleségből, mert ennél fontosabb 'kérdést, hogy na és? nem ismert. Az innensőre vonatkozó kérdéseket az ember tudja vagy nem, hanem, akkor pedig nézzen utánuk. A válasz azrtán ez vagy ez, mind érdektelen, mert józan észr- szeí kitalálható •—, mintha a kompjutereket utánozná valaki, h'a ebben a körben járatja az eszet. A kérdés a na és?-en túl; kezdődik. Talán rögtön is vége — az volna igazán megnyugtató! A kopott fejű lila emberke vereséget szenvedett a párizsi kommünben, egy dobásból* kimaradt. A halottakban semmit sem lehet találni. Legföljebb tumort, agyalapi törést, epekövet, embóliát, ilyesmiket. Aki a halált keresi bennük, mintha a tegnap erre szállt fecskék nyomait kutatná a levegő gyűrődései közt. Egy tetemnél üresebb tér az egész világmindenségben nincsen. Isten — nos, ha van — ő is kiköltözött belőle. Húst hagyott, agyat gondolát nélkül, szívet vágyaik nélkül, gerincet izgalom nélkül', lágyuló szöveteket, fekete vért, csontokat1, hamis ■anatómiát, amely ugyan szó- rul-szóra igaz, de sehogy másként, mert ami maradt, abban semfni sem köt, nem tart, nem fűz semmit, minden céltalan, akár egy vers szavai a szótárban. Akit a ha és érdekei, az né menjen kórboncnak. András ezt későn vette tudomásul, de azt is, hogy akit' már más nem érdekel, az ötvennégy esztendős korában nem fog új elfoglaltságot keresni. A kopott fejű lila elég peches alak volt, mert a ' sárga már rég a kohó vörös lángjainál sütkérezett fene boldogságban, ő elvesztette az 1905-ös forradalmat is. Hompóth Miklóst irigyelte. A sógornak volt bátorsága már negyvenihat éves karában átsurrant a na és-en tóira. Igazán elegánsan, csöndesen, úriember módján. — Nem hagytam itt az órámat? — Zsuzsika kora- érett rózsaszín testén nem volt egyéb, csak a víz. Törölközőjét ittanreádorosam maga ellőtt lebegtetve becsörtetett a szobába. A győztes sárga, meg az elvesztett 1905-ös orosz forradalom viiháraifoa újra belekeveredett kopott fejű liila figurát a földre legyintetté. — Máért éppen itt hagytad volna? — András ásított. Mások mezítelensége őt mindig a bádogasztalön elébe kerülőkre emlékeztette. Különösen, hogy unókahúga törölközőkendőjét örvénylő vörös ívben megforgatta, majd a hátára terítette, hogy személyét előbbre hozza. Amíg meghajolt az asztalok alá a bábukért, Zsuzsika rövid, de határozott sikátást hallatott. —• Megőrültél ? — Csak ásítottam. Nekem nem szabad? Én nem unat- kozhatonx? — Áthajolt a játékasztal fölött, bele András arcába. Erő®, hűvös mellét bácsiké ja babákat szorongató akiiére bocsátotta. — Ne hülyéskedj, kérlek, ne hülyéskedj! — Püspöky András komolyan megijedt. Nyilvánvaló volt, hogy Zsuzsikánál nincs filozofálás, nincsen na és? — Elhíztad magad, Bandi bácsi. M eglátta a Manlborós dobozt. Elengedte végre mélilével bácsi- kája remegő kezét, rágyújtott. — Ti,- Andrások általában túlságosan elbizaikodotíák vagytok. Törölközőjét hagyta földre esni, 'kiment. Püspöky András a sárgát és a kopott fejű lilát a negyedkori dzsungelt ábrázoló kazdőkocfcára tette, aztán két tenyere között rázni kezdte az ósdi ölefántcsont dobókockát. Rázta, rázta, de eldobni elfelejtette.
