Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
1987. január 17., szombat Somogyi Néplap ÉMMHMHj • . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS <-,y ■ ' A nyolcvankilences év H a egyszerre több mesterség feltalálásáról van szó, amelyek közül némelyek az életszükségletekre, mások pedig a szemlélődő élet örömeire vonatkoznak, az utóbbiak föltalá- lóit mindig bölcsebbnek tartjuk az előbbieknél, mert az ő tudományuk nem a haszonra irányul. így érthető, hogy csak mikor az ilyesmi már mind készen volt, akkor találták föl azokat a tiszta tudományokat, amelyek sem a gyönyörűségre, sem az életszükségletre nem vonatkoznak — éspedig először azokon a helyeken, ahol volt az embereknek ráérő idejük. Ilyen magasztos gondolatokat olvasott K. Somogyi a fotelban ülve, előtte noteszfüzete és fekete tolla feküdt az íróasztalon. Ha valamelyest is úgy érezte egyik gondolatról, hogy irodalmi munkásságára termékenyítőén hathat, azonnal rögzítette, igaz idézőjel nélkül, de a forráshely pontos megjelölésével. A jegyzettömb lapjai rendesen kitépettek, , és egy végleges megőrzést szolgáló dossziéba kerültek. Ennek fedelére írta K. Somogyi néhány nappal ezelőtt csupa nagy, fekete betűkkel: NAGYON KELLŐ DOLGOK. Későre járt már, most is a szokásos rendezgetés ideje volt csak hátra, a napi termés elraktározása. Raktározásnak tartotta K. Somogyi maga is a műveletet, hiszen önnön élete példáját is látta, ama mesebéli tücsök és hangya esetében. Szorgalmát látva cseppet sem lepődhetünk meg azon, hogy hangyának képzelte magát, olyan hangyának, akinek számára eleddig még nem jött el a nagy télvíz ideje. — Meglásd kedves, betakarítom én még a termést — mondta asszonyának, aki ezt megelőzően tíz perc alatt háromszor ment már végig a szobán, azzal a bevallott szándékkal, hogy nyomaté- kot adjon elhatározásának: aludni kéne már. K. Somogyi ismerte a mozdulatokat, s most egyszerre tudatosult benne az, amit hetek óta próbált megfogalmazni magának. Már megint elmúlt éjfél, már megint ezek a cetlik, már megint szemrehányóan mászkál itt Laura, és veszekedni fog, ha ágyba bújnak — gondolta. Véget kell vetni ennek az egésznek, mindennek — üvöltötte volna legszívesebben, aztán csak annyit mondott: — Hozzál be drágám egy vodkát, légy szíves! A z asszony a .konyhába indult, úgy, mintha megérezte volna férjének belső vívódását. Két poharat hozott, koccintottak. — Gonosz ital, valahonnan a hetvenes évek elejéről — mondta mosolyogva K. Somogyi, aztán a csillár felé tartotta a poharat, mintha jóféle fehér bor lenne, s a színének tisztaságáról akarna meggyőződni, aztán hirtelen fölhajtotta. Felesége viszont kortyolgatta az italt, s így, két poháremelés között szólt oda férjének, mintha nem is neki mondaná: — Meddig akarod még ezt csinálni ? Kötetet tervezel amióta ismerlek. Tizenhárom éve már arról álmodsz, hogy megjelenjenek írásaid. Tervezel csak, mindig más terveid vannak, újak; és újak. Számoljuk össze, ha akarod, hányszor módosítottad már az elképzeléseidet. Meddig akarod még ezt csinálni? Én nem szólok bele a dolgaidba, tudhatod. De a két gyerekünk nevében kérdezem, meddig mehet ez így? Csak érdekelne, nem veszekszem veled, csak tudni akarom, ezt te is megértheted. K. Somogyi kényszeredetten mosolygott. A kötet, no igen a kötet, aminek megírására oly régóta készül már, mint amilyen régi emlékezete. — Meglesz drágám, minden meglesz. Tudom, hogyan csinálom, gondolhatod* hogy mindent kigondoltam szépen, nagyon szépen. Tudod, én nem azt akarom megírni ami van Vagy ami volt, hanem ami lesz velünk. Az írók, akik eddig éltek és élnek, csak a jelennel meg a múlttal foglalkoznak, akárhogyan is szólnak a jövőről képtelenek — érvényesen beszámolni. Beszámolni, érted? Én a krónikás hitelességével akarok írni leendő dolgainkról. E gyre hevesebben magyarázta K. Somogyi feleségének a terveit, elképzeléseit, hogy mit is ért pontosan a jövőről szóló kró- nikási hitelesség jelenbéli objektivációján, közben lázasan kutatni kezdett feljegyzései között. Laura, aki hitte is, meg nem is az egész eszmefuttatás megvalósíthatóságát, most várakozóan nézett férjére. — Megvan — kiáltott föl diadalmasan a férfi. Ezt hallgassd (meg, és talán mindent megértesz. És olvasni kezdett: Talán azért nem értenek engem teljesen a magyar földön, hol a „nagyok” mindig politikusok is (Petőfi, Ady stb.). Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, akiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nő viszonya, fajok harca stb., stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegénykék, és milyen büszkék rá. — Szóval te Petőfihez és Adyhoz hasonlítod magad? — kérdezte az asszony a lelkesültségből még mindig alig eszmélő férjét. — Félre ne érts, ezt nem én írom, hanem Kosztolányi. Kosztolányi híres magyar író, számtalan vers, novella és. regény alkotója — magyarázta a tankönyvek vagy lexikonok ismert sematizáló stílusában. — Most miért játszod meg magad? — állt föl sértődöttem az asszony. Aztán az ajtóból még visszaszólt: — Ha elálmosodtál, gyere. Addig is gondolkodj az eredeti kérdésen. Mert tudtommal arról beszélgettünk, hogy meddig fogod még ezt esi-, nálni. A virrasztást meg a cetlizést, ezt, az egész rohadt tervezgetést. Ezerki- lencszáznyolcvankilenc van már, vedd észre magad. Olyan vagy, mint tulajdon kamasz-másod. Hát akkor írjál csak, én azt sem bánom, de nekem akkor írj! Ne csak álmodozz! Talán még az ajtót is becsapta volna dühében Laura, ha eszébe nem jutnak az egyik félszobában alvó kisgyerekek. De kiabálása is csak panelkiabálás volt, ösztönösen tudta halkan kelteni a zajokat, munkával, beszéddel egyaránt. — Végre — gondolta K. Somogyi, amikor magára maradt. Most legalább azzal a sajátossággal rendezheti a gondolatait, amellyel csak azok tehetik, akik egyedül vannak. A könyvespolchoz lépett, s dossziéit kezdte babrálni. Egymás tetejére rakta őket, gondosan megszámolta. Harminchárom darab. A legelsőn az 19'78- os dátum díszlett, meglehetősen elmosódott fekete betűkkel. A legutolsón még frissen és jól olvashatóan az az 1. a 9, a 8 és újra 9 számok láthatók. Egy madzaggal K. Somogyi összekötötte őket, i akkurátusán, mint igazi művészekhez illik, sehol nem figyelhetett meg a szemlélő egy fölösleges mozdulatot, elhibázott lépést. Tudta, hogy .feleségének elég, ha leteszi a fejét, s már alszik is. Ellentétben persze ővele, aki lett légyen is akármilyen álmos, csak forgolódik, tűnődik, verssorok, novellák jutnak eszébe, amelyekről biztosan tudja, hogy zseniálisak lesznek kidolgozás után. .Talán le kéne . írni őket, mert mindig elfelejti, de nem, most megjegyzi, most meg fogja jegyezni. Aztán reggel úgy ébred, hogy nem tudja mit álmodott, csak arra emlékszik, hogy nagyon szép sorok jártak az eszében lefekvés Után, de hogy mik, már nem tudja. K ettőt kellett fordulnia a lépcsőházba az iratokkal. Kicsit félt attól, hogy éjjel egy órakor valakit fölébreszt a zajjal, ugyanis a szemétledobóra nem lehet ráfogni, hogy csendben működik. Kinyitotta az ajtaját, aztán lehajította a dossziékat. .Valami zaj hallatszott, ám mégsem akkora, hogy bárkit, akadályozna pihenésében. Éjjel volt, s a lépcsőház, ahogy a lépcsőházak szoktak, aludt. K. Somogyi egykedvűen ment vissza lakásába, nem volt szomorú, sem felszabadult, azzal a közömbös érzéssel csukta be maga mögött az ajtót,1 mintha csak valamely díjbeszedő csengetése után tenné. — Végül is így is lehet élni — gondolta magában, aztán elindult lefeküdni. Két perc múlva már aludt is. Álmában kék cicák játszottak tündér gazdájukkal. Varga István REVESZ NAPSUGÁR GRAFIKAI Lapozgató Tíz hazai település tizenhat megkérdezettje — a legfiatalabb 11 éves általános iskolás, a legidősebb 37 éves népművelő, többségük azonban tinédzser — vall Győrf- fy Miklós mikrofonja előtt, az ifjúsági és gyermeksajtóról. A nyilatkozatokat „Magyar valóság” rovatcím alatt a Kortárs januári száma közölte. A riporter módszere mindenben megfelelt a reprezentatív felmérés követelményeinek. A riportmontázs nagy értéke, hogy a megkérdezettek őszintén és szabadon nyilatkoztak. A riporter következetesen és célratörően kérdezne, de nem manipulálta beszélgetőpartnereit. Szembeötlő, hogy alapos, meghatározó ismereteik azoknak sincsenek (a megkérdezett pedagógusok és népművelők sem kivételek), akik olvasnak vagy inkább olvasgatnak. Ugyannyira, hogy akár azt is mondhatnánk: ezeket a feleleteket a kalapja mellé tűzheti az ember. De ne engedjünk első indulatainknak! Mert kétségtelen, hogy mindegyik ifjúsági és gyermeklap, folyóirat* vagy műsor sokkal jobb, mint ahogyan a riportmontázs szereplői minősítik, de azért elhangzik néhány dolog, amire érdemes figyelni. Részlet az első interjúból. A kérdezett 16 éves gimnazista. Tehát nagyon felnőttesnek találod a Magyar Ifjúságot? — Felnőttesnek, túlzottan felnőttesnek. — Mit kerestél volna benne, amit, ha megtalálnál akkor jobban vennéd és olvasnád? —. Olyan dolgokat, amik jobban érdeklik a fiatalokat. Hogy ezek mik, azt nem tudom, de hogy nem a .magas. politika, az biztos...” A 17 éves Zita is kihagyja a politikát lapozgatás közben, mert az neki magas. Később így vélekedik a Magyar Ifjúságról beszélgetve: „Minket nem nagyon érdekel mondjuk hazánk gazdasága, az alapjaitól a felépítményig, végig... ha a politikát valóban be akarják hozni a mi életünkbe, akkor valahogy nem elég az újság. A terhek túl nagyok, amelyek rajtunk vannak az iskolában, sokat követelnek tőlünk és ilyen dögfárad tan az ember nem tud ezekre a dolgokra odafigyelni.” Ákos, a 20 éves népművelő: „Túlságosan a politika oldaláról akarnak mindent megfogni...” Györgyitől, a 17 éves gimnazistától kérdezi a riporter: — Miből van túl sok ezekben a lapokban, meg műsorokban? Miből kellene több? „— Inkább a lelki problémákra, vagy a különböző bajok) orvoslására fektethetnének nagyobb súlyt, szerintem. (A kérdezett ezután a Világ Ifjúságát dicséri, majd így folytatja:) Ami legkevésbé tetszik, az talán a Magyar Ifjúság. Nem nagyon szeretem. Az orvos válaszol című rovaton kívül nem nagyon szoktam olvasgatni. A politika nagyon sok benne... ” Nem tudok a zsurnalisztikái csábításnak ellent állni, így hát leírom: a magyar ifjúság nem szereti a Magyar Ifjúságot. De hát nem ez itt a legnagyobb baj, haTéli falu Somogybán. Vörös Ferenc grafikája ÖREG ÍR — IFJÚ OLVAS? nem az, hogy viszolyognak gyermekeink a politikai publikációtól. Vagy magától a politikától já, illetve a közéleti gondolkodástól, a társadalmi cselekvéstől? Ki mer itt kategorikus választ adni? Egy azonban bizonyosnak látszik: valahol valamit elrontottunk, vagy nem csináltuk elég jól. Eszembe jut Fekete Gyula — nem is olyan régi — publikációja, amelyben, ha jól emlékszem, egy esztendő ifjúsági sajtójának felmérése után megállapította, hogy milyen kevés a nemzeti múltunkkal, a hazafias neveléssel foglalkozó írás, a példaképeket megjelenítő riport vagy elbeszélés, illetve, hogy a valódi példaképek helyett rock- és popsztárok, kaszkadőrök vagy más hírességek kerülnek a címlapokra. (Győrffy riportmontázsából kiderül, hogy a Pajtást például kizárólag a lapközép sztárportréjáért vásárolják a gyerekek, mert ezeket a képeket kitűzhetik a szobájuk falára.) De milyen kép él a szívükben ? A hazáról,x a szomszédos és baráti népekről, a szabadságról, a munkáról, a kötelességről, az öregekről, egymás megbecsüléséről és szeretetről, és a szerelemről? Egy 17 éves jászberényi kislány mondja: „— Az Ifjúsági Magazint nagyon szeretjük, főleg a leveleket és az orvosi rovatot. Ezt közösen böngésszük.” A magazin nincs a kezem ügyében, nem is idézem „Az orvos válaszol” egyik tanácsát. A kérdezőt a „méretek” foglalkoztatják. Hát igen, szexuális tanácsok. Válogatott „magánügyek” már vannak, a személyiséget igazán gazdagító írások azonban .mintha hiányoznának. Vagy inkább egyszerre csak elapadnak. Mert a kisgyerekek esztétikai nevelését igényesen kezdjük. A Dörmögő Dömötör és a Kincskereső alkalmas az óvodások és a kisiskolások szellemiségének, egyéniségének gazdagítására. Mikor azonban a gyerek tízéves' lesz, van-e jól és jóra vezető kalauza? A Pajtás sok mindenhez ad tanácsot, példázatai bizonyára orientá- lóak, de kevés olvasmányélményt nyújt, s publikációi egyébként sem tükröznek izgalmas személyiségeket. Nekem a Pajtás olvasása közben jutott eszembe a 16 éves szakmunkástanuló véleménye, aki így nyilatkozott a gyermek- és ifjúsági sajtóról: „Ezeket az újságokat nagyrészt öregek írják”. Persze, az újságokat köny- nyebb bírálni. Nehezebb nevelni, tanítani. Megmutatni a világot, amelyben élünk, s rávezetni, hogy mi dolgunk a világban, mikor tíz-, húszvagy akárhány évesek vagyunk. Gyarmati Béla Lent: Kocsiút az éjszakában (Ady-illusztráció). Jobbra: Angyal száll le. (A művész Dürer-te- rembeli kiállításának anyagából.)
