Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
) 8 _____________________________________Somogyi Néplap_______________ 1986. november 22., szombat I HIBH IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KéiagáM ivt tartották A bábtervező napjai Érdemes művész rangjával élő bábtervezöről van szó: Koós Ivánról. A rólla megjelent könyvet „kalevalai barátságunk emlékére” ajánlotta-. Így kap hangsúlyt a hétköznap és az ünnep, ösz- szeköt ugyanis bennünket a Kalevala szövegkönyve és a bábszínpadi ünnepi bemutatója, s ezt megelőzőn a felkészülés hétköznapjai. Koós Iván nem járt Finnországban, nem ismerte a finn népművészetet, de csodálta a Kalevalát, s olyany- nyira ösztönözte annak színpadi változata, hogy elindult a gondolkodó ember vándordíján, s könyvek, tárgyak, képek hűséges irányítása nyomán eltalált a forrásokig, oda, ahol a Kalevala megszületett, a.fion nép szívéig. Megtette ezt, már a dán Andersen meséje, az orosz Petruska, Kodály Háry Jánosa nyomán is, de most mégis valami egészen más feladat várt rá. Olyan mély jelképeket kellett tolmácsolnia, töfoíbé-kevésbé egyszerű, mindennapi, népi figurákkal, amihez a kézre húzott kesztyűlbábok nem voltak elégségesek, ha a bábjáték technikáját tekintjük. De maguknak a megformált alakoknak is többet kellett jélenteniök egyetlen névbe jeliképesed ett alaknál, az igék tudójla Vejnemöjnennél, a messzikedvű Lemminkej- nennél, a gonosz és ravasz Loúhi asszonynál. A bábtervező Koós Iván hétköznapjai megteltek hát rajzokkal, tervekkel, útjai a Bábszínház labirintusaiban műhelytől műhelyig futó gonddal. S mi mindent el kél! lesni a hétköznapoktól, hogy a kenyérkosárból végül is fejdísz lehessen, a bábon, a mángorlóból Szampóma- lom! Asztalosok, kovácsok, iparművészek fogadták kifogyhatatlan ötleteit, s újult meg ő a kivitelezők ráadásnak adott elképzeléseitől. Lázas napok, heték, s alig három hónap, hogy a darab készen álljon, míg az előkészületekhez megtette a seprűnyél is, hogy a próbák színésze felmutathasson valamit, amihez igazodniok kell, ami majd a bemutatótól kezdve életek, sorsok, népek jelképe lesz. Olyan jelkép, hogy a magyar néző, apró gyerék, érett felnőtt, akár közös múltunkról mit sem tudva, ráismerhessen a finn hősökben önmagára. Mily hosszú út, míg egy azonos „fa pofából” ezerarcú három ember lesz, Vej- nemöjnem, Umarmen, Lem- minkejnen. Mily játékos képzelettel lesz a lepedőből havas .-mező, melyen LemKoós Iván bábjai minkejnen űzi Hisz szarvasát, s- mennyi kísérlet, hogy a báb gurtnikkal, fémes csuklóikkal, fejet forgató botokkal életre keljen, s a bábot mozgató színész önfeledten és tudottan eggyé válhasson azzal a faragatlan fából, kócból. rongyból lett valamivel, ami — amint felmegy a függöny, és fény söpör végig a színpadon — életté, emberré, egyetemes jelképpé változik. A rajzos, vázlatokból, ka- catokból, nyugtalan teremt? akarásból, hétköznapok fakanalaiból, vásári forgatagok életre szóló élményéből, nyírfakéregből és a bábok elé ragasztott fekete tüllből így lesz színház .Ilyen ve- rejtókes semmiből teremtődik meg az, ami végül is a Kalevala. Koós Iván műtermében még holtak a tárgyak, a csanak csak az ivásra alkalmatos, a falusi mángorló még nem malom, csak háztartási eszíköz. A művész teremtő izgalma kell ahhoz, hogy a porosodásra kárhoztatott anyagból, tárgyból időn, téren túl megra- gyogtatott alkotás legyen. Koezogh Ákos Az első tudományos konferenciát Budapest konferenoiavá- ros — olvashatjuk, hallhatjuk ezt a minősítést, különösen mióta átadták rendeltetésének a mutatós és pompásan működő kongresszusi központot. Az első tudósi gyülékezetet éppen most kétszáz éve, Pest-Budától nem is olyan messze, Selmecbánya szomszédságéiban egy kicsi szlovák faluban, Szkte- nón tartották. Ott telepedett le egy asztal köré huszonhét bányászati szakember, úti okmányaik szerint európai, dél-amerikai és mexikói kiválóságok. 1876 szeptemberében kezdték az eszmecserét, s bizony jnár jól benne jártak az őszben, amikor egyik-másik búcsút mondott a kollégáknak, s hazaimdult. Amennyire ismeretlen, annyira érdekes ennek a bányászati tanakodásnak a története. Born Ignác (1742—1791) előbb szülőföldjén küzdötte föl magát az ásványtan és fémnemesítés messze földön ismert szakértőjévé. Amikor Mária Terézia meghívására 1776-ban Bécsibe érkezett, már szaktudományának professzora volt, s előbb az udvar természettudományi gyűjteményét rendezte újjá, s virágoztatta fel, majd 1779- tőd a pénzverésért és a bányászatért felelős kamara tanácsosa lett. Az 1780-as évékben valóságos híresség: laboratóriuméban, lakásában ott nyüzsög a császárváros előkelősége. Főképpen a liberális gondolkodás nemzetköziségét hirdető szabadkőművesek kedvelik. Born Ignác hamarosan világhírű feltalálóként jár-kel a császári üdvarban, illetőleg a sélmeci táj bányásZía- lujában, a kutatásra, kísérletezésre kiváló Szklenón. Ö dolgozta ki az amalgálásnak, azaz a fórnak higannyal való kinyerésének új, a korábA szklenói amalgamáló műhely 1786-ban binál kevésbé költséges . és egyszerűbb formáját. Amikor 1786 tavaszán könyvben is közzétette az amalgálás új elméletét, s a gyakorlati bemutatásra szolgáló kohója is működött, gondolt egy nagyot, és engedélyt kért egy — mai kifejezéssel mondva — szak- * mái bemutatóra. Huszonhét karosszéket keltett a tanácskozóterem nagy asztala köré telepíteni, s ezek gazdái aztán előbb a helyszínen végzett vizsgálódásaik eredményeit vetették össze, majd pedig arról döntöttek, hogy megalákítják a maguk Societät der Berg- baukundeját. a nemzetközi Bányászati Társaságot. Alap- szotoányzatuk nem kevesebb, mint nyolc Oldalon sorolja fél a tagok kötelességeit — kezdve a fizikai földrajz és a kémiára alapozott ásványtan buvárlásától, befejezve azzal az utasítással, hogy kiki köteles „mindent összegyűljem, ami a legtágabb érteleidben hasznos a bányászat számára, és az ismereteket közölni a tagokkal, hogy azokat saját országukban és A HONISMERET ÉS SAJTÓJA Egy őrségi parasztember szép kézírással, jól olvashatóan megírta faluja önkéntes tűzoltóegylétének százesztendős történetét. Nem akart ezzel országos hírnevet szerezni, csupán az vezette, hogy megőrizze a múlt emlékeit, legalább ilyen kis darabján az országnak. Addig talán nem is hallott arról, hogy van — a Hazafias Népfront égisze alatt — honismereti mozgalom. (Azóta már tud róla, írását fakszimile kiadásban jelen- tétték meg.) Pedig nem is ő volt az egyetlen „öntevékeny” művelője ennék a mozgalomnak. Szerencsére egyre többen vannak, egyénileg és szervezetten is. Szerencsére azért, mert — pótolva múltbeli mulasztásokat — országszerte mind többen gyűjtik és jegyzik a még feltalálható honismereti emlékeket. Helyenként rendszeresen, másutt alkalmilag gyűjtik össze és jelentetik meg ezeket a kis dolgozatokat, amelyek némelyikére a tudomány is föltigyfel. Megtörtént, hogy egy-egy régmúlt, országos jelentőségű esemény színhelyét az ott lakók derítették föl pontoson. Másutt építészeti ritkaságot. néprajzi érdekességet vagy munkásmozgalmi 'emlékhelyet fedeztek fel ilyen módon. Lelkes lokálpatrióták kezdeményezik a honismereti kiadványok megjelentetését is. Szerveződtek honismereti szakörök. ezek vezetőit — mint az idei Honismereti Akadémia tanácskozásain elhangzott — pedagógusképző intézetekben oktatták, s ehhez az anya# alapot a megyei tanácsok és a Népművelési Intézet pénztárából kapták. Ám a pénz egyre kevesebb lett... Mégsem lankadt a kutatási kedv. Országszerte vannak, akik szenvedélyesen és rendszeresen kutatják szülőföldjük vagy jelenlegi lakóheBorn Ignác (1742—1791) az emberiség javára mindenütt használhassák.” Meghatóan szép lecke: bárha most tartana itt a tudományok szövetkezése, egyáltalán, az emberiség! Mindezek után két szak- könyvet is kiadtak. Az egyiket 1789-ben, a másikat 1790-ben nyomtatta ki szerkesztőjük, a Harz-ihegységi Zellerfeld bányakapitánya, Friedrich Wilhelm Von Trebra. A Bányászati Társaság, mint a világ legelső tudományos szervezete sajnos mindössze két évig működhetett. Az 1789-es francia forradalmat követő háborúk ugyanis megint békétlenséget szítottak Európában, így a nemzetközi együttműködésnek kénytelen-keli etlen vége szakadt. Born Ignác elhalálozott. A szkleóni konferencia így nem ismétlődött meg. A tudósok összefogásának szép példájaként azonban két évszázad távolából is hirdeti az együttműködés érteimét, hasznát... A. L. lyü'k múltját ^és jelenet. Mint például a debreceni II. Rákóczi Ferenc honismereti- művelődési szakkör tagjai, akik a nagyváros egy utcájának házairól készítettek sokszorosított füzetet a szervezett honismereti mozgalom és saját szakkörük fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából. Vagy a balassagyarmatiak, akik városuk nagy szülötteiről adtak ki testes füzetet, mert mint írják: „az egyre erősödő társadalmi igénynek kívántunk megfelelni”... Új lendületet adott a honismereti mozgalomnak és füzetei megjelenésének 1984— 85-ben a felszabadulás negyvenedik évfordulója. Jó alkalmat adott ahhoz, hogy az akkori eseményeket felelevenítsék, s a szemtanúk és résztvevők emlékezéseit megörökítsék. S ahhoz is, hogy — kiindulópontnak véve a 40 évet — tovább kutassanak, részben az azóta eltelt évtizedek eseményei közt, részben a korábbi múltban. Mindezt segítik a Néprajzi Múzeum és a Munkás- mozgalom pályázatai. Az eredmények igen különbözők: néhol és némelykor alig-alig akad pályázó, máskor — és ez a gyakoribb — alig győzik elbírálni a rengeteg beérkező pályamunkát. S ha ezek közül sok a sikerült, értékes alkotás — antológiába gyűjtve adják ki. Bizonytalan viszont a honismereti híradók sorsa. Vannak megyék — például Baranya, Borsod-A'baúj-Zemp- lén, Somogy —, ahol a művelődési központ, a pedagógusképző intézmények, a Hazafias Népfront és a megyei tanács esetleg még néhány kulturális intézménnyel ösz- szefogva rendszeresen kiadják ezeket a füzeteket. Másutt viszont vagy megjelennek rendszeresen, vagy csak egyszer-egyszer. Nem any- nyira a lokálpatrióták lelkesedésében van hiány, mint inkább pénzben. Annál is inkább, mert a honismereti híradók többsége ingyen kerül az érdeklődőkhöz vagy ha van is ára, abból a kiadások töredékét sem tudják fedezni. Annák ellenére, hogy a szerzők — csaknem kivétel nélkül — társadalmi munkában dolgoznak. , Eddig összesen kétszer hívták össze országos értekezletre a honismereti híradók szerkesztőit: 1982-lben Bala- :■ m almádi ban, 1984-ben pedig Budapesten tárgyalták meg a mozgalom — és írott sajtója — időszerű kérdéseit. Ha nem is zárták ki ezekről a tanácskozásokról a nyilvánosságot, de — ma már aligha lehetne megállapítani, kinek a hibájából — kevesen tudtak róla. Pedig a honismereti mozgalom egyik éltetője éppen a nyilvánosság. Jelenleg huszonöt honismereti kiadvány jelenik meg. Van köztük megyei — általában gazdagabb tartalommal, átfogóbb kérdéseket taglalva vagy külön számot adva egy-egy tájegységnek —, s vannak városiak. Például Ózdon, Marcaliban, Hajdúszoboszlón és még néhány helyen. Bizonyára több is lenne, ha másutt is megtalálnák azokat az anyagi forrásokat, amelyekből támogatni lehetne a kiadványokat. Múltja még alig van a honismereti mozgalomnak és sajtójának, jelene pedig fele-” más: lelkes résztvevők, szűkös anyagiak. De hogy jövője van, az kétségtelen. Egyre több diákszakkör kapcsolódik be a mozgaüomba. ök hivatottak arra, hogy még jobban fellendítsék a hely-* és honismereti kutatásokat. V. E
