Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

1986. november 22., szombat Somogyi-Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Ällilll A HARMADIK címmel kiállítás nyílt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának anyagából az Ernst Mú­zeumban. A felső nagy ké­pen: Lengyel Gábor: Va­gyunk ... A nevelőotthon életéből című sorozatból. Alatta balra: Rosta József; Arcfénykép. Jobbra: Bán­kúti András: Punkok. Alul jobbra: Tamás Katalin; Poszter. Bán Zsuzsa A szabadság órája Szépen magyarul — szépen emberül Tökugyanaz A tök — mármint a sült tök — egyre .inkább kiszo­rult az utcákról, a terekről, s helyette .benyomul a nyelv­be. De mennyire ízetleneb­ből! A gépesített, villamos ku- ikoricapattogta,tónál két diák­lány állt előttem a sorba, az ő szavaikat hallgattam. — Aztán kiment a trafó a kerületbe, a teremben tök­sötét lett. Oltári zrí volt, képzelheted. — Nálunk tökugyanaz. Be­jött a diri, tökjó fej, egy zseblámpával: hazamehet­nek. — Tökszerencsétek volt! — Hát ... Elmen tü-nik a moziba, a Balfácánra. Tök­hülye film, tökre tőhögtük magunkat. — Fél kuki lesz, meg egy -csomag pirított tök- mag. — Ide is tökugyanaz! Itt leállt a magnóm: köz­ben megkapták a csemegét (én is a magam nyelvi csemegéjét), így nem élvez­hettem tovább elmés cseve­gésüket. Ha lett volna egy kis időm, s nekik is, tálán együtt is elkalandozhattunk volna a farmernál is divato­sabb és kopottabb „fokozó­szó” szinte regényes múltjá­ban. Kezdetben vala a tökfilkó meg a tökfej, illetve a tök­fejű. S hogy miért éppen er­ről a ko-bakos növényről kapta haszontalan, együgyő, bárgyú, bugyuta, tökéletlen embertársunk a nevét? A tökfilkó kétségkívül a kártyázásból került mintegy kétszáz éve a nyelvünkbe, ahol a piros (szín), a zöld és a makk mellett van tök is, ámbár ezen eltűnődhet­nek a lapok forgatói: miért éppen ezt a nevet kapta ez a figura, mikor apró csör­gőik vannak rajta (mint a régi udvari bolondokon.) Va­lójában már ez a kártyabe­li tök is félreértés szülötte: német neve ugyanis Schelle, azaz „csörgő”, de a Schel. lé-nek van másik, kevésbé szalonképesen csengő jelen­tése is, és — tévedésből? — ez lett nálunk kártyaműszó­vá csörgő helyett ... „kár­tyához ültek (a zsiványok) és keményen tökfilkóztak” — olvashatjuk 1817-ben a híres -zsiványakról szóló tör­ténetben. (A szláv — vég­ső soron görög — eredetű filkó jelentése: „fiú, le­gény”, s mint tudjuk, az egyik kártyafigura, a „tök felső” neve.) Ám a tökkelütött. a tök­fejű már jóval régebben él nyelvünkben: „Hasonló tök­kelütött agya vala Akte- mon nevű Filosofusnak" — olvassuk már 1724-ben. S itt legföljebb csak beleját­szott a kártyás szóhasználat („tökkel üti a zöldet”) a kifejezésbe. A dolog nyitját Orczy Lőrinc XVIII. századi verse adja kezünkbe, éppen a rossz diákról írja: Egy könyvből, másikból ír occupatiót, Üres tök fejjel vár két hó vac%tiót... A tökfej bizony üres volt belül, nem volt benne sem­mi. Az azonosítás alapja pe­dig az volt, hogy a kivájt, belül üres tökhéjat már igen régóta használták különféle célokra: résziben a vadászás- nál, vadfogásnál, résziben madár.ijesztőnek, de szemet, szájat vágva rá, gyertyát rakva belé, még ijesztgető kísértetnek is. Vadkacsázás­kor egy kivágott tökhéjat tett a vadász a fejére, s a vízbe ereszkedve így közelí­tette meg a vadkacsát. De használták cinkefo­gásra is az öres, kivájt tökhéjat: a gyengén feltá­masztott, belül még' tökmagot tartalmazó csapdába a cine­gék bebújtak, s szemecské- lés közben rájuk borult a -„töksötétség”. Ezért írja Cso­konai : Ollytól nem is tanúi ok, Kinek kobakja korpavár, S a cinke is tart tőle már. (Egyébként a török erede­tű kobak jelentése is: lopó­tök, amely — mint ismere­tes — szintén üres belül­ről.) Így aztán már könnyű megértenünk a tökrészeg ki­fejezést is, amelyre csak 1847-ből van adatunk. Igaz ugyan, hogy a részeg ember feje éppen nem üres, hanem nagyon is télé van, de úgy viselkedik mégis, mintha üres tökhéját viselne a nya­kán. S ha van tökrészeg, miért ne lőhetne tökjózan is? „Amíg részeg vagyok, ne ' félts semmitől, de ha egy­szer tök-józanon látsz, ak­kor imádkozzál értem ... ” — olvashatjuk a nagyvárosi élet írójánál, Ambrus Zol- ■ tánnál. S ha már volt tök­részeg, tökjózan — ennek a mintájára megszülethetett a tökhülye, a tökmindegy, a tökugyanaz, és a többi. S az is valószínű, hogy a „teljes” jelentésű tökéletes­nél. („tökéletes' sötétség bo­rult ránk”) is szerepe volt az új „fokozó szó” elterjedé­sében. De nem unalmas egy kicsit mindig , tökugyanázt hallani? Szilágyi Ferenc A dombra telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pin- cés épületet itt hegynek hívták. Máskor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egye­dül, ha valami bántotta. De most úgy jött, mint aki so­ha nem akar visszamenni. Sortra vetkezett, 'kitett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöblített - egy vastag falú üvegpoharat, és rágyújtott az első cigarettá­ra. Csend volt. Lelátott in­nen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének. A válás óta szüleivel él; megcsinál min­dent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahe­lyen is, aztán este fáradtan lefekszik a szobájába. Minden oka meglenne ar­ra, hogy jót aludjon, még­sem sikerül. Mennek az órák, és ő csak gondolkodik. Éjféltájban az anyja meg­kérdezi, miért mászkál még mindig a konyha meg a szp- bája között, s ő ingerülten azt- feleli, -hogy túl meleg van, meg szomjas; különben is hagyják már békén. Na­gyon késő__van, miré dlal- sziik, s alig h-unyja le a sze­mét, már csörög is az az át­kozott vekker... Dagadt szemekkel, károm­kodva kel fel, megkezdődött tehát a következő nap, ame­lyik ugyanolyan értelmetlen, mint a többi. A rosszul sikerült házassá­gára, a válásra, a fájdalom­ra nem gondol,* s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap, amikor felesége és az ő legjobb ba­rátja elébe álltak, és meg­mondták neki „becsületesen”, hogy szeretik egymást és össze akarnak házasodni. A pillanat, amikor ölni szere­tett volna, s ehelyett elmo­solyodott, és felvonta a vál­lát: — Ti tudjátok. A tárgyalás a presszóban, amikor a- kettejüknek kiutalt lakást félesége magának kérte, hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlék­szik a hubertus ragacsos ízére, s nem tudom, hánya­dik pohár után a szédület­re. Akkor is mosolygott ki­csit, felállt, bedobta a pénzt a wurlitzerbe, és egymás után hatszor hallgatta meg a Mlarinát. — Marina, Marina, Mari­na, úgy kérlek, hogy légy az enyém ... A pincémőt is ismerte. Félrészegen rámosolygott, amikor arra kérte, hogy menjen haza. Kifizette a számlát, ás ak­kor ide, ide jött ki egyene­sen a „hegyre”. Egy hétig volt kint, mi-re az apja érte jött és hazavitte. Aztfán az élet ment tovább. Végigjár­ta az összes helyet, ahol is­merősökkel találkozhatott, és ahol inni lehetett, s egyre lelkesebben tárgyalt minden­kivel az alkohol jótékony, feledtető gőzén át... Volt, hogy megismerke­dett egy lánnyal, s azt gon­dolta, talán újra kezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő volt mégis, aki meghallgat­ta, ha beszél - neki, aki en­gedte, hogy megtapogassa, megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta neki egyszer, és tényleg hazavitte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lány­nak, és olyan csúyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét- lábát. Amikor egyedül maradtak, összeveszték ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k .... feleséged. Ezen a napon is elment a városba, és leitta magát. A lányt nem tudta > többet rá­venni, hogy elmenjen hozzá­juk. — Félek az anyádtól — mondta. — Nem tudom el­képzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. Egyszer bemutatták egy el­vált asszonynak, akinek két kislánya volt. Velük élt egy szépen berendezett három- szobás lakásban a sápadt, szőke, gömbölyded kis asz- szony. Amikor egyedül marad­ták, elmesélte, hogyan hagy­ta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsalatottságát, sebzettsé- gét, és könnybe lábadt a szeme. A kis asszony is sír­va fakadt, és engedett a csókjainak. Azon az éjsza­kán egymást átőiéivé alud­tak el, és ő úgy érezte, meg­találta újra a boldogságot. Reggöl korán elment, de megbeszélték, hogy este el­jön megint. Azon a napon madarat le­hetett volna fogatni vele. Délután sokáig időzött a für­dőszobában, megint felvette a legjobb ruháját, és egy nagy doboz bonbonnál, gyö­nyörű virágcsókorrál csenge­tett be a szóiké fiatalásszony lakásába. Meglepetésére egy idős, hátrafésült .hajú asszony nyitott ajtót. Látszott, nem szívesen engedi be. — A lányom meg a gye­rekek sétálni mentek •— mondta. — Ügy beszéltük meg, hogy ma jövök — felelte za­vartan. — A lányom beszélt ma­gáról — mondta az asz- szony —, és megmondom őszintén, nem örülök. — Miiért? — Nézze ezt a lakást, be­rendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük néki. Amikor a férje itthagyfa a két kis­gyerekkel, attpl féltünk, megzavarodik. ' Vigyáznunk kell rá. Elég volit neki az az egy csalódás, nincs szük­ség többre. — De hát miért kellene csalódnia bennem? Miért nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam. Ö az egyetlen gyerekünk. Mindent, amit ón meg a férjem félreteszünk, rá meg a kisunokákra költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne ér­je baj! Eszébe jutott a saiját any­ja, aki elüldözte a lányt. Ügy érezte, csapdában van­nak mind a ketten ... Az utóbbi időben,, ha el­aludt is, rémálmai voltak. Újra azt álmodta, hogy ül­dözik, s ő menekül valami sziklás helyen és az üldözői egyre közelebb kerülnék hoz­zá. Ilyenkor verejtékben úszva, halálra rémülten szo­kott fölráadnii ... Itt fent a szőlőben azon­ban nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki. Csend volt, madárcsi- csergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor, s végre valami kellemes, nemtörő­döm hangulat vett erőt raj­ta. — Végül is — mondta maga elé — talán jdbb így, mintha boldogtalanul élnék Valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon Azt teszek, amit akarok. Most is. Senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egy üveget, rágyújtott megint, és bőkes- séges hangulatban, kicsit kó­dos szemekké! nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szem­ben valaki. — Végül is öregem — mondta a láthatatlan társ­nak —, a házat úgyis én öröklöm. Minek törjem ma­gam? Az otthonom megvan, a tiszta ruhám, a meleg éte­lem is. Mintha a másik azt felel­te volna, hogy amíg az anyád él, igen. De azután? — Mit azután? Akkor nő­sülök, amikor akarok. Meg­lesz a házam, megvan a jó keresetem ... — Amit jórészt eliszol. — Aztán? Kinék mi köze hozzá? — Most senkinek. De ha asszonyt akarsz ... Ezen eltűnődött egy da­rabig. — Mindenesetre most sza­bad vagyok, és ennél na­gyobb dolog úgysincs a vi­lágon. Nem igaz? Mintha eltűnt volna az a társ, aki egy kis időre oda­telepedett melléje képzelet­ben. Mondott még egy-két szót neki, de az nem vála­szolt. A . bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fáj­dalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon. Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, or­dított, és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még segíteni rajta. Békésen feküdt, mégis megközellthetetlenül, elérhe­tetlenül. A HARMADIK Fiatal fotóművészek kiállítása Iby András NOVEMBER Már kopaszodnak a fák, leveleknek a rőt színe vérzik, börzik a tócsa vize, bár bodoritja a szél. Lenn a kertek alatt már gyásztüzet éget az ősz is, sárga levélkupacok ónszinü füstje kering. Csendesek a temetők; gyertyáink csonkjukig égtek. Rebben a varjúsereg - és feketén tovaszáll. Borzason és komoran a krizantém kákád a síron, szél dúdol rekviemet tar gallyak ágai közt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom