Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
1986. november 22., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK Kanadában él a legidősebb A szabómester és az indiánok Áll a kaposvári Széchenyi téren egy kopott kis szabóság. Ha bekopogunk, az öreg varrógép fölé hajolva ma is ott dolgozik egy idős szabómester. A kis kuckóban széket ad, majd csuda dolgokat mesél. Ö járt ugyanis a legidősebb kaposvárinál. Ezermérföldes csizmában lehetett odajutni. A dátumot érdemes pontosan olvasnunk: 1956 júniusában a kaposvári Kanizsai utcában lakó Krizbacher néni hetvenkét évesen meg- kapta kivándorólevelét, hogy élete alkonyát lányánál Kanadában tölthesse. Rózsi néniről akkor azt mondták az ismerősei: „Szegény . kiutazott meghalna!" Ma a kitűnő egészségnek örvendő 102 éves asszony — valószínűleg a legidősebb egykori kaposvári — a fia közvetítésével mindenkinek üdvözletét küldi a távoli országból. A szabómester — a matuzsálemi korú édesanyái meglátogató fiú — története 1911-gyel kezdődött, amikor egy népes gyárimunkás családban meglátta a napvilágot. A szerény körülmények között élő családban az emberi tisztesség s egymás sze- retete jócskán pótolta a hiányzó anyagiakat. A fiú a tű, cérna, szabászolló bűvöletébe került, és először Gál Sándor, majd Pál Gáspár szabászatában tanulta a ruhavarrás rejtelmeit. Az erdélyi Pál Gáspárra ötven év után is úgy emlékszik visz- sza, mint a becsületesség, a tisztesség példaképére. A Kanizsa utca 1. szám alatti szabóságban aztán Krizbacher György is mindent megtanult, amit csak kellett. Nem volt könnyű akkor önállóságra adnia a fejét Kaposváron egy szabónak, hiszen vagy hetven iparos közül válogathatott az öltönycsináltató ember. A fiatal, nős, ereje teljében levő felszabadult segéd mégis úgy döntött, leteszi a mester- vizsgát és megpróbál egyedül boldogulni. Ehhez édesanyja is minden támogatást megadott. Hogyan nevelt három gyereket, miiként tartott el egy családot az ifjú mester. Csak egy módja volt: amit nappal kevésnek talált, azt éjjel folytatta. Pörgött a Singer varrógép kereke, készültek a télikabátok, az öltönyök, a nyári ruhák. A század szörnyű vérzivatara után Krizbacher György is a megalakuló szabószövetkeze- tefcben kezdte meg a munkát, majd amikor lehetőség Ma is szívesen ül kedvenc varrógépéhez nyílt az önállóságra, újra saját erejét próbálta. A nyugdíjig „maszek" maradt majd munkássága méltó elismeréseként a Kiosz-tól megkapta ötvenéves tisztességes kisiparosi tevékenységéért az aranygyűrűt és a kitüntető oklevelet. — Édesanyám az Apolló moziban volt jegyszedő, így nagyon sok kaposvári ismer • Gyűlölet égett a sze- m elében. H ihetetlen, hogy tízéves gyerekek égetűen sárga, kegyetlen gyűlöletet érezzenek, de így volt. Szó nélkül, csak a tekintet kényszerítette a lányt, hogy óvatosa.n nyissa az osztályajtót, és jelenlétét ködibe tüntesse. Szó nem esett, amikor a csengő szünetre szólított, s ő mégis csöndes osonással, a megalázkodás összes látható jelével lapult a sarokban a zöldre festett falhoz. Sírni lett volna kedve, de — lám, milyen hamar is eszmél az ember! — az alázkodás alázatának már nem akart megfelelni. November volt. Túl voltak már ők, gyerekek a harcon, túl a szavak okozta gyötrelmen, és túl a pofonon, körömmel hasított sebeken, gyilkos ösztönnel legyűrt tehetetlenségen. November volt, hideg évszak és” hideg érzelmek szavak nélküli gyűlölködés, a Kiközösítésnek legszörnyűbb időszaka; miikor gyerek fordul el gyerektől, s okát kérdezve a legnagyobb érv: te lelenc, veled aztán nem beszélek, se anyád, se apád ... Állt hát a lányt a zöld sarokban, s gondolkozni próbált. Lelenc! — harsogott a kaposvári A Principális mellett FILLÉREK szó, de nem volt kapcsolat a betűk, a szóvá összeálló ismert rajzolatok és a tudás között, összegsavarodott hát a szó. kis, szúrós és tüskés csomóba, mozdult és hosszan kinyúlt, körbefonta az eszmélő elmét, s bizonyította, valami hiba történt. Hibás lett a rendszer, akadozik a motor, s megoldásra nem vállalkozhat a tízéves ész. Hátat fordított tehát a saroknak a lány, hátat az iskola folyosóíján futó gyerekhadnak, nókik, akik egymás kezéből kapdosták ki a zsírosikenyeret, a fiúknak, akik boldog izgalommal rúg- dosták az összegyűrt papír- galacsint és a lányoknak, akik suttogva kérték egymást: legyél a barátom. Barátom! — kiáltott volna a lány a zöld sarokban, háttal az életnek — Gyere! Dí nem volt joga szólni, mert létezését csönd fogadta már. Szeptemberben kezdődött a vérrel és csapásokkal indított küzdelem, és ebben nem volt lebecsülendő ellenfél, ökle nyomán fájdalom fakadt. Arca, mint kis szenvedélyes rókáé, eltorzult, s ő harcolt, amíg bírta. Sziszegő gyerekatkozódások előzték meg a csendet. Hosszú copfja volt, zöld- des-sárgába tűnő szemei, s valami ostoba vágyakozás élt benne, hogy olyan legyen, mint a töhbi. Lány volt, s fiú szeretett volna lenni: erős és közömbös Terhére volt már a valóság. Tűnni, eltűnni — fogalmazódhatott meg benne, ha ennyire bonyolult dolgokat egyáltalán fel tudott volna ismerni elme tízéves korban. Csak a fájdalom volt kézzel tapintható. Az arcához nyúlt. Égető pírt érzett, szégyent, a mosoly nélküli világot/ a kedves hátbavá- sók hiányát s a hányásig erős érzést: — Megfizettek ti'még ezért! Úgy ment haza, hogy árnyéka sem látszott. Falak óvták léptéit az utcán, falak, amelyek védelmében settenkedett. S falak omlottak le lelkében, a megtanult tiltás, a nem szabad- falai. Este volt, amikor otthon,' a fürdőszobában izzadó tenyérrel belenyúlt nevelőapja szürke nadrágjának zsebéEllenségesen állnak a fák az erdő szélén, őrzik titkukat. Mintha egy kőkeresztet látnék, de olyan bizonytalanul, hogy kétszer is odanézek. Inke után az út mellett kétoldalt erdők; hogy kerülne oda egy kőkereszt? ösvény sem vezet itt; az avarban taposok, míg fel nem tárul a titok. Temető rejtőzik a sűrűben. Mohás kőtalapzaton Krisztus, a felirat szerint Antalfalu község emeltette 1890-ben. Korhadt fakeresztek, eldőlt síremlékek — páfrányszövevényben. Ledőlt faág ível át a rozsdás kerítéseken, a levelek között itt-ott sárga virág. Temető az erdőben. lükéhez nem tartozhat, messze van innen a község, odébb meg nincs település. Antalfalu nincs a térképen. Pár száz méter után ritkul az erdő, földes-poros út kanyarodik a szántóföldön át. távolabb romosnak tetsző ház. Szarka száll cset- tegve, méltatlankodva. A ház közelről rendes. Idős asszony kapál a kertben. A házfalon számtábla: Inke, Május 1. utca. — Antalfalu? — néz ránk iürcsállkodva az öreg'asz- szony. — Hát az odébb van, ami még van belőle. Ott, a harangláb mellett kell elfordulni — mutat határozatlanul előre. Inke határa 5200 hold. Antalfalu is ott volt valaha, most a Dózsa György utca két oldalán sorakozó házak jelentik, ahogyan itt mondják, Antalfát. Valaha módos parasztok laktak itt, de elvándoroltak — Inkére Iharosba. Kicsit közelebb a bolthoz, orvoshoz. Düledező ház előtt állunk. Ez az egyetlen hz utcában, amelyiknek szemme: láthatóan nincs gazdája Légy dong a kibelezett szekrény tetején, csalán hajl’k be a kidűlt ablakon, a földön avítt télikabát. Az úton csizmás-vadászkalapos ember karikázik: Czippán István, az inkei termelőszövetkezet erdészeti ágazatvezetője. Örömmel vált szót velünk. E község és környéke jelenti számára a szűkebb hazát. Mondja, elmehetett volna innen sokszor, de valahogy sosem került sor rá. Hogyan is kerülhetett volna, hiszen Inke első lakosát is Czippánnak hívták, s ez a név kötelez. — Tehetős falu volt Antallá — mondja, közben a biciklit pedig betámasztja Aranyász Istvánék udvarába. — Az erdőkbe benyúlott Fazekasdencs, lassan azonban onnan is eljöttek az emberek, az utolsó épp tavaly költözött Inkére. Jóféle agyagos föld van arrafelé, megteremni ugyan más nem terem itt, mint a vörösnadrág, azaz a hitvány csen- kesz, de a fazekasoknak jó volt ez a föld. Az ekék még ma Is fordítanak ki a földből cserepeket, ahová eldobálták a hitvány portékát be. Ami aprópénzt csak talált, kiirmrkolta, s nézte két tenyerén a fakó érméket, összerázkódott, és sírni, sírni akart; vér senkedt szája szélén, ahogy összeharapta, de az aprópénzt gondosan zsebkendőjébe kötve kiska- bátja zsebébe tűrte. , Másnap déliben már nem osont a házfalak mellett. Bátran és kihívóan járt az utca közepén, s a kibontott zsebkendőből apránként gyilkos mosollyal dobálta bal válla fölött hátra a sok kis fakó érmét. Mint oktalan csirkék az elszórt búzaszem után, futottak osztálytársai, kapkodták a fiifllére- ket, s ütötték egymást birtoklásukén Kifogyott zsebéből a pénz az utca sarkán, s kifogyott a győlölet. A lány hátranézett bal válla fölött, mert nem volt már több erő, s nem akart már sírni, nem volt már gye- rekfá'j dalom. Hirtelen világos, ó, nagyon világos lett. Nem akart már eltűnni, csák tűnődni. Nem akart már ki- és feltűnni, csak tűrni. Elvesztette ott a sarkon a hitet, és el a félelmet. Keze a kábát zsebében húsz fillért szorított: a megváltást, a tudást. Fildérnyi jogot az élethez. K. A. Errefelé volt a hoiiósfai lénia, azon mentek vásárokra, Baranyába, meg még messzebb. A Principális-csatorna mellett ballagunk, távolabb erdők, Czippán István a nevüket is mondja: Szilas, Luga. Látszik még a rozoga magtárépület, a hajdani bolt helyén törmelék, az erdészházban most méregraktár van. Több malom is volt errefelé, a Cifra-malom, a Vak-malom, de már csak romok találhatók. A Vakmalom mellett a híd beomlott, az akác pedig fölverte az ótemetőt. Faragott síremlék őrzi még LicSics örzse nevét, 1820-ból, s Dana Györgyét meg Skopál Sán- dornéét. Az erdőszélen új saron- gokba cserfa, Aranyász Istvánék hasítanak. Kék füst kanyarog az ég felé, krumpli sül a parázsban, a favágók ebédje. — Huszonhétezer forintért vettem a házam, huszonnyolc éve — mondja Aranyász István. — Akkor sok ház volt Antalfán, ma jó, ha van tíz. Volt bolt. iskola, könyvtár, még a legelső botosra is emlékszem, Gyurkó Dénesre. Mi már maradunk a családdal, ahol megszoktuk, de sokan épülnek benn a nagyfaluban. Nagy Sándor tizennyolc éves, gyerekkorát még Fa- zekasdencsen töltötte. Még ma is ki-kijár -a régi lakóhelyre. vadszölőt és kökényt talál a volt házak helyén. — Benn a sűrűben még állnak a volt cigányváros házai, muzsikusok laktak erre. A bürün kis híd vezet át, mii, gyerekek sokszor jártunk arra, meglesni, ho-. gyan mulatnak a cigányok — mondja. — Mind elmentek Patra. Zalába, néhá- nyan meg beköltöztek Inké- re. — Hatalmas terület tartozik a községhez, nagy hát a felelősség is — mondja Czippán István. — Életrevalóbb. hogy beköltöztek az emberek Inkére, csak hát nekünk, akik ismertük ezt a vidéket, fáj egy kicsit, hogy nincs már Fazekasdencs, és lassan eltűnik Antalfa is. Én sosem tudnék másutt megszokni, hiányozna a szőlőhegy, hiányoznának a nagy halastavak, az erdők. Ezek határozzák meg az életem. Innen gyűjtöttem az emlékeimet, s ha elégedett vagyok a sorsommal, hát az elégedettségem is innen fakad. Ktie Ágnes Iiosahe Krizbacher i passes century mark Rózsi néni a kanadai újságban te. Idegenbe szakadt lánya után nagyon vágyakozott, ezért öreg napjait a kanadai Leitshb right városában akarta tölteni. Ott elég sok magyar ól, jó néhány volt kaposvári is. Például a sokak által ismert Kovács Jóska, aki egykerekű biciklijével sokszor szórakoztatta a kaposváriakat, és más artistaszámaival is szívesen fellépett. Az unokája „Robert Kovács" ma kitűnő bokszoló. Profi bunyós. 29 győzelmet aratott eddig vereség nélkül. — Hogy élnek kint a magyarok ? — Ápolják a magyar nyelvet, nemzeti körük van « ott a néptánc, az amatőrszínjátszás, a könyvismertetés a legnépszerűbb elfoglaltságuk. A nemzet, napon például nagyon sok náció közül ők aratták - a legnagyobb sikert üvegestáncukkal. Még az indián „harcosok" is gratuláltak. Egyikőjükkel, egy fiatal orvossal összebarátkoztam, készült kép is róla. Krizbacher bácsi sokat mesélt a kinti magyaroknak Kaposvárról, a város és a megye fejlődéséről. Képekkel, fölvételekkel igazolta: nem a messziről jött ember nagyotmondása az, amit rólunk elmesélt. — És édesanyja mit kérdezett legelőször? — Hát potyogtak a köny- nyei — emlékezett vissza Gyuri bácsi. — Aztán amikor ketten maradtunk, megkérdezte: te, Gyuri,, de azért a Dűlő utca csak megvan? Békés József
