Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
8 Somogyi Néplap 1986. október 25., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET Felszabadító harcok 1686 őszén Az ország felszabadítása térképen illusztrálva Hogyan neveljünk hazafis ágra? Buda visszavétele után néhány nappal, 1686. szeptember 6-án, a Magyarországon harcoló szövetséges keresztény haderő fővezére, Lotha- rmgiai Károly herceg parancsot adott a hadiműveletek foly tartására, azaz a török uralom alatta területeik felszabadítására. A Buda alól Dárda felé visszavonuló Szu- lejmán nagyvezért üldöz tette, hogy ezáltal kényszerítse a Duna jobb partjának kiürítésére. Tudta, hogy ha a török orraimat felszámolja a Dráváig, illetve a Tisza vonaláig, akkor Eger, Szé- kesféhérvár, Szigetvár és Kanizsa, a legfontosabb és legerősebb várak, amelyekben még nagy számú török védősereg ül, el lesznek szigetelve a török birodalomtól, elvágva utánpótlási vonalaiktól, és így visszafoglalásuk nem jár olyan nagy véráldozattal, mint Budáé. A további események igazolták e döntés helyességét, s egyúttal azt is bebizonyították, hogy a felszabadító hadjárat sikerének kulcsa valóban Buda vára volt. A menekülő nagyvezér gyorsabban haladt, mint üldözői. A török sereg vógíg- pusztította és kirabolta a Duna menti falvakat, Eszéknél átkelt a hódon, amelyet fölszedett maga után, még mielőtt a keresztény seregek odaérhettek volna. A fővezér tehát letett Szulejmán nagyvezér további üldözéséről, ám a keresztény hadsereg lendülete nem tört meg. Lotharingiaii Károly megbízta (Bádeni Lajos őrgrófot, aki az ostrom alatt a bajor választófejedelem hadtestét vezényelte, hogy fogja ostrom alá a dunántúli várakat. Ez a párizsi születésű, akkor 31 esztendős tábornok a következő években a magyarországi felszabadító háborúk legkiválóbb hadvezére lett. Először Siimontoirnya alatt vert tábort seregével, s a török őrség szeptember 23-án megadta magát. Bádenii Lajos ezután Pécs felé vezette seregét, ahova október 17-én érkezett meg. Közeledtének hírére a város tötök (parancsnoka (magát a várost felgyújtaitta, s 2000 főnyi őrséggel bezárkózott a várba. Bádeni Lajos először eloütatta a tüzet, majd elkészíttette a futóáiikokat és az ágyúállásokat, s lövetni kezdte a falakat. Október 21-én már akkora rés tátongott a várfalon, hogy megtehették az előkészületeket az általános rohamra. Mivel a vár kör ülzárásalkor el tömték a Tettye-forrásit, ahonnan az őrség az életet adó vizet kapta, a katonák fellázadtak, s a védelmet irányító anatóliai pasa kénytelen volt október 22-ién kegyelemre átadni Pécs várát. hadműveleteket, ugyanakkor parancsot adott Caraffa tábornoknak — aki 1672 óta harcolt Magyarországon —, hogy tartson Szeged felé, s igyekezzen ott hadászati sikereket elérni, ömaga egy ideig Kalocsánál állt, hogy közelebbről kísérhesse figyelemmel a törökök védelmi harcait, majd október végén győztesen bevonult Bécsibe. Caraffa tábornok seregteste október 2-án ért Szeged alá. Az ostromot — De la Vergne altábornagy irányításával — október 5-én kezdték, s közben Caraffa felutazott Bécsibe. Mint Pécsen, itt is sikerült a várost 'és a jól megerősített palánkot már az első napon elfoglalni, de a vár, hatalmas bástyáival török kézen maradt. A falak heves ágyúzását október 12- én kezdték el, de az őrség — felmentésre számítva — szívósan védekezett. A 2000 fős szegedi török védősereg jól számított. Szulejmán nagyvezér 7000 főre tehető sereggel indult Szeged felé, hogy az ostromlók vonalán áttörve juttassanak be élelmet 'és lőszert. Közben De la Vergne tábornok megsebesült, és négy nap múlva meghalt. Helyére Wallis tábornok lépett, aki a közeledő törökök feltartóztatására Veterani tábornokot küldte. Veterani, aki 1683- ban a bécsi Duna-híd védelménél (tüntette ki magát, s kivívta a magyarok szerétéiért. és bizalmát, gróf Barkóczy Ferenc huszárságát küldte Szegedtől délre, felderítésre. Barkóczy huszárjai csakhamar összeütköztek a török had előtt portyázó Galga .talár kán lovasaival, s a foglyoktól értesültek arról, hogy valóban Szulejmán vezeti Szegedre a törököket. Ekkor Wallis tábornok — aki közben folytatta Szeged ostromát — a császári lovasA pécsi nagy rondella napjainkban ság zömét gróf Veterani parancsnoksága alatt, Barkóczy és Petneházy Dávid huszárjaival együtt, Szulejmán elé vezényelte. A császári lovasság és a magyar huszárság október 19-én délután érkezett Zenta közelébe, ahol szembetalálkoztak a (török sereggel. Veterani rövid, lelkesítő beszéd .után támadásiba lendült. Rendkívül heves küzdelem után sikerült minden oldalról benyomulniuk a törökök által hevenyészett sáncok mögé, s az ott talált janicsárokat, miután a szpá- ihik elmenekülték, mind egy szálig levágták. Alig ért véget a küzdelem, friss török csápé tök törték Veterani seregiére. A reggelig tartó elkeseredett csatában végül a huszárok és a császári lovasság megfutamították a törököket és a tatárokat. Az ellenség egész tábori felszerelése, valamint 400 bivaly, teve és öszvér, 5000 ló, 20 ágyú, 24 zászló került a kezükbe. Veterani veszteségei aránylag csekély volt: 200 ember, de közöttük két kiváló huszártiszt, báró Károlyi István és báró Sennyey István kapitányok. A zentai győzelem döntötte el Szeged sorsát. Amikor a zsákmánnyal megjelentek a falak alatt, a török előtt nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem számíthat segítségre, s október 23-án, szabad elvonulás föltétele mellett feladta a várat. Dr. Csonkaréti Károly Szeretnék egy pár gondolatot leírni a gyerekek ha- zafiságra való neveléséről, különös tekintettel arra, hogy miként hat e tekintetben a család és az iskola, s milyen kellene legyen a kettő összhangja. Egyesegye- dül a gyerekek közvetlen érdekeit nézem. Nem (távolabbi vagy elvont ideológiai célok vezetnek, hiszen azok úgyis rögzítve vannak megannyi irányadó dokumentumban, s a tanerők is unos-untalan hallják őket. A tárgyat — hazafias nevelést — tisztán gyakorlati nézőpontból tekintve határozottan hangsúlyoznom kell, hogy a gyerekeket stinte kiskoruktól korszerű, dialektikus materialista történelemszemléletre, ezen túl ideológiai tisztánlátásra, sőt köziéietiségre kell nevelnünk; s ez az, amitől a szülők jó része (nemegyszer korábbi rossz tapasztalatok alapján) éppúgy húzódozik, mint a pedagógus, aki a „hivatalos” állásfoglalást és a kötelező tananyagot sokszor — okkal, ök nélkül — egysíkúnak, sőt szimplSfikálónak érzi. Nem is szólva arról, hogy az nehezen ad alkalmat akár a tanár, akár a szülő, akár a gyermek személyes nézeteinek kialakítására. Márpedig (és ez a második tételeim) ómként vállalt egyéni véleményekre van szükség, és ennék keli összhangban lennie a szocialista ideológiával. Miként lehet ezt elérni? Mit tegyen, tehet például a vallásos szülő, vagy az, aki netán (szíve mélyén) a kapitalista verseny híve, s mit tegyenek a közömbösök? Semmi esetre se neveljék gyermeküket kettős állásfoglalásra: otthon az igaznak vélt nézetek elfogadására, vagy közömbösségre (hiszen ilyesmiről sok szó esik, s a szülők sokszor indokoltam bírálják mai életünk megannyi visszásságát) — ugyanakkor óvatosságra intve őket, nehogy az iskolában ilyen nézeteknek adjanak hangot. Ez ugyanis ailar koskodásra késztet és cinizmushoz vezet. Az igazán egyszerű persze az volna, ha a szülök is szocialista módon gondolkodnának. Ezt azonban lehet óhajtani, de nem lehet elvárni — legkevésbé az iskolának. Mi tehát a megoldás? A gyermeket — otthon és az iskolában egyaránt — őszinteségre nevelni. Tipikus kérdés a hazafi- ság és nemzetköziség. Az előbbire viszonylag könnyen lehet nevelni, de mitsem ér, ha nem helyezzük történeti távlatba, és nem kapcsoljuk össze az internacionalizmussal. Konkrétan: a nemzeti dicsőség, érdemek, s elsősorban a szabadságküzdelmek tárgyalása során szinte magától merül fel a sikertelenség problémája. El kell mondani, hogy fél évezrede szerencsétlen történelmi körülményiek között éltünk (török, majd osztrák—német elnyomás). De érdem, hogy mégis vagyunk, most pedig az egész világ megbecsüli, amit az utolsó harminc évben létrehoztunk. További kérdés lehet a szabadságharc. Az oroszok verték le. Igen, de az a cári Oroszország volt. Csakhogy a II. világháborúban is legyőztek bennünket. Miért nevezzük őket felszabadítóknak? Ez a kérdés bizony felmerül a gyerekekben. Azért kellett leverniük, mert Magyarország támadta meg őket, rossz ügyért harcoltak a katonáink — igaz, ez a régi uralkodó osztályok bűne volt, de jó részük sokáig még lelkesedett is, vagy legalábbis nem mert szembeszegülni (mint tették azt például a jugoszláv partizánok). Ez volt a fő oka, hogy a békekötés is hátrányosan alakult. Itt kerülhet elő a más országokban élő magyarok kérdése, és az, hogy miit teszünk az ottani magyarokért. Valahogy így képzelem el eme kérdések megbeszélését — akár a szülők 'bevonásá- -val is. Ezek persze csak jelzések, nagyon sok egyéb problémát is föl lehetne és kellene vetni. Miiért élnek jobban nyugaton? Nem lenne-e jobb, ha ide 1945-ben az amerikai jöttek volna? — és így tovább. Mindez része a hazafias, történelmi (és politikai) nevelésnek. Mint ahogy az úgynevezett cigánykérdés is, amelynek révlén a retrográd nacionalista, sőt faji szemlélet szinte észrevétlenül szivárog 'be a gyerekek tudatába. S jelentkezik retrográd cigány nézet is. Vagy a sokkal inkább Üappangó, de létező „zsidókérdés”. Mindezt nyíltan kell megbeszélni. Persze a kisgyerekek a maguk módján érdeklődnek ilyesmi iránt, mégis: egész világnézetüket most kell megalapozni. A nyíltan ellenséges állásfoglalásnál is rosszabb az alakoskodás, a. kettős magatartás. Mert az előbbi vitával leküzdhető, az utóbbi viszont nemcsak az ideológiai, politikái nézeteket deformálja, hanem ami mindennél fontosabb: a jellemet is. Kristó Nagy István Mátyás B. Ferenc SIVÁRSÁG A sereg azonnal továbbvo- nuflit Siklós alá. A 300 főnyi őrség vitéziül védekezett, de október 30-án az ostromlók bevették ezt az erősséget is. Kaposvár védőd november 12-én, háromnapi ostrom után nyitották meg a vár kapuit. Ezzel a Dunántúlon ugyancsak összezsugorodott a török uralom alatti .terület, s rendkívül körülményessé vált a még török kézen maradt várak utánpótlása. Amikor Lotharingiai Károly elrendelte a dunántúli Rostás-Farkas György Kezdet és vég menekültem, de nem megalkuvásba, kezdettől jogva én vagyok kizárva. leszek, mi nem voltam soha, versekbe fogadott keserű mostoha. Fecskék villantak el az ablak előtt; mint érzelmes és illetlen gondolatok, hátrahagyták megfoghatatlanságuk izgalmát. A felhőcsíkos ég teleírt kérvénypapírként terült a házakra. Autó melegített a közelben, burrogása összekuszálta a környéken alvók álmait. Néhány gerle tollászkodott egy televízióantennán, akár a tegnap. Baloghnénak nem kellett az órájára néznie ahhoz, hogy megállapítsa, nemsokára föl kell kelnie. A nap úgy siklott ablaka elé az éjszakából, ahogyan indulást jelző fénysorompó vált pirosról zöldre az állomáson. Munkaruhás férfi baktatott át az úton. Baloghné a hajnal csendjében követni tudta fáradt, csoszogást csöp- pentő lépteit. Soruk az ajtójánál szakadt meg, kisvártatva Balogh dugta be fejét a szabába. — Szia. Reggel van! Baloghné tudta. Behunyta szemét, és álláig húzott pap- lana védelmében elérhetetlennek és biztonságban érezte magát, mint születni késlekedő pillangó a bábban. Balogh a konyhába ment, és vizet csurgatott a teáskannába. „Mintha pisilne” — gyorsult fel az asszony lélegzete. Ez a gondolat a gyomra tájékára sugárzott, remegés kúszott bőre alatt a melleibe. Lélegzete elnehezült. Hátára fordult és széttárta combjait. Figyelt. Balogh visszatért a szobába, és megállt az ágy mellett. Mire vársz? — kérdezte. — Dög fáradt vagyok, és le akarok feküdni. Hallszik? — Gyere mellém — mondta Baloghné, és szárazát nyelt. — Ne bomolj — mormolta a férfi. — Még elkésel! — Gyere csak — biztatta Baloghné —, ne törődj. — Mondom, elkésel — sóhajtott Balogh, és visszatért a konyhába. Jól berántotta az ajtót, de aztán idejekorán visszafogta, hogy be ne csapódjon. A rojtos asztalterítőn légy mászott. Időnként megállt, és elégedetten összedörzsölte mellső lábait; a széken világoskék női fehérneműnyaláb virított: Baloghnénak nem volt ereje az este beáztatni őket. Estére mindig annyira fáradt, hogy el sem tudja képzelni, honnan és miből merít energiát reggelre ... Kinyújtotta a lábát, és végigsimította lányosán horpadt hasát. Nedves lett a tenyere. Balogh reggelizett. Csám- csogása behallatszott a szobába. A szaftos hangok fokozták az asszony sóvársá- gát. Amióta ellentétes váltásban dolgoznak, csak a szombat éjszaka maradéktalanul az övék, és annyira elszoktak egymás testi közelségétől, hogy Balogh elpirul, ha az asszony előtte öltözködik ... Lerúgta magáról a paplant, és nyújtózkodni kezdett. Nyakába gyűrött hálóinge fojtogatta. — Mit fekszel így?! Felébred és meglát a gyerek — dörrent rá Balogh. — Azt akarod ?! — Alszik mint a bunda, ne törődj — biztatta férjét Baloghné. Érezte feszülő bőrét, izzadt testének savanykás szagát. A teáskanna sípolni kezdett; Baloghné összerán- dult. — Türtőztesd magad — mondta mentében a férfi. — Szombatig kibírhatod, a fenébe is! , — Igen — sóhajtott Baloghné és fölkelt. Nyakából úgy hullott térdéig a hálóinge, mint színpad elé a függöny. Megszégyenülten oldal- gott a fürdőszobába, s hogy szipogását leplezze, lehúzta a vizet. Nem időzött, letusolt, megtörölközptt, magára kapta „celebulának” becézett zsákruháját, melyet kimondottan autóbuszon tolongani varratott, homlokára gereblyézte haját, és némi kéket kent a szemhéjára. Közben utálkozva figyelte az arcát. „Csórócsaj — szapulta magát —, nincs benned annyi csáberő, mint egy cirokseprűben ..Ismét sírás környékezte. Szeretett volna panaszt tenni magányos éjszakáiért, férje reggeli fáradtságáért, másodpercekre kiszámított és beprogramozott életéért. Toporzékolás lüktetett a lábában, de türtőztette magát, egyfelől mert már tudta, másfelől, mert félt az alattuk lakó, örökösen perre éhes, nyugdíjas jogtanácsostól. Táskájába seperte szé- pítkezőszereit, és máris érezte ujjhegyeiben az írógép- billentyűk monoton rúgásait. Mentében nem tudta megállni, hogy az ágy felé ne sziszegje: — Ronda ágyra járó! Csak lenne időm, hogy megcsaljalak! De Balogh nem hallhatta. Hátán feküdt, s az igazak álmát aludta. Teste teljes terjedelmével uralta az ágyat, mely délig már csak az övé.
