Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

1986. október 25., szombat Somogyi Néplap * 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A szín­álmodó Igencsak meg kel ollóznunk képzeletünk­ben a mai Kaposvár térképét, ihogy meg­kapjuk a kiegyezés évében érvényes határo­kat. A korabeli újságok hasábjain szüntele­nül ostorozták a közállapotokat, a környe­ző erdőkben rablónak hívott betyárok ta­nyáztak, néha bemerészkedtek Kaposvárra is. Jellemzi a városképet az a hírlapírói ki­fogás, miszerint mégiscsak tűrhetetlen, hogy egyazon járdán hajtják a disznóikat a- le­gelőre, amelyen az úri-kisasszony ok korzózni szoktak. Ebbe a világba érkezett Vaszary János. Elszegényedett pedagógusosallád gyer­mekéként jegyzi az amyakönyv. Az elszegé­nyedésnek Oka volt a (meglehetősen bő gyermekáldás is, hiszen a Vaszary szülőik­nek nyolc gyerekről keltett gondoskodniuk. A magyar művészetbe nemcsak János írta be a nevét közülük, hanem Piroska is, aki a már akkor is mindenséget jelentő deszkákon próbált — s talált — szerencsét, valamint Gábor, aki irodalommal foglalkozott, s több regénye jelent meg. Talán ennyi is elég lenne annak bizonyí­tékául, hogy a család tagjaiban ott bujkált a tehetség. Ám hogy a-z találkozhasson a ta­nulással .is, abban nagy szerepe volt a nagy- bátynak, Vaszary Kolosnak, aki esztergomi hercegprímás székéből segítette a tanulni vágyó rokonokat. A múlt század utolsó évtizedei, »mélyekre Vaszary János készülődése esik, érdekes időpontjai voltak a magyar történelemnek. Furcsa volt a hely és furcsa az idő. A ma­gyar középosztály tisztázatlan ingadozása a dzsentri életforma és a nyugat-európai von­zó polgári életiformák között valamiféle le­begő állapotot .idézett elő a' lelkekben. Vaszary is jelképe egész művészetével an­nak a tudatalatti törekvésnek, amely — mint ahogy egyik móltatója írja ■— arra. tö­rekedett, hogy a deklasszalódo'tt középosz­tály nevében elégtételt vegyen az európai művészet porondján. Sajátja volt ennek a magatartásnak a könnyedség, ám megbecsül­te és elismerte a tartalmi mélységet is. Igaz, elsajátítani nem tudta soha, így az értékek viliága fölött lebegve Vaszary is mintha csak a társadalomról készült portré lenne. Tizenötödik évébe lépett, arriikar elhagyja Kaposvárt. Kolozsvárra ment, gimnáziumba iratkozott, majd a székesfőváros követke­zett. A pesti mintarajatanodá hallgatója vioit. Mestere nem más, mint Székely Bertalan. Az akadémikus oktatás azonban nem Ízlett a tizennyolc esztendős Vaszarynak, mesz- szifoíb tájakra vágyott. München az ő első állomása is, mint azoké a magyaroké, akik a pilktúrában új, friss szemléletre akartak szert tenni. A bajor akadémián Hollósy Si­mon hatása alá került; lágy fényben hal­vány tónusú színeket figyelhetünk meg portréin. Két évet töltött Münchenben, ám egyre erősebb volt a vágy: az álmok váro­sába, Párizsba kell menni, miiként tették és utána tenni fogják művészetünk legna­gyobbjai. Párizs, ó Párizs. A kaposi élet után hiába Kolozsvár, Pest és hiába München -is; más vár itt rá. Hinnénk, hogy képein is tetten érhető ez a változás. Kárpáti Aurél figyélte meg azt a szembetűnő jelenséget, hogy Va­szary Párizsban festett, vagy a párizsi isko­la bűvöletében alkotott képein is ízig-vérig dunántúli művész maradt. Vaiszary művésze­te ugyanis eleve meghatározott, s a sokszor ráfogott franci'ásság, a francia könnyedség csupán a pannoniad magyar lelkiség két uralkodó vonását: a színességet és az euró­paiságot jelenti. Mert hiába Párizs fényei, páratlanul termékeny és termékenyítő kép­zelettel Vaszary számára a Dunántúl szolgál. Nem véletlen az sem, hogy ebben az időben innen a Dunántúlról érkezik a magyar kép­zőművészet több kiemelkedő alakja, köztük Rippl-Rónai és Csók István. Az itt lakó embernek, ha szeme és kép­zelete nem a színesség igézetével áldott, ta­lán nem is annyira feltűnő a sokszínű Pan­nónia. Érdemes hát a más Vidékről ide ér­kező véleményét idézni tájunkról. „Enyhén ereszkedő dombhátain az érett búza- és kukoricatáblák aranysárga árnya­latai éppoly változatosaik, a türkizbe hal­ványuló szőlősorok és smaragdszín legelők mértani rajzó ábrái, vagy elnyúló tó tük­rein az atmosziféra káprázatos fényjátékai, az alkonyi tüzek felfokozott Visszaverődései s az ezüstösül«gású felhők méla andalgásai. ’ Vaszary képzeletében ezek a színek mélyre raktározódtak. Isten áldotta tehetség volt, aki magától értetődően övtözte a szü­lőföld hagyományait a legfrissebb európai értékeikkel. Hírhozó volt — mondta róla egyik kortársa, megemlítve, hogy Vaszary több ízben tréfásan „bakonyi embernek” ne­vezte magát. Életrajzírói .nem felejtik el megemlíteni azt sem, hogy „bivalyerős fi­gura volt, de mindenkor elegáns, finom. Sokkal műveltebbnek mutatkozott, mint kol­légái, de végül ő is csak közülük való volt, úriember”. Valamiféle szemrehányást is kiolvasha­tunk ebből, a meghatározásból. Pedig erről szó sincs, csupán jelzi azt a mozzanatát Va­szary sorsának, amit már fentebb írtunk: az egész magyar középosztály tudathasadá­sos állapota lelhet a magyarázata. A nehéz küldetést azonban mindenkor vállalta. A magyar festészet kíváncsi em­bereként említik egy helyütt, aki mindig el­ment a határig, ami a (művészet és az élet mezsgyéjén még járható volt, de sóha nem lépett át a művészetnek azokba a tartomá­nyaiba, ahonnan a polgári létbe nehéz vagy lehetetlen lett volna a visszatérés. A kíváncsi errtberszerep természetesen a művészi fejlődés több állomását eredmé­nyezte. A nagyvilág iskoláiban látott leg­modernebb irányzatok azonban nem térítet­ték ide-öda. Sajátos és egyéni úton járt mindig. Művészete a világháború előtti évek­re komolyabb, nehezebb hangot ütött meg. A nyughatatlan formakereső ebben az idő­ben mindegyre a mélyebb tartalom kérdéséi­nek kifürkészósét tekintette céljának. „Zsol- tárosabb zengésűvé mélyült” művészete. A háborúban, a harctéren ismerhette meg a pusztítás borzalmait. Élményeinek, imp­resszióinak művészi .megnyilvánúlásailból azt láthatjuk, hogy Vaszaryt felhaVííették, ugyanakkor fel is szabadították a látottak. Üj világszemléletet és ezzel párhuzamosan új művészi kifejezésmódot érhetünk tetten ■művészetében. Mindvégig megmaradt azonban a színek nagy álmodójánák. Művészetének elemzői szerint a húszas évékben ért a csúesrai.. Ké­pein — olvashatjuk — .valami megkapóan új, .harsogásiáiban is bensőséges zeneiség fi­gyelhető meg, amely rokon Bartók és Ko­dály szokatlanul félrázó, elbűvölő muzsiká­jával., Közben a művés,zí munka mellett nagyon sokat tett azért, hogy az új generáció tag­jait tanítsa festészetre. Hitte ugyanis, hogy a művész értékét alkotásain kívül az is ■meghatározza, hogyan viszonyul a művészet egészéhez. „Azt írják rólam, hogy lebecsülöm a ma­gyar kultúrát a nyugati kultúra javára — mondta egyszer. — Ez rosszhiszeműség. Igenis állítom, hogy nekünk csak egyes ki­váló festőink vannak, akik mind a külföld­höz jártak iskolába. Ősi alapokon épülő, jellegzetes nemzeti festészetünk nincs. Nem is lehet. De ez nem szégyen. Majd ezután lesz.” Vaszary és Csók — akivel együtt tanította az új nemzedéket — a francia szellemű ok­tatást igyekezett megteremteni a főiskolán. Ez a fajta módszer azonban hamarosan sze­met szúrt a konzervatív gondolkodású hiva- italnokoknák. Jellemző, hogy Karaffiáth kul­tuszminiszternek jutott energiája arra, hogy szót emeljen a, főiskolai aktrajzolás1 „sze­mérmetlensége” ellen, ami odáig jutott, hogy képviselőházi ügy lett a dologból. Ha­marosan az állásába is került Vaszarynak ez a bírálat. Másfajta szemléletet azonban nem volt hajlandó oktatni, mint amiben hitt. (A római iskolások divatos modorossá­gát. ünnepélyes feszességét neo-vazelinusnak csúfolta;.) Aktív munkálkodással telt el öregkora is. Kárpáti Aurél feljegyezte, hogy halála előtt pár héttel is olyan volt, mint aki töretlenül kemény, harcias kedvű, bizakodóan fiatal. Egy hetvenkét esztendős atléta, akinek vi­talitása dacol a karral. Feje szinte a meny- nyezetet veri, gesztusai hiába fegyelmezet­tek, lendületük csaknem szétveti a szűk falakat, öles termete, izmos nyaka, araszos válla csupa kidolgozott erő és rugalmasság. Egy szabadcsapat magabízó, öntudatos, büsz­ke és szenvedélyes vezérének szoborba kí­vánkozó feje. Bakonyi ember, juthat eszünk­be újfent e sorokat olvasva. 1939 áprilisában példátlanul, meleg tavasz örvendeztette meg az embereket. A hőmérő nemegyszer harminc Celsius fokot muta­tott. Vaszary még cikket adott a Pesti Nap­ló húsvéti számába. Barátai, ismerősei, akik tudták, hogy súlyos beteg, még reményked­tek. A sziklasziilárd ember talán legyőzi a kórt. Az április 20-i szám negyedik olda­lán azonban ott olvashatjuk a szomorú hint: „Vaszary János, a. kiváló festőműviész szer­dán délben meghalt. Vaszary Jánost már hosszabb idő óta súlyos vesebaj kínozta, ezért visszavonultan élt az Attila utca 2-es számú házban levő lakásában. Az utóbbi hetekben azonban (úgy látszott, hogy állapo­ta javult. A művész nagyobb sétákat tett a Vérmező környékén. Hétfőn váratlanul rosz- szu] lett. Orvost hívták, aránylag jókedvűen megreggelizett és elbeszélgetett feleségével. Délben következett be a katasztrófa...” (A lap első oldalán lelkes köszöntő cikket olvashatunk egy ember ötvenedik születés­napja alkalmából, s az írás szerint ez a férfi még nem követett el hibát. Az ünne­pelt neve: Adolf Hitler ) Vaszary egy verse jut eszünkbe halálát idézve: „Elmúlt a jelen / ...összeolvadt ár­nyak / csak együtt élték már / Nékem! / Boríts el hát / Őrzőn / sizíneid pompájával,” Biztosaik lehetünk abban, hogy azokra a régi színekre gondolt az idős mester. Az érett búza- és kukoricatáblák aranysárga ár­nyalataira, a nedvdús erdők és gyümölcsö­sök mélyzöüd foltjaira, a smaragdszín lege­lőkre. A színékkel koncertező Dunántúlra. Varga István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom