Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS AZ UJJARENDEZETT MUZEUM Kelet-Ázsia titokzatos vi­lága évszázadok óta vonza az európai érdeklődést. A roppant kiterjedésű India sokszínű világa, változatos tájegységei, szellemi kultú­rája, művészete, mintcsepp- ben a tenger, tárulnak fel most a kis, de nemzetkö­zi szempontból sem jelen­téktelen hazai múzeum új, állandó kiállításán. A mú­zeumot 1919-t»en Hopp Fe­renc alapította. Az első tár­lóban! még az általa gyűj­tött tárgyak válogatását lát­hatjuk, amelyeket a múlt század végén tett. utazása alkalmával vásárolt. (Az el­ső egy Adenlbert szerzett har­tal,más strucctojás.) A kés obi évtizedekben ide kerülitek a Nemzeti Múze­umnak ajándékozott műtár­gyak, például egy angliai szolgálatban állt magyar or­vos, az Indiában működő Dufca Tivadar, majd Schwai­ger Imre delhii magyar 0 Visnu és Laksmi (Dél-India) műkereskedő ajándékai, amelyekből FeLviniczi Ta­kács Zoltán, a múzeum tu­dás igazgatója válogatta ki a legértékesebb műtárgya­kat. Az általa 1936-ban vá­sárolt képző- és iparművé­sze®' értékekből is látható néhány. Bafctay Ervin, a híres kutató élete utolsó két évtizedét szentelte a gyű jteményn ek. Az indiai művészetről be­mutatható összkép persze csak töredékes lehet — nemcsak a mindig hiányzó anyagiak miatt, hanem azért is, mert az indiai művé­szet legjellegzetesebb, leg- monumenltáliisabb ága a szob­rokkal dúsan díszített temp­lomépítészet megfelelő mó­don csak a helyszínen ta­nulmányozható. A film, a fotó és a televízió csak hal­vány visszfényét tudja nyúj­tani ainnák a lenyűgöző grandiozitásnak, amellyel ezek a műemlékek rendel­keznek. A hatalmas India kultú­rájának kisugárzása terem­tette meg Délkelet-Ázsia és az Indonéz szigetvilág kul­túráját is, de a helyi ősi tradíciók, a nyelvi és etni­kai különbségek a képet gazdagon színezik. A kiál­lítás utolsó részében ebből is ízelítőt kapnak a láto­gatók. Az indiai művészetben — az európaihoz hasonlóan — nemcsak a különböző nyel­vi- és tájegységek kultúrá­ja különböztethető meg, ha­nem az egyes történelmi korszakok művészete is. A szellemi tradíció, mely az egész kultúrkör alapja, még­is egységes az óind míto­szoktól a különféle vallások, a buddhizmus, a dzsainiz- mus világáig, a hindu tör­vényt megtestesítő istenektől az iszlám vallás emlékeiig. Az egységet erősíti az in­diaiak tőlünk eltérő felfo­gása az időről, amelyről alig vesznék tudomást, va­lamint vonzó türelmük a másik hitével, nézeteivel szentben, mely a kultúrá­ban és művészetekben is létrehozta az eszmék és istenek vegyítését Buddha, Visnu és sok más hindu és buddhista összeolvasztását, kölcsönös tiszteletét. A látogató nemcsak más égtájra, de más világba is keriül ezen a jól rendezett kiállításon, melyen szemlél­tető tábláik és magvas el­igazítások szolgálják a tá­jékozódást. Az európai ízlééhez leg­közelebb a gandharai művé­szet áll, az ókori India mű­vészei emlékeivel, a val­lásalapító Gautama Szidd- harta herceg — a remete­ségbe és aszlkézisbe vonult Buddha — kultikus szobrai­val és képeivel. A Budd- ha-ábrázolások először Észak-Indiiában, Gandhará- ban jelentek meg, innen a kultúra neve. Az ábrázolá­sok magukon viselik a gö­rög civilizáció nyomait. A Nagy Sándor hódítása nyo­mán sokáig továbbélő hel­lenisztikus hagyomány for­málja a plasztikai megjele- nitést. Az arcok eszményí­tettek, a vonal rajz tiszta, harmonikus, az arányok, a ruharedők kezelése az em­ber — és állatalakokon egy­aránt ismerősek. A kom­pozíció azonban zsúfolt, az alakok szinte barokkosán összefonódnak, például a kí­gyótündérek és az indiai mennyek csarnokának ábrá­zolásaiban. Az indiai sofcistenhitben különleges Visnu és Síva szerepe. Visnu a világegye­temet fenntartó segítődsten- ség, Síva pedig a születést és elmúlást, a változást személyesíti meg. Több alak­ban és jelképben tanulmá­nyozható a kiállításon is. A hindu reneszánsznak nevezett újabb hindu mű­vészet mintegy ezer évig vi­rágzott, és átterjedt az Elő- Indiával szomszédos terüle­tekre is. Nepál Tibattel együtt az északi buddhiz­mus fő fészkeként óriási festő és kisplasztikái tevé­kenységgel szolgálta a hí­vők vallásos érzületét. Budd- ha-ábrázolásaik legjava a 17—18. században készült. Aranyozott és drágakövek­kel díszített példányaiból a kiállítás is mutat ízelítőt. Az újabbkori festőművé­szeinek a hódító mogulok adtaik nagy lendületet. India iparművészeiének legvirágzóbb ágai az ötvös­ség, a fiiligránozás, a se­lyemszövés, a llakkfestés, a fa- és elefántcsontfaragás, a tausírozás. Sókat hasz­nálják a sárgarezet, dísz­edényeken, gyertyatartókon, de ékszereken is. Fontos művészi ipar a jade tár­gyak és drágakövek fara­gása is. A kerámiaművesség per­zsa hatásra lendült fel. Bur­ma, Thaiföld, Kambodzsa, Jáva, Bald, az indonéz szi­getvilág művészetét is kép­viseli néhány darab, első­sorban jellegzetes Buddha- ábrázolások és a vaijang színházról elnevezett figu­rák. A bérmutatót útravaló- ul egy nagyméretű thaiföldi selyemfestmény zárja. Budd­hának és két tanítványá­nak ábrázolásával. Felső képeinken: (balról jobbra) Brahma, Visnu és Síva, Durgá és Buddha Berstyánszky Ilona A Böll-hagyaték A bornheim—mertem te­metőben áll egy különös fe­hér kereszt. A sírt, amelyhez tartozik, már befutotta a gyorsan burjánzó, szomorú repkény. A sírhely mégsem szomorúságot, inkább gyer­meki derűt és hitet áraszt, mert a keresztre valaki rá­festette sugaraival a napot és gyűrűjével a Szaiturnuszt. S közéjük nagy, gömbölyű betűkkel, bizakodó ecsetke- zeléssel a nevét: Heinrich Böll. Egymás alatt két év­szám, amelyet hoínályosan derengő holdsarló választ el a köztes felületen: az időben távoli 1917 halványan, a kö­zeli 1985 erősebben színez­ve. Egy éve, hogy eltemették a nagy írót. Tekintélyes nyugatnémet napilap neves kritikusa pa­naszolta, hogy azóta csönd övezi az életében írásaival és elkötelezett tetteivel oly sok vitát kavaró író emlé­két. Ebben a csendben vi­szont annál sokatmondóbb az a kötet, amelyet René Böll, asz. író egyik fia által vezetett barniheim—merteni kiadó jelentetett meg az el­ső évfordulón; ez Böllnek 1983 és 1985 "közötti közéleti írásait és beszédeit tartal­mazza „Aki gyászolni tud” címmel. A kritikus szerint ebben a kötetben mindaz betnnfogiaitatik, ami érthető­vé teszi, hogy az 1972-ben Nobel-díjjal kitüntetett Heinrich Böll miért sízámí- tott hazájában némelyek szemében megbotrákozbató- nlak, nemzetközileg pedig a háború utáni korszak leg­fontosabb német" írójának. „Itt tanúi lehetünk annak, miként csap össze a feltö­rekvő, az emlékeket elfojtó háború utáni nyugatnémet társadalom, a szétfolyó, tör­ténelmileg bizonytalan azonosságtudat és a 'bolti mű és Heinrich Böll személye. Ö a század egyik nagy emiéke- zőjeként sohasem felejtette el, hogy milyen romokon épült is fel a háború utáni nyugatnémet társadalom, és hogy egyáltalán miért is lett annyi roim” — így a kriti­kus. A kötetben először olvas­ható Böllnek fiaihoz írott egyik levele is. Ebben elbeszé­li a hadseregből a háború befejezése előtt való dezertá­lásának történetét. S azt is, hogy vesztfáliai bujkálása közben egy ízben csak haj­szálon függött az élete, mert majdnem utolérték a hírhedt tábori csendőrök, akiket a nyakukból láncon függő fémtáblájulkról a nép „lán­cos kópéiknak” nevezett. „Gyötört az éhség is ... A félelem és az éhség, az éh­ség és a félelem a németek­től ... ” — írja. — „Talán most már jobban megérti­tek, hogy ha bemegyek vá­sárolni egy boltba, ezt még ma is félve teszem.... s hogy a fasizmus legenyhébb lehelete is pánikba ejt. Meg­értitek, miért volt autómban mindig színültig tele a ben­zintartály, miért tartottam magamnál mindig legalább egy hétre elegendő költő­pénzt, s miért kívántaim nem túl messizire lakni a holland és a belga határtól. Őrültség volt, tudom, őrültség.” A közelmúltban két képes- újság közölte Böll fényképét: az egyiken, a Stem magazin fotóján együtt "látható szin­tén világhírű barátjával és közéleti küzdőtársával, Günther Grass íróval. Grass legutóbb lemondott a nyu­gat-berlini művészeti aka­démia elnöki tisztéről, abba­hagyta a Német Szociálde­mokrata Párt választási küz­delmét támogató országjá­rást, s egy évre, — hogy, mint mondta távol legyen — Indiába utaizott. Elkeserítet­ték a legújabb regénye elle­ni sajtótámadások, a politi­kai színtér eseményei. Pél­dául az, hogy egy jobboldali CDU-poldtikus büntetlenül megrágalmazhatta „Moszkva ügynökeinek” minősítette a zöldek pártját, s Grass sze­rint nem akadt olyan szo­ciáldemokrata vezető, aki ezt határozottan visszauta­sította volna. Fájlalja; hogy odavan a hatvanas—hetvenes évék közös elkötelezettsége, az az idő, amikor Willy Brandt és mások hallgattak az elkötelezett írókra, művé­szekre, értelmiségiekre. Grass azt mondta a Stem munka társának, hogy Böll is felőrlődött. Heinrich Böll másik fény­képe a minap a bonná Ex­press című újságban látott napvilágot — annak a köz­lésnek a kíséretében, hogy a nagy író népes olvasótá­borát jó hír várja: a Böll- hagyaték rendezése közben fölfedeztek több száz régi kéziratot, amelynek a bornheim—merteni Lamuv kiadónál ládákban szunnyad­nak. Az egyik munkát már szeptemberben olvasni lehet az első, sok képpel illuszt­rált és a tervek szerint vi­szonylag olcsó ára folytán fiatalok számára is elérhe­tő Böll-életrajzban. Szerzője Gabriele Hoffmann. A hagyatékban, amelynek feldolgozása még tart, az 1936 és 1955 közötti időszak­ból származó művek talál­hatók, így háborús regény- költemények, elbeszélésiek, esszék és könyvszemlék. Re­né Böll, a1 Lamuv kiadó ve­zetője azt tervezi, hogy a megtalált alkotások egy ré­széit a következő években fo­lyamatoson megjelenteti. Foglalkoznak egy húszköte­tes élétműkiadós gondolatá­val is, ennek kötetei azon­ban sajnos csak több év múltán kerülhetnek a köny­vesboltokba. F. J. A népi iparművésret létjoga Legutóbb egy balatoni emlléktárgy-pályázat hívta fel’ népi iparművészetünkre a figyelmet. Meglepően sok pályázó, sdk tárgy, bőséges díjazás (325 000 forint). Nem csekély összeg, de vajon mivé lesz eredménye, jut-e a Balaton mellé egy is kö­zülük? Ebben az évben alig­ha. Mire a bemutató kiállí­tásból megrendelés születik, s a bürokrácia gátlásait le­győzve ajándék lesz, és jobb­ra fordul a megrendelő ba­zárok, butikosok ízlése, el­múlik a nyár, a feledés lep be sok jószándékot, mint annyi másszor. A pályázaton nemcsak népi iparművészek vettek részt, de iparművé­szek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy le­het, hogy ez a sokat vitatott művészet, a népi iparművé­szet nem csupán kecskémét új múzeumával jutott meg­becsült helyhez, s „tágította ki” a népművészeti boltok kirakatait, de megfelelőnek bizonyul arra, amit. a kéz­műves, iparművészet, s a gyári termékek nem pótol­hatnak? Természetesen sem múzeum, sem pályázatok si­kere nem dönti el a népi iparművészet lét jogát. Még az üzletek forgalma, vagy kivitelünk bősége sem. Ám ha körülnézünk, vajon mi he­lyettesíthetné, akkor gondol­kodásra kényszerülhetünk, megállapítva: űr maradna helyén, fehér fölt a művésze­tekben, s elsősorban lakás­kultúránkban pótolhatatlan hiány. Ne .hamisítsuk meg a nép­művészetet korszerűsítése, eredeti feladatának megvál­toztatása árán — szól az el­lenvetés. És nem lehet a né­pi iparművészet mentsége, hagy tovább fejleszti a nép­művészetet, megőrizve szel­lemét, míg az eredendően használati tárgyakat dísztár­gyaikká szépítgeti. És ha már eleven, élő népművészet nin­csen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hű­ségesen, ne változtassunk rajta, ne törjük mai szemlé­letünk s mai feladatok igá­jába. Elvnek ez is amaz is határozott és tisztességes. Mint mindenben, a népi iparművészetben is lelhetünk dicséreteset és elvetendőt. Rossz példa, amikor — mondjuk —, a bukovinai fe­kete—fehér—meggypiros alapszínű s csak ebben a szónállásban szép és eredeti szőtteseket narancssárga, zöld, s ki tudja még ’meddig rontható „átírásban” kéri a kereslkedelem, hivatkozva a kedves vevő ízlésére, igényé­re... Addig minden rend­ben van, hogy a régi párna­végeket. lepedősizélek must­ráit mai díszpárnákra (amik valójában nem is csak dí­szek!), falvédőkre, asztali fu­tókra alkalmazza a népmű­vészből így népi iparmű­vésszé vált alkotó. S eddig talán a faragóknak, szövők­nek, hímzőknek, bőrösöknek, nemezeteknek van könnyebb dolguk. Arira a csodálatos, évszá­zadokon át kiérlelt művészi szemléletre, ami a népművé­szetet oly változatossá, gaz­daggá, szépségekben k i merít- hetetlenoé teszi, mai egy­hangú környezetünkben pó­tolhatatlan szükségünk van. Ez nem nosztalgia, nem visz- szaforduítós, ez egyszerűen okos felhasználása olyan ér­tékelésnek a folytonosság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni. A hiba a hamisításnál kezdődik! Áldásos a népi iparművé­szet munkája, ha valóban életet ad népművészetünk holttá nyilvánított értékei­nek, s behozza mindennap­jainkba azt a csodálatos for­mavilágot, színek együttesét, a tökéletes mívesség harmó­niáit, amire egyre nagyobb szül^égünk van, sokszor visszájára fordult technizá- lódásiunkban. De nincs szük­ség népművészetünk deval­vációjára, a vásári holmi szaporítására. A határt meg­húzni népművészet, népi iparművészet és iparművé­szet között nehéz, az érték és bóvli között a határ azonban világos. Szüntelen figyelmet, kritikai jelenlétet követel, hogy ne engedjünk olcsó megoldásoknak, tisztá­zatlan piaci látszatigénynek. K. Á. an Faragott faldísz. (Schmidt Sándor munkája).

Next

/
Oldalképek
Tartalom