Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986. május 1., csütörtök Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS tr i Elmozduló emberek Hunkásábráiolás ai irodalomban Lehet-e, kell-e ma munkást ábrázolni az irodaiomibam?^ Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit te­kintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő mun­kában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tet­szik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hegy a műszaknak jelentős része ke­vesebbet keres mint a fizi­kai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés köz­vetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérv­adó? Ebbe az irányba elin­dulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztály- tudatot is, amit a közös ér­dek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folyta­tók — autószerelők, egyes szállítók, szobafestők, kőmű­vesek stb. — olyan jövedel­mekre tehetnék és tesznek szert, amik alapvetően meg­különböztetik életnívójukat a többiekétől. Milyen munkást ábrázol­jon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemu­tatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben fo­rog? Vagy akkor, ha a de­mokratikus fórumokon sü- rög, hallatja hangiját? Min­den más mozzanat, mozdu­lás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? Ügy vélem, ezek a kérdé­sek eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodá­sáról, élethelyzetéről, álmai­ról adott kép éppúgy a tár­sadalom minőségét jelzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázo­lata. A művészet által a va­lóság elé odatartott tükör­ben az életnek kell megesi 1- Lainnia. A társadalmi létnek. Csák az összefüggések te­szik beláthatóvá, hogy ami­nek örülnek az emberek, mi­ért úgy örülnek. S amit fáj­lalnak, miért, mitől fájlal­ják. De az öröm is csak ak­kor érthető tartalma sze­rint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy része­ges értelmiségi is örül ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisz­tességes, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán Lakáshoz jut. A „szociális vállalkozó” is örüli ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az együk, s miként, milyen értékek teremtése — vagy nem-teremtése — ré­vén a másik? En az elmozdulások köve­tését tartom igazán fontos­nak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Eb­ben a mozgásban természe­tesen összetalálkoznak a tár­sadalmi egyedek. A főorvos­nak szenet trógeroló mun­kás, aki borravalót vár és kér, s a saénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vér és kér. Ez még csak ál­lapot. Ha ezt abban azösz- szefügglésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főor­vos, és mi a szénhordó mun­kás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg szá­mukra, akkor emberi arco­kat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen so­kat megtudhatunk az erköl­csökről és 'közerkölcsökről, egy társadalom önismereté­ről, jelenj jövője minőségé­ről. Az összefüggések hálójá­ban fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozidul, létezik a társa­dalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált ar- cölatú munkásság is, ame­lyet nem a bérezés differen­ciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondás-világ, amely a társadalom valamennyi cso­portját, rétegét megbolygat­ta, átszabta. Ha az ábrázo­lás nem terjed ki az ilyen vagy őlyian munkásra, ha a munkás a maga ellentmon­dásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy, nem volna jelen, ak­kor valamit nem tudhat­nánk meg az itt és most va­lóságáról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tény­leges letéteményese, hogyan vesz részt a hatalom gya­korlásában. A munkás mű­vészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializ­mus mint eszme, mint filo­zófia, mit ígért a munkás­nak, s mit tudott adni neki konkrét testöllitése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi áb­rázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a le­hetőséggel, amit egy új tár­sadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragad­ható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszo­nyok mindennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél misem egyszerűbb, hiszen vala­mennyien benne élünk, moz­gunk a társadalmi valóság­ban. De mennyi arca, for­mája van ennek a valóság­nak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, külön­ben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hi­tele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszagga- tott a mai író is. A létvi­szonyok őt is áthatják és meggyötrik. Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a te­remtéstől vonja el. Draszti­kusan fogalmazva valahogy úgy van, hogy vagy tapasz­talatot gyűjt valaki, vagy alkot. A kettő egyre nehe­zebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költsé­ges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jut a tapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé össze­állni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rö­gös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a mun­kája azokhoz, akiknek szán­ta? Mert a legelső kérdés idá­ig vezet! Csalk akkor válik fontossá, mondhatnám kül­detéssé az író számára a va­lóságnak ez az összetettebb „rizakósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett — megha­tározó szereplői az alkotás­nak: a munkások. Dehát tudjuk, egyre kevesebbet ol­vasnak az értelmiségiék is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és ne­héz a társadalom nagy több­sége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről be­szélünk. A ma munkását áb­rázolni, e nagy egész figye- lemlbevétele nélkül, épp oly reménytelen vállalkozás, mdnt bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Ma­gyarországon él. Asperjám György Kass János rajza Régi május elsejékről Azon a május elsején nem volt munkaszünet, sem vi­dám felvonulás. Egyenruhás rendőrök és munkásnak ál­cázott spiclik „vigyáztak” a Magdolna utcai Vasas-szék­házra, jól megjegyezve ma­guknak mindazoknak az ar­cát, akik oda merészkedtek. Mégis mentek: művészi mű­sor hallgatásával ünnepelni. Kétszeres veszélyt jelentett kiállni a dobogóra, Petőfi,, Ady, József Attila verseit elmondani, megzenésített műveiket énekelni. Neményi Lili 1940. május 1-jén Ady— Reinitz, József Attila—Rei- nlitz dalokat adott elő Bu­dapest VIII. kerületében, a munkás-fellegvárban, a Mag­dolna (ma Kólitói Anna) ut­cai Vasas-székházban. — Mi azt akartuk — mondja az Operaház már nyugdíjban élő magánéne­kesnője —, hagy minél több munkás eljöjjön, ismerje meg a kultúra értékeit. Eze­ket a műsorlapokat kézről kézre adták, s megtelt a nagyterem munkásokkal. Volt ott még egy május elseje, egy évvel később, amely örökre emlékezetes maraíd. Orosz estet rendez­tek a Vasasban. Az estnek nagy sikere volt. S a buda­pesti rendőrség politikai osztályán, újabb neveket je­gyeztek fel a „gyanús sze­mélyek” listájára. Neményi Lilinek akkor már régi és erős kapcsola­tai voltaik a munkásmozga­lommal. Hogyan kezdődött? Neményi Lilivel — Még a harmincas évek első felében, nem sokkal azután, hogy átjöttem Er­délyből, férjem, Horváth Árpád — aki akkor a Nem­zeti Színház főrendezője volt, előadásokat tartott: nemcsak .művészetről, ha­nem politikáról is. Én pe­dig énekeltem, szavaltam. Horváth Árpád nem so­káig maradt a Nemzeti Színház főrendezője. 1935- ben az új Igazgató első dol­ga volt, hogy — mint mondta — eltávolítsa a „baloldali mételyt”. Egy évig a szlovákiai fel­lépti díjakból éltek. 1936 őszén — második próbálko­zásra — Horváth Árpád megnyerte a debreceni Cso­konai Színház igazgatására kiírt pályázatot. Ügy érezte, most megvalósíthatja nagy. tervét: behozni a munkás­ságot a színházba, bevonni a kultúrába. Lassanként megváltozott a közönség. Horváth Árpád meghirdette: „A Csokonai Színház a jövő közönségéért — Ifjúsági és munkás-elő­adások”. Meghívta egy-egy előadásra a Vagongyár (ma: Járműjavító) munkásait, az egyetem hallgatóit. Politikai harc kezdődött a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A helybeli jobb­MARAFKÓ LÁSZLÓ Valaki hatvanéves Valaki? Hát valaki ő? Kovászna Gáborokét gyer­mek apja, háromszoros nagypapa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem ékesíti, ma hatvanéves. Neve ismeretlen az or­szágban, a városban, a ke­rületben, s a műhelyiben, ha ismerik is, mégsem tudják, csak elfogadják, hogy mi­lyen ember él köztük. Mert amikor a szüret élszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája für­dőbe parancsolja, Kovászna Gábor zokszó nélkül végzi el helyettük is a munkát. Ö az, aki már korán ön­maga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kel­lett apjának eltartania, ami­kor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volba lenini, elszegődött egy laka- tosmester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pinceműhelybe, vagy el­szaladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűsze­reshez tojásért, hogy a mes­ter a kis vaskályhán rántot- tát üthessen össze magáinak. Később, amikor a segédle­velet megszerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az éveket, mert sok­félébe belekóstolhatott a mogorva mester mellett. A Lemezárugyárfoa nem sokkal a háború után ke­rült. Amikor olyan idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap di­csőítette teljesítményét. Ám amikor a több száz száza­lékot teljesítők mellé beosz­tották a töhbiéket, hogy a kezük aló dolgozzanak, Ko­vászna Gábor nem kért be­lőle. Jó, hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsátás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Kovászna Gábor végképp elrontotta a sorsát, amikor a személyze­tistől megkérdezte: „Nekem kell1 dirigálnom a mérnökö­ket?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lap­jára pedig rávezették: „kis­hitű’*. Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mind­egy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppen­séggel rossz, bő-e a termés vagy szűk, bizakodó-e az országban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze alól mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerül­tek ki. Az a „kishitűség” változatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek. Az Árpáidföldön, épített házat nagyobbra bővítették, amikor lánya — egy elron­tott házasságból — a kis Péterrel visszaköltözött hoz­zájuk. Egyszer— meg kell hagy­ni — Kiváló dolgozó címre felterjesztették, de ez akko­riban esett, amikor a reu­más munkatársát baleset érte, s a kitüntetéssel járó pénz is jól jött volna a sze­rencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Igaz, a követ­kező évtől kezdve mindenki csak arra emlékezett, hogy Kavászna Gábor egyszer már rajta volt a listán. A törzsgándajelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem megkap­ni. Kavászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlen­kedő vérnyomása, a felső fogsorában egy hídja, arany keze és áldott türelme, min­den tehát, ami az élethez sok, a halálhoz meg kevés. Kovászna Gábor hatvan­éves, nem szólnak fanfárok, nem durrognak pezsgősüve­gek, kitüntetések nem ván­dorolnak a kabáthójtókájéra, fontos emberek nem paro- láznak vele, miért is volna úgy. ha eddig minden így volt, ahogy volt. Kijár neki így is — sőt, egyedül neki jár ki — a rendjelek sorában az első, ami bármi elé oda illeszthe­tő, merthogy láthatatlan. De csak annak, aki megérdem­li. S hogy ki érdemli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és meg­becsüli Kavászna Gábort, akinek neve — természete­sen — nem marad fenn, bár a Nagy Szerénység! Érdem­rend ott ragyog a mellén. Mindig, amikor munkába menet a hajnali nap köszö­rűje felszikrázik a horizon­ton. oldal is megmozdult. A Deb­receni Űjság—Hajdúföld cí­mű lap (főszerkesztője a ké­sőbb háborús bűneiért 'ki­végzett Kolosváry-Borcsa Mihály volt) támadta Hor­váth Árpáid színházát, gaz- dászhallgatők egy csoportja pedig a Néma levente elő­adásán bűzbombát dobott a bemutatón megjelent szerző, Heltaii Jenő és a női fősze­replő, Neményi Lili felé... Pesterzsébet — akkor még önálló város — v.olt a deb­receni társulat egyik nyári állomása. — Egy fabódéban játszot­tunk — emlékezik Neményi Lili. — S volt úgy is, hogy csepeli munkás-színjátszók­kal együtt léptünk fel Er­zsébeten. Mindezeknek vé­get vetett a fasizmus. S ugyanakkor a minden­ható Színészkamara meg­vonta Horváth Árpádtól a színjátszás jogát. Debrecen város törvényhatósága pedig felmondta az 1936-ban. hat évre kötött szerződést. — Pesterzsébeten egy varrónő ajánlásával, léptem be a Szocdáldemo!kra.ta Pártba — folytatja Neményi Lili az emlékezést. — Ké­sőbb én ajánlottam fél test­véremet, Szabó Ernő szí­nészt. Akkor már hírük volt a munkáselőadásoknak. Ez volt a két május else­jei előadás előtörténete. S a folytatás: — 1944. március 15-én Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét kellett volna elszavalnom, de a cenzúra nem engedte. Más programot ajánlottunk, azt is veszélyesnek tartották. Az erzsébeti Csiliben hir­dették a fellépésemet, a rendező kérésére kimentem a színpadra, bemondtam, hogy nem tudok énekelni. Hátulról egy hang bekiál­tott: „Tud maga!” Kényte­len voltaim válaszolni, hi­szen azt nem tiltotta a cen­zúra: „Tudnék, ha volna mit, de a cenzúra betiltotta minden számomat!” A kö­zönség megtapsolt... Egyre nehezebb idők kö­vetkeztek. Horváth Árpád a háborús években elköltözött a Continental szállóbeli kö­zös lakásból. Havonta egy­szer felhívta valaki — min­dig .más és más — Neményi Lilit és közölte: „Laci bácsi jól van.!” (Laci bácsi volt Horváth Árpád fedőneve az illegalitásban.) Utoljára 1944 novemberében hívták Ne­ményi Lilit telefonhoz, s a hívó azt mondta: „Laci bá­csi nincs jól!” Ebből tudta, hogy valami nagy baj van. Horváth Árpádot elfogták, bevitték a Margit körúti katonai fegy.ház különleges részlegébe, a nyilas számon- kérő-különítmény celláiba. További sorsáról senki nem tud biztosat. Felesége csak néhány óráig volt a nyilasház fog­lya. Utolsó pengőiért elen­gedte egy nyilas, aki ismer­te Debreceniből. Évekkel később, fogadá­sokon. találkozott férfiakkal és nőkkel, akik a kezét szo­rongatva köszönték meg ne­ki, hogy megismertette ve­lük Bartókot, Kodályt, Adyt — a kultúrát. Várkonyi Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom